Kastélytól a campusig

Négy évtizedes pedagógusi pálya után vonult nyugdíjba a székelyhídi Petőfi líceum igazgatója, Hegyesi Viktor, akinek mind a helyi sportélet kezdeteiben, mind az iskola felépülésében múlhatatlan érdemei vannak. Az igazgatóval, aki jobban örül, ha diákjai Viki bácsinak szólítják, D. Mészáros Elek beszélgetett.

A Hegyesi család ma már ízig-vérig székelyhídinak tartja magát, holott a múlt század ötvenes éveinek végén még csak ízlelgették az Érmelléken nem túl gyakori családnevet a helybéliek. A szász és székely felmenőktől származó Hegyesi Viktor a kalotaszegi Bánffyhunyadon találta meg élete párját. Fiuk, az ifjabb Viktor is ott született. A család előbb Bihardiószegre került, majd végleg Székelyhídon telepedett le. Ekkoriban a fiatal Viktor még elemista volt. Édesapja magyar–történelem szakos tanár, majd a helyi középiskola igazgatója lett. A család a katolikus iskolában kialakított tanári lakásban élt, azzal átellenben magasodott a város fölé a gyönyörű kastély, a Stubenberg fészek. Az egyre inkább elhanyagolt, de a gyermeki fantáziának csodákat rejtő kastély parkja a cseperedő Hegyesinek a mindennapok élményét adta. Meg is jegyezte nemegyszer, hogy talán még a gróf sem töltött annyi időt a kastélyban, mint ő, hisz nemcsak gyermekkora meghatározó helyszíne volt, de később tanárként évtizedeken át dolgozott az iskolaként funkcionáló épületben.
Mert a fiatal Hegyesi, édesapja nyomdokait követve, maga is tanár lett, majd a székelyhídi Petőfi Sándor Líceum igazgatója, az idei tanév végeztével pedig nyugdíjba vonult. Néhány nappal a nagy esemény előtt beszélgettünk vele a tanintézetben. Épp szünnapjuk volt az érettségizőknek, a reggeli órában a tanári szoba is csendes, nyugodt körülmények között társaloghattunk, kiteríthettünk az emlékek rég felcsavart futószőnyegét.
Fiatalként két dolog érdekelte igazán: a sport, ami meghatározta későbbi életét, valamint az olvasás, a könyvek szeretete. Ez utóbbi élményének hatására, a kalandokra vágyó fiatal fantáziája beindult, az érettségihez közeledve egyre jobban megérlelődött benne, hogy tengerészakadémiára jelentkezik. Végül szülei érveinek engedve feladta elhatározását, majd szintén az ő tanácsukra az orvosi egyetemre iratkozott be, pedig tudta magáról, nem orvosnak való alkat. Szép hetet töltött el a felvételi ideje alatt, az egyetemi város összes moziját végigjárta, az eredmény, illetve az eredménytelenség sem maradt el – emlékezik immár mosolyogva a régi dolgokra. 1966-ot írtak akkor, még abban az évben munkakönyvvel vágott neki az életnek, a nagykágyai szakiskolában kapott állást. Közben azért vakargatta a fülét, hisz a vele egykorúak már a kötelező katonai szolgálatukat töltötték, neki pedig nem jött a behívó. Tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb őrá is sor kerül, de mivel nem akart felnőtt fejjel kincstári ruhában feszengeni, inkább önként jelentkezett. Az egyik egyenruhás ismerősük mondta is, sokan megkeresték már, hogy segítsen kibekkelni a katonakötelezettséget, de önként szolgálatra jelentkező még soha nem járt nála.
A katonai szolgálat után ismét előtte állt a kérdés: Hogyan tovább? Tornatanárának javaslatára jelentkezett a bukaresti testnevelési főiskolára, s 1969-ben felvételt nyert, 1200 jelentkező közül huszonharmadikként jutott be, ösztöndíjjal. Nagyváradon is volt testnevelőtanár-képzés, de mivel csak főiskolai szintű, inkább a fővárost választotta. A frissen végzett egyetemisták akkoriban kihelyezéssel kaptak állást. Hegyesinek szerencséje volt, vagy ahogy ő fogalmaz, jó időben volt jó helyen, kihelyezési lapjára Székelyhíd lett beírva, s ott aztán 39 éven át megszakítás nélkül nevelte az egymást követő generációkat.

Birkózás után kézilabda Az ötvenes években a sportéletet leginkább a szaktanárok alakították. Ekként változott és alakult Székelyhídon is a testnevelés, s gyorsan népszerű lett a lakosság körében is. Kovács János tornatanár a múlt század közepe táján a birkózásra fordított gondot. Nem telt bele sok idő, a kisvárosban mindenki birkózni akart. Õt követte a pályán névrokona, Kovács Ferenc, aki a kézilabda szeretetét honosította meg. Így alakult meg később nemcsak az iskolai csapat, de felnőtt gárda is szerepelt a bajnokságokon. A kézilabdakultusz a környező falvakban is vírusként terjedt, immár több évtizedes múltra tekint vissza az általános iskolások Ér Kupa elnevezésű tornája. Eleinte még megfelelő pálya sem volt, a lejtős kastélyudvart sikálták egyenesre, a gyerekek lelkesen hordták, lapátolták a földet, csak hogy elkészüljön a salakos pálya. Később még egy betonpályára is futotta, s az már ki is lett világítva. Mindez 1967-ben történt, ott játszották az első villanyfényes kézilabdameccset a megyében.

