Egy szalonvilág antihősei

A Léda név jelentése ma már pejoratívba hajlik át, a mitológiát rég elfelejtettük. Ismernünk kell az egyik alapgondolatot ahhoz, hogy megérthessük a másikat, a bonyolultabbat, jelzik a kolozsvári alkotók azáltal, hogy Krle¾a Léda című drámáját megtoldották egy prológussal, melyben a színészek a mítosz mellett azt is kifejtik, ki a Glembay fiú, s miért fontos a történetet e figura köré építeni. Szabó Réka írása.

A huszadik század legjelentősebb horvát drámaírójának művét a szintén horvát származású Robert Raponja vitte színre a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében. Ismerheti őt a közönség, hiszen harmadjára rendez Kolozsváron. 2008-ban Danilo Ki¹ műve alapján a Borisz Davidovics síremléke című produkciót állította színpadra, 2011-ben pedig a horvát drámairodalom egyik legismertebb komédiáját, a Marin Dr¾iæ által írt Dundo Marojét. A rendező szerint a nőnapra szánt Léda is egy olyan alapmű, mely folyamatosan jelen van a horvát pódiumon, az ott élő társadalom valóságait mutatja be. A rendező elmondása szerint Oliver Urban legendás figura, aki a nagy múlttal rendelkező horvát származású Glembay család utolsó sarja, „Krle¾a megrajzolásában egy kritikus, cinikus, otthontalan ember”, aki még végrehajt két családon egy utolsó csalást egy karneváli éjszakán, majd végképp földönfutóvá válik. Ez a két, érdekből összeálló házaspár a szolgasorból nemesi rangra emelkedett Klanfar (Hatházi András) és a művészetek iránt érzékeny Melita (Györgyjakab Enikő), illetve Aurel (Bogdán Zsolt) „posztimpresszionista”, azaz „neopicassoista” festő és felesége, az operaénekesnő Klara (Kató Emőke).

Üzlet az élet A Léda nevű hölgyet, aki minden kortárs képzőművész ideálja, sosem látjuk, csak beszélnek róla és a hozzá hasonló múzsákról, akiknek csupán festett képét mutatják a színpadon. Nem is a tökéletes Léda ábrázolása a cél. Épp ellenkezőleg, az ő lebutított, megalázott másait halljuk-látjuk lépten-nyomon. „Ma már bármelyik külvárosi fruskából Léda lehet, levetkőzik, modellt ül, ír róla a sajtó”, sőt divatlapok címoldalain találjuk meztelenül. Így könnyű hírnévre szert tenni, nincs szükségünk többé autentikus Lédára, évezredes hagyományra. De ki várja ezt el?
Egy lehetséges torz képmás maga Melita, aki művészet iránti elkötelezettségét büszkén sznobizmusnak nevezi, festeget, de szívesen ül modellt és bonyolódik szerelemi viszonyokba. Mióta érdekből férjhez ment Klanfarhoz, élete csupa unalom, megaláztatás és száműzetés, „tipikus” huszadik századi női sors. Nem csodálkozunk azon, ha alkoholhoz nyúl, amúgy is a mámor az egyik alapállapot a színpadon, melyet Györgyjakab Enikő remekül kihasznál. Pajzán játékaival, megjátszott mozdulataival saját magára mutogat, valóban a megalkuvót tárja szemünk elé. Klanfart csak néhány jelenet erejéig látjuk színpadon. A cél, hogy felismerjük benne a „mélyparaszt” figuráját, aki inkább Fannyval (Csutak Réka), a szolgálólánnyal szimpatizál, mint saját, művészet iránt elkötelezett feleségével. Semmi újat nem hozott Hatházi András, a Mértéket mértékkel című előadásban bevált, helyi dialektussal azonosuló figura beszédmódját folytatja, melyen nem újít sem a pödört bajusz, sem a székelyes hangsúly, illetve szóhasználat. Minden aktuálpolitikai háttér ellenére ez a gesztus erőltetettnek, következetlennek hat. Györgyjakab Enikő Melitája viszont „magához ragadja a kezdeményezést”. Ki akar lépni sorsából, a konvencionális életvitelből. Aurel (Bogdán Zsolt) iránt táplál érzelmeket, de Urbánnal (Szűcs Ervin), fiatalkori barátjával is szívesen lefekszik. Érzi ő, hogy ki kell lépnie undorító életéből, el akar utazni Firenzébe, összeházasodna Aurellal, így újra festeni, rajzolni tudna. De megvalósulhat-e ez egy olyan társadalomban, mely erkölcsileg visszahúzza? Mindannyian elismerik, hogy kiüresedő világ, amiben élnek, őszinte hang nélkül. Klanfar anyja halálának híréből is hazai apróhirdetés lett, üzlet, – közli affektálva Aurel, miközben ő maga a művészetet is üzletként éli meg.

