Kísérletek a térrel

A klausztrofóbia érzetét egy filmben nem csak a szűk térrel lehet kifejezni, hanem éppen a végtelennel is. A Mozimustra új kiadásában Kustán Magyari Attila bemutatja a két végletet, a tavalyi felhozatal két erős alkotását, a Gravitációt és a Snowpiercert.

Keringő a bolygó mellett: Gravitáció

Az idei Oscar-gálán hét díjat bezsebelő – és mindegyikre méltó – Gravitáció (Gravity) ugyan az űrben játszódik, de mintha a végtelen feketeség és a balesetet szenvedő űrhajósok tragédiája egy szűk dobozba zárna minket, ahol mozdulni sem bírunk. Amikor az Alfonso Cuarón rendezte film főszereplője, Ryan (Sandra Bullock) eltávolodik társaitól, mert egy orosz rakéta becsapódása miatt meteorok megsemmisítik az amerikai bázist, már-már úgy tűnik, a gravitáció hiányában elsodródik a bolygótól, és a néző is nehezen veszi a lélegzetet, nem utolsó sorban azért, mert az űrhajós oxigénkészlete is fogyóban van.
Szerencséjére társa, Matt (George Clooney) a segítségére siet, magához köti az újonc Ryant, és addig lavíroznak, míg az orosz Szojuz űrhajónál kötnek ki. Újabb meglepetések érik őket, Matt végül elszakad Ryantől, de a biztos halálba távolodó férfi hangja tovább biztatja a nőt, és tanácsokkal látja el. Ryan a kínai Tiangong űrállomást kell megcélozza, hogy végül leérjen a bolygóra.
A lényeg nem azon van, hogy a Gravitáció vidám véget ér, vagy tragédiával zár, s még azt sem állíthatjuk, hogy csak a magányt, vagy a végtelen tér zártságát illusztrálja. A film egyszerű, mind történetét, mind a látványát tekintve, ez az egyszerűség azonban csak a javára válik, hiszen számos értelmezési lehetőséget ad a nézőknek.

Száguldó társadalom: Snowpiercer

A Bong Joon-ho rendezte dél-koreai Snowpiercer (magyarul talán Hófúrónak nevezhetnénk) a társadalmi különbségeket, a szegények és gazdagok közti éles választóvonalakat, az előbbiek utóbbiak általi elnyomását illusztrálja – egy vonaton.
A történet szerint 2031-ben, miután egy a globális felmelegedés megállítását célzó kísérlet miatt beköszönt a jégkorszak, egyetlen vonatba zárva él az emberiség. Ez a vonat – a Snowpiercer – évek óta járja körbe a bolygót, vagonjaiban pedig újrarendeződve, de továbbra is élesen rétegzetten működik a társadalom. Ebben a zárt térben egyszerre vannak jelen, akikre az elnyomás vár, és azok, akik a világ teljes átalakulása ellenére úri életet élhetnek. Utóbbiak fegyveresekkel védik vagyonukat, míg előbbiek a szerelvény hátsó részében évek óta tervezik, hogy változtassanak a helyzetükön. A film egyik jelenetében Mason miniszterasszony (Tilda Swinton) találóan magyarázza el a szutykos tömegnek, hogy mi a különbség közte és köztük: ők a cipő, mondja, tehát a lábra valók, míg ő a kalap, ami a fejen hordandó. Az egyébként is felpaprikázott embereket végül Curtis (Chris Evans) vezeti harcba, aki rájön, nem kell tartaniuk a katonáktól, mert azok egy korábbi lázadásnál ellőtték az összes golyót.
A zárt tér fontos szerepet játszik a történetben: a száguldó vonatból nincs kiszállás, a gépezet nem áll meg, rajta kívül pedig a biztos halál várható, ami a nyomornál nem kecsegtetőbb. E zárt tér egyben az emberiség kicsinyített változata is, elég arra gondolni, hogy társadalmunkból sincs hová menekülnünk. A mindvégig feszültséggel teli, akciódús film nem tesz mást, mint igazolja azt, hogy egymásra utaltságunk visszaélésekkel jár, de reménnyel és lázadásokkal is.