Ezen a hangszeren énekelni lehet

A legrangosabb nemzetközi megmérettetésnek számító Pablo Casals verseny 2004-es győztese, a Liszt- és Junior Prima díjas FENYÕ LÁSZLÓ gordonkaművész június végén immár ötödik alkalommal tartott mesterkurzust a Temesvári Zeneművészeti Főiskola ifjú csellistái számára. A jelenleg Karlsruhéban professzori állást betöltő művésszel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

Tizenhárom évesen felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségek osztályába. Ehhez, gondolom, már apró gyermekként csellót kellett ragadnia.

Szüleim korán észrevették, hogy kifejezetten jó hallásom van. Állítólag még beszélni sem tudtam, de már egy csellóversenyeket tartalmazó bakelittel rohangáltam, hogy tegyék föl, mert hallgatni akarom. Aztán ez odáig fajult, hogy négy és fél évesen beírattak a helyi zeneiskolába, ahol édesanyám csellót tanított, de mivel szerette volna elkerülni, hogy tanár-diák viszonyban legyünk, hegedülni kezdtem. Ez viszont nem igazán szerzett örömöt, ami nem biztos, hogy a hangszeren múlott. Szerintem egy tanárnak meg kell tudnia mutatni, hogy mi lenne az elérendő cél, és az enyém erre, azt hiszem, nem volt képes. Persze, elég valószínű, hogy én is türelmetlen voltam, mivel fél év szenvedés után összetörtem a hegedűt az asztalon. Akkor kaptam az első kicsi csellót, azt viszont az első pillanattól nagyon szerettem. Így, az eredeti szándék ellenére úgy alakult, hogy édesanyám kezdett foglalkozni velem, ami bár sok problémát okozott, de mint az eredmény mutatja, mégiscsak működött.

Milyen pluszt jelent, hogy éppen csellón játszik és nem más hangszeren?

Az emberi énekhanghoz a cselló áll a legközelebb. Nem a tónusa miatt, hanem inkább az oktávfelépítésnek köszönhetően. Ezen a hangszeren énekelni lehet, ami csodás lehetőség.

Hallgatva Önt a koncerten és a mesterkurzuson is, miközben a diákokkal foglalkozott, az volt az érzésem, hogy önnek nagyon fontos a játékba belevitt szenvedély…

Ez igaz, bár ez talán az én habitusomból fakad, és nem a hangszeréből. Nem vagyok sem introvertált, sem depresszióra hajlamos, inkább szenvedélyes, romantikus alkatnak mondanám magam. Úgy vélem, nekünk előadóművészeknek az a feladatunk, hogy a zeneszerző tintával hangonként papírra vetett érzelmeit megjelenítsük, az ő szenvedélyeit, fájdalmait vagy éppen boldogságát kell megszólaltatnunk. Ehhez a cselló nagyszerű eszköz, mivel tökéletesen illik az emberi testhez, birtokba lehet venni. Úgy lehet kicsikarni belőle az előbb említett érzelmeket, ahogy egy fuvolából vagy egy zongorából nem.

Tanulmányait 19 éves korától Lübeckben folytatta. Gondolom, ennek azonkívül, hogy adódott a lehetőség, egyéb oka is volt.

Onnantól kezdve, hogy bekerültem a Zeneakadémiára, Mező László volt a mesterem. Õ egy csodálatos utat mutatott, de úgy gondolom, hogy 6 vagy 7 év a legjobb tanárral is elegendő, váltani kell. Egy izraeli fesztiválon találkoztam David Geringas professzorral, aki miután hallott játszani, felajánlott egy magánórát, aztán rögtön meghívott az osztályába.

A vele való sikeres együttműködésnek számos előkelő helyezés lett az eredménye nemzetközi versenyeken.

Valószínűleg ő nagyon tudta, hogy kiket kell összeválogatni. Lehettünk az osztályban tíz-tizenketten, és mindenki különböző versenyeken díjakat nyert. Úgy tudott minket inspirálni, felkészíteni nemcsak technikailag, de idegileg is, hogy nagyon eredményesen működtünk.

Csúnya szóval élve ez az osztály „versenyistálló” volt?

