Mágikusak, emberiek, boldogtalanok

2012. 08. 24. 14:21

Miért éppen Füst Milán? Miért éppen a Boldogtalanok? Ez hangzott el többször Kisvárdán, a Magyar Színházak fesztiválján, ahol Radu Afrim nevét csak a romániaiak ismerték, és akinek előadását, a kérdésekből ítélve, aligha értették a magyarországi kollégák. Simon Judit írása a szatmári színtársulat Füst Milán-előadásáról.

Jeles színházi szakemberek, akik mértani pontossággal képesek megfogalmazni egy-egy előadás elemzését, kritikáját, mintha nem tudtak volna mit kezdeni Afrim színpadi világával. Úgy vélték, az előadásnak alig van köze Füst darabjához, a neveken és a történet vonalán kívül szinte semmit nem tartott meg a rendező, aki valóban sajátos színházi nyelvén fogalmazta meg Húber Vilmos történetét. Ezt a színházi nyelvet lehet szeretni vagy sem, de illene érteni, még akkor is, ha az előadás nem volt hibátlan.
Az Európa-szerte jól ismert román művész nem hiába vállalta, vagy választotta a Boldogtalanok című drámát. Füst Milán egy pár soros bulvárhírből írta a darabját, a hír szerelmi háromszögről és gyilkosságról szólt.
Napjainkban a bulvár eláraszt mindent és mindenkit. A kereskedelmi tévécsatornák napokig, hetekig követnek végig magánéleteket, foglalkoznak egy-egy gyilkossággal, és akkor még nem beszéltünk a reality show-król.
Nem meglepő hát, hogy Afrim így állította színpadra Füst naturalista színdarabját. A szatmárnémeti Harag György Társulat előadása viszont messzemenően nem naturalista. A rendező színházi nyelve költői, képekből alkotja meg világát. A Boldogtalanok előadására a mágikus realizmus fogalma illik, ha mindenáron meg akarjuk határozni a stílust. Mágikus térben mozognak a néha szürreális figurák, reálisak viszont az emberi kapcsolatok, s a kérdések, melyeket felvet az előadás.
Tekintsünk el Füst Milán darabjától és összpontosítsunk Afrim előadására mint önálló művészi alkotásra, noha ez követi a történetet, megtartja a szereplőket. Ezek a szereplők ugyanis közöttünk tengetik életüket. Gyorsétterembe járnak, tetováltatják magukat, és a színészek eljátsszák az életüket. Mert a rendező figyelmeztet, csak meg kell látni és hallani: most megmutatnak egy történetet, ami megesett, holott ezek az emberek élhetnének másképpen is. Füst Milán neve elhangzik a darabban, ő rajzolta meg ezeket a figurákat, ezeket a jellemeket. Ez az előadás róluk szól, de lehet, hogy rólunk is, akiknek sem erőnk, sem bátorságunk kitörni a magunk rajzolta körből és élni, nemcsak túlélni az életet.

Kháron ladikjában A csodásan bevilágított tér közepén kiszáradt, hatalmas, meséket idéző fa. Rajta kitömött állatok, játékok. A színpad bal oldalán mohával benőtt, pusztulásnak indult falak között dívány, hálószoba lehetett valaha, amikor Húber Vilmos (Galló Ernő) és gyermekének anyja, Róza (László Zita) még szerették egymást. A korhadt falon amerikai filmsztárok régi fotói, elöl giccses állólámpa. A jobb oldalon konyha: szürke bútorok, kopott tűzhely. Olcsó ruhákba öltözött szereplők mozognak, a szegénységet, elmúlást sugalló díszletek között. A kifejező tér és a fények valamilyen mélységes szomorúságot árasztanak. Özvegy Húberné (Bíró József) érkezik ebbe a térbe, keres, kutat, motyog, tesz-vesz, valami nagyon nincs rendben vele. Aztán kiderül: elhanyagolta a gyermekeit, hazudik és lop, lusta és haszonleső. S ahogy kibontakozik ennek a szeretetre vágyó öregasszonynak a személyisége, megértem, miért férfi játssza ezt a nagyon összetett szerepet, és miért éppen ez a rendkívüli színész. Mert ezt az öregasszonyt, minden elkövetett immoralitás ellenére, lehetne szeretni. Mert ő is csak élni akar, ahogy mindenki, csak boldog szeretne lenni egy kicsit. És mert hazugság az egész élete.
Özv. Húberné a felelőtlenséget, a boldogtalanságot, a cselekvőképtelenséget örökítette át gyermekeinek. Azt, hogy piti szélhámosságokkal, apró csalásokkal túl lehet élni az életet. Boldogságra ugyan nem lehet számítani, de pillanatnyi örömök azért kerülnek. Például rá lehet gyújtani. Nem akarja érteni, de talán megbocsátja gyermekeinek, hogy nem szeretik, hogy rosszul bánnak vele, talán valahol mélyen érzi, ő rontotta el. Özv. Húberné nem együgyű, és szeret élni. S mégis kilép az életből. Felszáll Kháron ladikjára, gyönyörű és szívbemarkoló kép, ahogy a virágokból készült ladikban Bíró túlvilági mosollyal rágyújt a cigarettára, és boldogan szívja be a füstöt. Talán ott, ahová érkezik, olyan lehet, amilyen szeretett volna lenni: légies, elegáns, jókedvű, gazdag és boldog.