Iskolaépítők A székelyhídi középiskolai oktatás 1954-ben startolt, de több mint egy fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a scholának saját otthona legyen. A hatalmasságok nem nézték jó szemmel, hogy az Érmellék fészkében jó színvonalú magyar középiskolai oktatás folyjék. Gáncsoskodtak, ahol csak lehetett, egyik céljuk az volt, hogy a nagykágyai szakiskolát középiskolává minősítve a székelyhídit elsorvasszák. Pedig a helybeliek, a szülők mindent megtettek az iskoláért, több alkalommal pénzt gyűjtöttek iskolaépítésre, azt remélve, hogy a közadakozáshoz az állam hozzácsöpögteti a hiányzó részt. De valahogy a próbálkozások mindig dugába dőltek. Hegyesi azt is tudni véli, hogy a helyiek iskolára szánt garasai Ceauºescu bukaresti palotájába téglaként épültek be.
A forradalom után ismét nagy lelkesedéssel fogtak neki az iskolaépítés ügyének. Közfelkiáltással a tanintézet felvette a Petőfi Sándor Elméleti Líceum nevet. Rákóczi Lajos akkori parlamenti képviselő közreműködésével sikerült a polgármesterrel együtt Hegyesinek a szakminiszternél meghallgatást kieszközölnie iskolaügyben, s ennek nyomán minisztériumi küldöttség érkezett Székelyhídra. Kezdődött az egyezkedés. A küldöttség vezetője felajánlotta egy 12 osztályos iskola építését. A válasz rövid volt: nem kell! Hegyesi nem engedett a negyvennyolcból. Végül addig verték a vasat, míg egy 16 tantermes változatban egyeztek ki, s ehhez már járulékos szaktermek is társultak, valamint megígérték nekik az 5–8. osztályos iskolaépület felújítását is. Csapatmunka volt ez, a megyei RMDSZ is magáénak érezte a székelyhídi iskolaügyet. Eljutottak az alapkőletételig. Majd ismét csend lett. Sóki Béla későbbi parlamenti képviselő kavarta fel ismét az állóvizet. Ekkor már a beígért 16 tantermes létesítmény helyett 24 tantermes iskoláról folyt az egyezkedés. Tanfelügyelőként Pásztor Gabriella, illetve a tavaly elhunyt Ákos Zoltán is sokat segített a maga befolyási „övezetében”. 2008-ban végül felépült az iskola, a 24 tanterem mellett egy 8 termes B szárnnyal tovább bővülve. Ez utóbbinak a költségeit a városvezetés vállalta. Jelenleg már ott tartanak, hogy jóváhagyásuk van egy 24 tantermes iskolai campus építésére. Az alapok elkészültek. Ide kerülne egy 300 férőhelyes kollégium, 15 lakrészes tanári panelház, tanműhelyek, konyha ebédlővel, klubhelyiség. Megvalósulni látszik Hegyesi nem titkolt álma: a székelyhídi tanintézet érmelléki iskolaközponttá való felfuttatása.
Időközben a Stubenberg-kastély az enyészet útjára lépett, az önkormányzat tehetetlenül szemlélte a kisváros jellegzetes épületének agonizálását. Mígnem a Böjte Csaba ferences szerzetes vezette alapítvány bérleti szerződés fejében nekilátott a kastélymentésnek. A gyermekotthonná nemesülő grófi juss, korabeli építészeti jegyeinek megóvása mellett, főnixként éled újjá.

Sosem akart igazgató lenni A kilencvenes évek elején dr. Wilhelm Sándor igazgató mellett az aligazgatói teendőket látta el Hegyesi Viktor, amikor vélhetően jól eltervezett forgatókönyv szerint az igazgatót megbuktatták. Történt, hogy egy küldöttség tagjaként mindketten elutaztak Belgiumba, az ottani testvértelepülésre. Wilhelm, bár idejében kérte utazásának jóváhagyását, a tanfelügyelőség nem adott választ a kérvényére. Mivel engedély híján mégis elutazott, leváltották, egyúttal felajánlották Hegyesinek az igazgatói széket, ám ő igazságtalannak ítélve az eljárást, szolidaritást vállalt főnökével, s maga is lemondott.
Négy olyan év következett az iskola életében, amikor nem mentek jól a dolgok, az új igazgató enyhén szólva sem a közösség érdekeit képviselte. Ezért Hegyesi, kollégáinak nógatására, 1997-ben mégis elvállalta a líceum igazgatását. Akkor úgy gondolta, áthidaló megoldásként vállalja a tisztséget, de végül ott ragadt nyugdíjazásáig. A tengerészeti akadémia ötletén ma már mosolyog, úgy érzi, ha elölről kellene kezdenie, ismét tornatanár lenne, de semmiképp sem igazgató!
A fiatalokkal mindig sikerült szót értenie, a régi drákói szigort éppúgy elveti, ahogyan a tanügyben manapság tapasztalható nagyfokú liberalizmust is. Mint mondja, minden esetben a pedagógus kisugárzása, habitusa a döntő, ettől függ, hatékony-e az a nevelőmunka, amire vállalkozott. Önmagáról szólva így sommáz: „Én mindenesetre örülök annak, hogy az igazgatóuramozás helyett Viki bácsinak szólítanak a gyerekek.”