Komédiázás és tragédiázás mezsgyéjén

2013. 03. 14. 10:43

Hősök nélküli ballada a Parasztopera. A Pintér–Darvas duó az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kortárs színpadi művét alkotta. Rendkívüli kihívás a rendezőnek, a színészeknek ez a mű, amely opera ugyan, de mégsem az. Dráma és komédia, mondhatnánk tragikomédia, és mégsem. Szophoklész és Feydeau egyben. Simon Judit kritikája.

Nem is a történet fontos, hanem azok az emberek, akikről szól. A titkok, amelyekre roppant mulatságosan derül fény, hogy aztán egyre mélyebbre süllyedjenek a múlt rémségeibe. Halálos játék a temesváriak előadása, a játékmester maga a Halál (Mátyás Zsolt Imre). Õ indítja, irányítja a színpadi játékot. A rendező által kitalált szereplő, mindenhol ott van, a vidámságban, a szomorúságban. Néha együtt játszik a többiekkel, de leginkább vár, s a végén arat. Diadalmaskodik – ha úgy tetszik –, mert ebből a történetből nincs más kiút. A két fiatal – akik „túlélik” a múltat – sem a balladai jó megtestesülése: vérfertőzésben élnek tovább, nemzenek utódot, viszik tovább az őszintétlenséget, a képmutatást.
Minimalista, de funkcionális és beszédes díszletben készülnek az esküvőre Balogék. Tokai Andrea (Anya) és Balázs Attila (Apa) viselkedése feszült, örömük művi. Furcsa ez a tettetett vidámság, ez a sietség. Roland (Kiss Attila) fiuk úgy készül örök hűséget esküdni a már terhes Etelkának (Tasnádi-Sáhy Noémi), hogy mostohatestvérébe, szülei fogadott lányába, Julikába (Lőrincz Rita) szerelmes. A lányt viszont a mindig részeg Állomásfőnöknek (Aszalos Géza) szánják, földet is adnak vele, csak vigye már a háztól. Az anya látszólag eltűnt fiát siratja, azért nem teljes az öröme, mert elsőszülöttje messzi országba vándorolt, igaz, egy ideig küldött pénzt, de sok éve semmi hír róla. Az Apa látszólag azért sietteti a fia esküvőjét és lánya eljegyzését, hogy békében gyarapítsa a vagyonát. Csak az összenézés, a látszatvidámság gyanús.
Megérkezik Feri, a lelkész (Kocsárdi Levente) a feleségével, a jégcsap-hideg és merev Tündérkével (Éder Enikő). A fenébe, de furcsák, az asszony leráz magáról minden érintést, szapulja az urát, nem elég férfi neki, lám, ő elegáns, viselkedni is tud, mit is keres ezek között a parasztok között – de megint érzem, itt más a baj, valamitől nagyon retteg ez a rideg nő. Derült égből villámcsapás, Tündérke démonná változik – a sarokban mosolyog a Halál –, egyszeriben gyónni akar, támad nagy felhajtás, dehogy akarja bárki is hallani az igazságot, ne bolygassák már a múltat, jaj, jaj, szól a nóta, legyen már meg az esküvő, ha már az eljegyzés elmarad, mert a vőlegényjelölt a kocsmában iszik. Villannak a tekintetek, mindenki tud valamit, amit a másik nem, csak Etelka duzzog, ne rontsák el az esküvőjét.
Érkezik az Állomásfőnök, részegen, mocskosan és hangoskodva, ki is penderítik rögtön, de visszajön, és a múlttal huzakodik elő ő is.
S a múlt megelevenedik. Betör a látszatnyugalomba. A jóvágású Cowboyjal (Molnos András Csaba) érkezik. A westernhős férfias és gazdag, de gyáva is. Nem fedi fel kilétét. Az idegenben rablásokból és csalásokból meggazdagodott, arcplasztikázott „kóboj” jól ismeri ezt a falut, és talán élvezi is, hogy sem az unatkozó szépasszony, sem édes szülei nem tudják, ki ő. A részeges állomásfőnök tudja csak, de megtartja magának a titkot, és most, amikor kipenderítik, bosszút áll. Nem akárki ő, hogy csak úgy, semmi okból lemondják az eljegyzést, fosszák meg a remélt földdarabtól. Sokat érne az az emberek szemében, de még a kocsmában is. Meg aztán kivette a részét a részeg cowboy pénzéből, miért dicsekedett volna. Most viszont eljött az ő pillanata, amikor a stiklije semmivé lesz a felfedett bűn nyomán.
A cowboyt Balogék megölték, mi ehhez képest az állomásfőnök apró lopása, Tündérke vallomása, hogy leányát az idegen férfi nemzette.
Egyre-másra zuhannak ki a csontvázak, szophoklészi tragédia van a színpadon, mégis nagyon kell nevetni, mert olyannyira kicsinyes minden. Még a halál sem fennkölt, az ő méltósága is csak látszat. Mindenki hozzá menekül, tőle várják a felmentést, de nincsenek megmaradt lelkek, csak hullák sorakoznak egymás mellett.
Mondom, a történet nem fontos, hanem az előadás, ahogy a rendező meg tudja mutatni a kicsinyességet, a képmutatást, azt, hogy a sötét titkok milyen veszélyesek a testre és a lélekre. Ahogy megteremt egy falusi világot, amellyel lerombolja a falu-romantikát. Mítoszokat rombol, miközben bibliai bűnökről „ír” balladát a színpadra. Ez a ballada nélkülözi a jókat. Ebben a balladában a tündérek is puszta önzésből ölnek, és a királyfik sem az igazságot és becsületet hajszolják, hanem önnön érdeküket. Rég nincsenek hősök körülöttünk, sem hősies cselekedetek. Ezért nem lehet szophoklészi tragédia a Parasztopera. Komédia sem lehet, mert hiányzik belőle a könnyedség.
Szikszai előadása mégis ötvözni tudja a tragédiát a komédiával, de mégsem tragikomédiát visz a színpadra, hanem valami nagyon sajátosat. Nagyon ősit és egyben nagyon mait. Pontosan és tisztán fogalmaz, amitől a zene, a szó, a mozgás egybeolvad az egységes, izgalmas produkcióban.
A záró jelenet: Etelka bárgyún mosolyog, Roland néz a semmibe. Egy boldog pár. Első látásra. Csakhogy mi ismerjük a történetet. A két szereplő eltakarja a „hullákat”, a „múltat”. És szól a zene.
Nagyszerű színészi alakítások, figyelemre méltó összjáték a színpadon. Az énekbeszéd végig érthető, kifejező. A temesvári művészek tudták, nem énekhangjukat kell érvényesíteni, hanem dallamra beszélni, zenére játszani. Remekül hangszerelt élő zenére, ami nem kis feladat. Milliméter pontosságot igényel az előadás, és ennyi eltérés sincs.
A szereplők mindegyike azonosul a szereppel (archetípussal?), melyet megszemélyesít, túlzásoktól mentesen. Ziccer-csapdákat kerülnek ki fegyelemmel, művészi játékkal. Mindegyikük nagy tapsot érdemel. És tapsot érdemel a rendező, a koreográfus, a díszlet- és jelmeztervező. Összességében az előadás.

                            

                  Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
                                 Pintér Béla – Darvas Benedek:

                         Parasztopera

                                   Rendező: Szikszai Rémusz

                                   Koreográfus: Katona Gábor
                                 Díszlettervező: Varga-Járó Ilona
                                    Jelmeztervező: Kiss Julcsi
                                      Zenei vezető: Cári Tibor
                                         Fotók: Bíró Márton



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!