Életet játszani Húber az előadásban nem egy jóképű, sokat tapasztalt férfiú, hanem alacsony, átlagos kinézésű, sodródó figura. Mert ugye napjainkban nincsenek hősök, a dráma is néha humor forrása. Húber nyomdász, ott kellett hagynia az iskolát, mert az anyja nem tudta, vagy nem volt hajlandó fizetni a tanulását. Manapság a nyomdász már nem a munkásosztály elitje, műveltsége nem hazudtolja meg néha az értelmiségiekét. Mert manapság már mindent elvégeznek a gépek, valahogy eltűnt ennek a szakmának a varázsa. Orvos barátja, volt iskolatársa lenézi, átlát a nagyzolásán.
Húber már rég nem szereti az asszonyát, másba szerelmes, mindig másba, hogy a szerelmét is megcsalja. Mert azok a nők ölében töltött pillanatok keltik a boldogság illúzióját, feledtetik az adósságot, a veszekedő társat, a beteg gyermeket. Sok festett nő van Húber életében, és ezek mérgezik a kapcsolatát Rózával. Az asszony görcsös szerelemmel ragaszkodik a férfihoz, lefekszik a mészárossal a lakbérért, de nem megy hozzá feleségül, mert képtelen elszakadni Húbertől. Otthonukba édesgeti a férfi szeretőjét, Víg Vilmát (Varga Andrea), mert azt reméli, akkor neki is jut némi szeretetmorzsa, testi öröm. Róza szereti a gyermekét, aggódik is, amiért beteg, de elsősorban a Húber iránti szerelme és féltékenysége foglalja el. Vilma odaköltözése után már mintha megfeledkezne gyermekéről, már csak az fontos, hogy a háromszögben neki legyen vezető szerepe. Becsalja a naiv és szerelmes Vilmát a boldogtalan életükbe, de Vilma képtelen elviselni bukását, és a halálba menekül. Mintha játszana, mintha a halál gyerekjáték lenne az életéhez képest.
Húber életet játszik. Galló úgy mondja el a nagymonológját, hogy közben akrobatamutatványokat végez. Húber folyton mozog, zsonglőrözik a tárgyakkal, bukfencet vet; szereti a kisfiát, de lényegében csak magával foglalkozik. Szomorú clown Galló Húberje, és ez így van jól.



Szatmárnémeti Harag György Társulat

Füst Milán: Boldogtalanok
Rendező: Radu Afrim
Díszlet- és jelmeztervező: Juliana Vaslan
Nincs tiszta lap A darab és az előadás drámája, hogy a szereplők tudnának, de képtelenek változtatni sorsukon. Húbernek szembe kellene néznie önmagával, eldöntenie, hogyan szeretne élni, s szembe kellene néznie cselekedeteinek következményeivel is. Róza és Vilma házassággal válthatnák meg a jelenlegi életüket, vagy egyszerűen kivonhatnák magukat a férfi vonzásából. Ám egyikük sem vállal felelősséget magáért, de másokért sem a környezetükben. Mintha élveznék a folyamatos megalázkodást. Mindenki ki tudna ebből lépni, ha akarna, azonban erre nem képes, és nem is predesztinálja rá semmi. Nincsen semmi cél, amit el lehetne vagy kellene érni. Az önhazugság, az öncsalás, a zsarolás érzékeny és mindent behálózó birodalmában vagyunk, ahol egyik tragédia a másikhoz vezet. Itt semmi nem megbocsátható, semmi nem múlik el végérvényesen, nem lehet tiszta lappal kezdeni. Mert látszólag minden folytatódik. Húber testvére, az előadás végén az anyja szolid ruhájában jelenik meg, nem a saját csiricsáré öltözetében. Elvette özv. Húberné ruháját és felvette a személyiségét. Nem árulja magát, próbál másképpen megélni, persze nem munkából. A gyermek úgy hal meg, hogy senki sem veszi észre. Ebben a tehetetlenül elfogadott boldogtalanságban nem sarjadhat új élet. Ám a kiszáradt fa és a halott gyermek felett megjelenik a szivárvány. Az előadásnak vége. Az élet megy tovább.

 




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!