Hát, igen. De a rendszer úgy működik, hogy igenis versenygyőzelmek vagy legalábbis helyezések kellenek ahhoz, hogy az ember kikerüljön a tömegből, megismerjék, koncertezni hívják.

Az Egyesült Államokban is volt szerencséje tanulni, méghozzá a tavaly elhunyt Greenhouse professzornál, aki a 20. század legnagyobb csellistájának, Pablo Casalsnak volt a tanítványa, ő valószínűleg mindent tudott erről a hangszerről.

Igen, néhányszor elutaztam hozzá az Egyesült Államokba, két-három hetes borzasztóan intenzív magánkurzusokra.

Azt azért el kell mondani, hogy ha ma valaki pontosan úgy csellózna, mint Casals, nem biztos, hogy nagy sikert érne el. Viszont azt a fajta alaposságot, analizálását a zenének, amit Casals művelt, Greenhouse professzortól nagyszerűen el lehetett lesni. Mező tanár úrtól kaptam egy remek technikai alapot, Geringastól egyfajta látásmódot, de hogy ezt a kettőt hogy kell ötvözni, azt Greenhouse mutatta meg.

Említette, hogy Casals ma nem biztos, hogy sikeres lenne. Hova változott a csellójáték az ő ideje óta?

Nagyon megnőtt az igény a kifejezőerőre. Casals játéka borzasztó alapos, és muzikális, de meglehetősen száraz prezentációja azoknak az érzéseknek, élményeknek, amelyeket a zeneszerzők papírra vetettek. Hihetetlen dolog volt, amit ő el tudott játszani, de ma már több drámaiságra van szükség.

A tanulmányai során szerezett tapasztalatokat Magyarországon, Nyugat-Európában és az USA-ban is. Van a laikusok számára is érdekes különbség a zeneoktatásban?

Igazából az számít, hogy kitől tanul az ember, nem pedig az, hogy hol. Azt azért érdemes kiemelni, hogy a Kodály-módszerrel kezdődő magyar zenei alapoktatás, illetve a Friss Antal munkásságából kinövő iskola olyan biztonságot nyújt egy kezdő csellistának, amit sehol a világon nem lehet megszerezni.
A német zeneiskolákban a növendékek igazából csak megismerkednek a hangszerrel, megszeretik a zenét, de nincs továbblépés, mint Magyarországon a konzervatórium. Tehát ha valaki Németországban be szeretne kerülni a főiskolára, találnia kell egy magántanárt, aki átsegíti ezen a kieső négy-hat éven, miközben az érettségi mindenek felett áll a szülők szemében, a zene nem mehet a tanulás rovására. Így nagyon kevesen jutnak el odáig, hogy „márpedig én zenész leszek”. Ezzel sokszor elkésnek ösztönszintű dolgok elsajátításával.
Az pedig a legszomorúbb, hogy ez a fajta páratlan alapképzés, amelyet említettem, Magyarországon is kezd elsüllyedni. Nincs támogatás. Ha a kommunizmusnak volt bármilyen előnye, akkor pont az, hogy a művészek képzése vagy inkább kiképzése, szent dolog volt. Arra volt pénz mindig, mert mindenkinek büszkeséget okozott.

Rengeteg helyen koncertezett a világban, sok híres zenekarral, de a honlapján szereplő életrajzban kiemeli Krzysztof Penderecki nevét. Ez egy nagy találkozás volt?

Igen, lehet mondani. Játszottam egy darabját, ahol nem ő vezényelt, de jelen volt a koncerten. Rögtön utána leültünk beszélgetni, és attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel sokat dolgoztunk együtt. Õ óriási személyisége a mai komolyzenének, hihetetlen élmény a közelében lenni. Vele akár csak három szót beszélni, pláne együtt zenélni, elmondhatatlan érzés.

Bizonyos szempontból az öné is egy sajátos magyar történet. Gondolok itt arra, hogy a hazai elismerések, Liszt-díj, Junior Prima Díj csak az után érkeztek, hogy 2004-ben megnyerte a szakma egyik legrangosabb nemzetközi megmérettetésének számító Pablo Casals-versenyt…

Bár nem igazán foglalkoztat, de ez sajnos tényleg jellemző. Az én esetemben az effajta mellőzöttségnek van egy egészen banális oka: hétévnyi Zeneakadémia után elmentem külföldre. Ezt bizonyos körök tán a mai napig nem tudták feldolgozni. Ez egyébként remélhetőleg éppen mostanra múlt időbe került, nemrég ajánlottak fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen professzori állást.

