Sorskép, szabvány nélkül

Ha eddigi könyvei ismeretében, beavatatlan kívülállóként olvasnám végig VARGA GÁBOR vallomásait, tárgyilagos szemlélőként állapíthatnám meg, az író legjobb művét tartom a kezemben. De nem tehetem, hisz kortársként, bajtársként a személyes, mi több: a közösségi érintettség okán teljesíthetetlen elvárás szenvtelen objektivitással pergetni a Confessionis lapjait. SZILÁGYI ALADÁR írása.

Ez a könyv több is, más is, mint egy szerzői műhely másfél évtized alatt papírra vetett termékeinek kötetbe kalangyázott halmaza. Alkalmi beszédek, interjúk, kisesszék, tanulmányok, vitairatok, útirajzok, lírai vallomások, naplótöredékek. A szövegekből kirajzolódó emberi sors, kor- és kórrajz, az opusok műfaji változatossága ellenére akár regénynek is tekinthető. „Hőse” egy nagyváradi értelmiségi, előéletében kutatóvegyész, író, a város 1989 előtti kulturális életének meghatározó alakja, aki a rendszerváltás első napjaitól egyik kezdeményezője a romániai magyarság önszerveződésének. Ahogy önmagát besorolja: „az RMDSZ mezei hadnagya”-ként, nyolc éven át Bihar megyei elnökeként tevékenykedett. Szellemi képességei, munkabírása, gerincessége valósággal predesztinálták arra, hogy az RMDSZ kormányra kerülése után országos feladatkört bízzanak rá. Bár nem pályázott, kinevezték Románia Állami Találmányi- és Védjegyhivatala államtitkári rangú vezérigazgatójának.
Ezzel a momentummal kezdődik a „regény”: hősünket, itt hagyva családját, baráti körét, szeretett Váradját, Bukarestbe szólítja a kötelesség. Egy olyan intézmény élére, ahol a több mint háromszáz szakembert foglalkoztató Hivatal egyetlen „magyarjaként” kell naponta helytállnia. S hogy a lázas tanulás időszakát követően milyen mértékben volt sikertörténet ez a karrier, mi sem bizonyítja beszédesebben, minthogy az OSIM volt az első olyan csúcsintézmény, amely Románia integrálódása előtt teljesítette az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeit.
A szellemi tulajdon, a sok ezer szabadalom, védjegy regisztrálásának napi robotja mellett az intézmény feladata volt a jogharmonizáció, az intézmény országos hálózatának és nemzetközi kapcsolatainak a kiépítése. Utóbbi feladatkör gyakori utazási kötelezettségekkel járt, és Varga Gábor nem lett volna Varga Gábor, ha Genftől Szingapurig, New Yorktól Oslóig nem járt volna nyitott szemmel. Akár szállodai szobájában, akár repülőgépen ülve, előjött belőle a szépíró, sebtiben feljegyzett benyomásait, élményeit színes útirajzokká kerekítette. Közben lépten-nyomon hazagondolt, nyomon követte a hazai eseményeket.
Bár számos sikert ért el, magas állami kitüntetésekben részesült, szembesülnie kellett a számára idegen mentalitással, az intrikákkal, a balkáni felületességel. A hazai politika színeváltásai gyakran állították erkölcsi dilemma elé: meddig lehet felvállalni, hogy része maradjon a hatalmi gépezetnek, mikor kell nemet mondania? És vallomása szerint elkövette azt a megengedhetetlen könnyelműséget, hogy érzelmileg is elkötelezte magát az általa vezetett emberek iránt. Mindez nem maradt nyom nélkül, egy kormányváltás után több mint kétszáz munkatársa írta alá azt a petíciót, amelyben kérték, hogy maradjon az intézmény vezetője.
A 2009-es váltáskor, amikor az RMDSZ kiszorult a kormányzatból, Varga Gábornak is mennie kellett. Ez lett volna a kisebbik baj, de utódja nemtelen támadást kezdeményezett ellene és közvetlen munkatársai ellen. „Egy össztársadalmi méretű alpári színjáték szenvedő alanya vagy, egy bármikor feláldozható, ledönthető bábfigura, akinek a sorsát a nagybetűs ÉRDEK oltárán döntik el általad ismert vagy kevésbé ismert fontos emberek – panaszolja –. Idestova két hete senki nem mer benyitni hozzád, senki nem akarja magát kompromittáltatni egy olyan személlyel, akit a magas vezetőség az ügyészség kezére adott.”
Életének „regénye” drámai fordulatot vett. Bár visszahelyezik tisztségébe, az Országos Antikorrupciós Főosztály előzetes kihallgatás nélkül vád alá helyezi, „közérdek elleni saját vagy más személy érdekében folytatott többrendbeli hatalmi visszaélés” miatt. 2012 őszén a fellebbviteli törvényszék bírója elfogadta a vádiratot, és fittyet hányva minden igazoló iratra és a bíró-elődei által elrendelt szakvizsgálat következtetéseire, (ha felfüggesztve is) másfél évi börtönre, valamint csaknem százezer eurós kár visszafizetésére kötelezte.
„Tönkretettek! – írta utolsó, 2013. július 9-én kelt bukaresti feljegyzésében. –. A szó legkegyetlenebb, legtragikusabb értelmében. Erkölcsileg is, anyagilag is. Egy szüntelen maga alá vizelő, egyre rosszabbul látó, imbolyogva járó emberi roncs lettem, aki azon túl, hogy rövid időn belül búcsút mondhat a munkahelyének, csekély százezer eurót kell sürgősen befizetnie a szegény megkárosított OSIM számlájára, ha nem akarja, hogy a közeljövőben elárverezzék a feje felől a szüleitől örökölt otthonát. A kérdés az, hogy honnan és miból? S legfőképpen: Miért: Miért? Miért?”

(Varga Gábor: Confessionis, Riport kiadó, 312 oldal)