Majdnem Caragiale Nem látom, hogy miért jellegzetesen horvát jellemvonás, ami a szemünk elé tárul. Ugyanúgy univerzális jelenség, mint a fin de siécle, a totális erkölcsi csőd, otthontalanság érzése. Ennek a jól ismert dekadenciának a bája terjeng most a kolozsvári színpadon. Nem csupán az elhangzó szavakból érezni ennek a korszaknak az esztétikáját. A barokk stílusból építkező színpadkép túldíszítettsége, bonyolult mintái, monumentalitása többszintes színpadteret alakít ki, mely a nézőtérre is átnyúlik. Bonyolultsága ellenére könnyedén változik át Klanfar giccses palotája vagy Aurel művészlakása utcává.
Szertartásos, formális, felületes mozdulatok uralkodnak ebben a szalonvilágban, melyet a dráma szövege erőteljesen megmutat, a színészi játékban viszont nem mindig sikeres a szándékolt karikírozás. Az élőzene, melyet a kolozsvári Jazzybirds zenekar biztosít, kiváló eszköz a felmutatott értékek viszonylagossá tételéhez. Nem könnyű Krle¾a hosszú, jelzőkkel és idegen szavakkal teletűzdelt dialógusait színpadra vinni. Ennek a nehézsége tükröződik a főként beszédközpontú jelenetekben. Urban és Klara együtt töltött éjszakája az egyik ilyen nehéz pillanat. A színészek eszköztára nem volt kellő gazdagságú a párbeszédek cselekvéssel való kitöltéséhez, így megmaradt az előadás a párbeszédek prezentációjának szintjén. Szűcs Ervin erős orgánuma és egy pár széles gesztus nem elég ahhoz, hogy a szélhámos gazembert eljátssza. Urbannak csak a vagyon- és hírnévszerzés a célja, ő is, mint mindannyian ebben a darabban, dilettáns kálváriák okozója. Züllött, drogfüggő, aki karrierje hanyatlásának utolsó stádiumába lépett, képzőművészeti kritikus lett. Volt festő, táncos, filmszínész, sőt, diplomata is, tudjuk a drámaszövegből, de a színpadon Szűcs Ervin Urbanja ebből túl keveset mutat meg, épp ezért nem érezni, hogy ő lenne a főszereplő.
Fekete komédia vagy sem, Caragiale világa erőteljesen visszaköszön ebben az előadásban, ebben a zűrzavaros „karnebáli” éjszakában, ahol mindenki ott van, ahol épp nem kellene lennie. Aurél Melita „kezdeményező” lila betűs levele után szalad, ami miatt Klara féltékenyen felbőszül és az éjszakát Urbannal tölti. Az előadás csúcspontja mégis Aurel hazatérése és párbeszéde csaló barátjával. Bogdán Zsolt illuminált Aureljának egyénije versenybe szállhat a Bányavirág bármely alkoholgőzös jelenetével. A helyzetkomikum lehetőségeit kihasználva hosszú perceken keresztül kérkedik kicsinyes tulajdonságaival, csűri-csavarja hímsoviniszta mondatait, de nem adja fel az alkohollal folytatott harcot. Szavai nyomán félreértés követ félreértést, és persze, a komédia műfajához hű kihallgatások, a szerepcsere, illetve a végső egymásra találás sem marad el. Mégis erények és szeretet nélkül, képmutatóan, tetszelgőn, barátság helyett érdekből, beszélgetés helyett a pletyka szintjén, kultúrafogyasztás helyett sznobizmusból vannak jelen (anti)hőseink a színpadon, hogy kiordítsák magukból pánikjuk végső okát, hogy a szürke robot hétköznapi egyhangúságában vénülnek.
A kérdés viszont még mindig fennáll, hogy hol rejtőzik az erotika, a túlfűtöttség ebben az előadásban, vagy miért volt fontos március nyolcadikára időzíteni egy olyan produkciót, mely egy percig sem kérdőjelezi meg a nők alacsonyabbrendűségét a férfiakkal szemben. Egy-egy összeborulás, indulatos vallomás édeskevés a tiszta erotikához, inkább megerősít egy konvencionális értékrendszert, mely ellen a kortárs színházi törekvések ma már élesen küzdenek. Egy gyönyörű, csupasz test száraz eszközként való használata sem úgy érzéki, ahogy érzékinek illetve érzékenynek lennie kell. Viszont ez a test mégis valami misztikust hozott ott és akkor a színpadon, azt a felbecsülhetetlen esztétikai értéket, melyet a Léda valódi mítosza hordoz magában.