Nálam ez tökéletesen véletlenül alakult így. Hat évvel ezelőtt megkeresett egy olasz csellista fiú, hogy nem játszhatna-e nekem. Én fogadtam, előrebocsátva, hogy fogalmam sincs, mit mondjak, mivel még sohasem tanítottam. Aztán megtetszett neki a dolog, egyik óra követte a másikat, és félévnyi intenzív munka után felvették a római Santa Cecilia Zenekarba, ami borzasztóan jó állás, nem mellesleg neki ez volt az álma. Ezek után egy Németországban élő román sráccal történt hasonló, aki a Délnémet Rádió Zenekarába jutott be ily módon. Ezek többfordulós sikeres próbajátékot jelentenek. Utóbbi eset azért volt jelentős, mert ennél az intézménynél tradíció volt, hogy az ottani vezető csellista Martin Ostertag növendékei jutnak be, ezért is volt annyira nagy szó, hogy az én tanítványom kenterben vert mindenkit. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy tanítanom kellene. Ez már csak azért is kapóra jött, mert anno a Frankfurti Rádió Zenekaránál voltam szólócsellista, és sokszor problémát jelentett, hogy a zenekari játékot miként egyeztessem össze az egyéni koncertjeimmel. Ezért úgy döntöttem, hogy a tanítást választom főállásomnak, főleg az után, hogy az elmúlt négy évben már folyamatosan tartok kurzusokat a világ minden táján. Mindig van kiírás egy-egy főiskolán professzori állásra, több helyen próbálkoztam, míg végül Karlsruhéban sikerült elnyernem a posztot. Ennek köszönhetően idén tavasszal a zenekari működésemet be is fejeztem, persze emellett a szólókoncertek folytatódnak.

Temesvárra hogy jutott el?

Szinte alig tudom visszaidézni, már öt éve járok ide. Ha jól emlékszem, Ágoston András hegedűssel koncerteztem itt, és annak akkora sikere volt, hogy folytatódott a kapcsolat. Időközben Ambrus István tanár úrral nagyon jó barátságba keveredtem, ő volt az ötletgazda.

Itt a tokban Ön mellett egy gyönyörű, 1695-ben készült Matteo Goffriller mesterhangszer pihen. Hogy került Önhöz? Ha jól tudom, a hegedűművészek ezt sokszor mindenféle szponzorációkkal oldják meg.

Hát igen, az a legszerencsésebb eset, de az én esetemben másként alakult. Meghallgatta a játékomat egy hölgy, akinek néhai férje, fül-orr-gégész főorvos, hobbiszinten játszott ezen a hangszeren. A hölgy egy ideig őrizgette, aztán kétévi gyász után kinyitotta a lelkét, és megengedte, hogy más is használja, így került hozzám határozatlan időre. Ez 2004-ben volt, közvetlenül a Casals-verseny előtt. Ott elég kellemetlen helyzetbe kerültem emiatt, mivel az első díjjal együtt járt, hogy a győztes két évre megkapja Casals Goffrillerét. Rögtön döntenem kellett, hogy mi legyen, mert ugye, ha elfogadom, ezt vissza kellett volna adnom. Így visszautasítottam a Casals csellót, amin az özvegye úgy megsértődött, hogy jó két évig nem is állt szóba velem.
Ennek a darabnak a tulajdonosa hosszú ideig hallani sem akart arról, hogy megvásároljam tőle, de két hete sikerült megállapodnunk, úgyhogy most már végleg az enyém.
Emellett a professzori kinevezéshez, ami életem végéig tart, jár egy Guarneri cselló is. Mondjuk, azt nem én fogom használni, van egy hagyomány, melyet még az elődeim honosítottak meg, mely szerint mindig a legjobb tanítvány játszhat rajta, hogy ezáltal jobban fejlődhessen, és könnyebben juthasson koncertlehetőségekhez.