Kisszerűségből tragédiába

Színház a javából. Az a döbbenetes, hogy Andrei ªerbannak nem kellett aktualizálnia semmit. Minden megvan Ibsennél, csak ki kell bányászni, színre kell vinni. És ªerban megtette ezt. Zsehránszky István kritikája a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hedde Gabler símű előadásáról az Erdélyi Riport 2012/17. számából.

A terméketlen nők drámája – talán így is lehetne nevezni a Hedda Gablert. A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában Kézdi Imola játssza a címszerepet, és alakításában Hedda bár csodaszép nő, mégsem valósítja meg önmagát, ezt kívánja tőle a partitúra. Mert tábornok leánya lévén arra nevelték, hogy mindent megkapjon, mindent elvárjon, de semmit se adjon. Ez a magatartás őt környezete és önmaga elpusztítójává teszi. Végtelenül sötét dráma. Viszont Andrei ªerban rendező megtalálja benne a humor forrását is, és csodálatosan kijátssza ezt az adut, a tragikomédia lehetőségét, aminek segítségével összetettebb – és mai! – képet fest Ibsen hőseiről; mást, mint amit megszoktunk, akár az Ibsen-darabok legjobb színreviteleit látva. S mondhatnám, rólunk szól ez a kép, mert a mai romániai jogászdoktorok, bírók, professzorok és az őket kiszolgálók pontosan olyanok, mint Ibsen korában – s feltételezhető, mai norvégiaiak is Ibsen hősei lehetnek, lásd a Hedda mai alteregóját: Breiviket. A darab szereplői nemcsak különleges alkalmakkor, hanem a mindennapi életben is állandóan túljátszanak mindent, túlfontoskodnak mindent, s azért teszik ezt, hogy a valóságos énjüket, a valóságos szándékaikat és érdekeiket, a valóságos kaliberüket leplezzék; hogy izgalmasnak tűnjenek, súlyosnak, rendkívülinek – és érvényesüljenek. Holott a legtöbb csak kisszerű zsaroló, akarnok, haszonleső, és csontja velejéig korrupt. Balkániak lennének? Annál rosszabbak: „homo sapiensek.” Hedda mélységesen utálja őket; szerencsétlen húzás volt részéről, hogy az anyagi biztonság reményében közéjük keveredett – viszont úgy gondolja: előkelő származása feljogosítja őt arra, hogy játsszon az emberrel, mint macska az egérrel, hogy lépten-nyomon megszégyenítsen bárkit, hogy megsemmisítse a más ember művét, alkotását, sőt arra is joga van, hogy közvetve bár, de öljön: fegyvert ad az öngyilkosjelölt kezébe.

Halálpóz Visszatérve az előadásra: együtt jelenik meg a humor és a tragédia. A kisszerűség fokozatosan tragédiába megy át, az előkelőség pedig pusztulásában nevetségessé válik. Hedda öngyilkos lesz – a tábornoktól örökölt készletben van még egy pisztoly, tartaléknak arra az esetre, ha az előkelő család sarja botrányos helyzetbe kerül. S Hedda, ugye, a kisded játékai nyomán zsarolhatóvá vált, amit a gyönyörű nőre éhes Brack bíró úr – Hatházi András – azonnal ki is használ. Hedda a színfalak mögött elsüti a pisztolyt, aztán az üvegajtónak dőlve, vérbe fagyva várja, hogy észrevegyék. S mikor ez megtörténik – elhúzzák az ajtót takaró függönyt –, a haldokló nő eljátssza az utolsó jelenését: szépen lecsúszik, majd halotti pózba vágja magát. Így lesz a hatás – hatástalan, illetve a halál is nevetséges. Aztán a tapsrend következik, amely most az előadás szerves része: minden szereplő táncol, ugrál, figurázik – végre nagyon jól érzi magát. Odalett az ünneprontó; kisszerű hulla a nagyságos asszony. Most már Hedda is ugrál, táncol… Beilleszkedett.

Ludak győzelme A főhőssel tehát nagyjából tisztában vagyunk, marad a sok lúd. Hedda férje, Jörgen Tesman a tehetségtelen tudós, aki Bogdán Zsolt segítségével az élet minden pillanatát túljátssza – ennyire képes. A kisszerűség monumentuma; nem csoda, ha Kézdi Hedda nem hatódik meg tőle, sőt egyre kimondottabban utálja… És vajon ki tetszene neki? Hát, egy minősített szélhámossal talán ő is elszórakozna. Például egy olyannal, mint Szűcs Ervin – bocsánat, Ejlert Lövborg professzor –, aki jó dolgában mindenét elitta, aztán vidékre ment, egy udvarházba tanítónak. Ott az agg és nyomorék férj fiatal feleségével együtt megírta a nagy művet – Az emberi civilizáció történetét, úgy, hogy el is olvassák azt, hogy mindenki megtalálja benne a számára kedves közhelyt, illetve közhelyeket; és ennek az ellenkönyvét, Az emberi civilizáció jövőjét, amelyben őszintén szól a világ dolgairól. Az előbbi meg is jelent, bestseller lett; a professzor úr sok pénzhez jutott, a fővárosba utazott s belevetette magát az alkoholba és a kuplerájba. Izgalmas figura, nemde? Talál egy tábornok leányához. Mindenesetre többre képes, mint a Bogdán Zsolt által – kiválóan – megjelenített, egyetlen saját gondolattal sem rendelkező Tesman. Csakhogy Lövborg a gazemberségben is kiváló. Az utána utazó vidéki asszonynak, aki kihegedülte belőle a két művet, azt hazudja, hogy a második, a még kiadatlan mű kéziratát összetépte, vagyis „gyermekgyilkos” lett. És mondja mindezt azért, hogy szabaduljon meg a nőcskétől, Elvstednétől – Györgyjakab Enikőtől –, az „ártatlan” vidéki rajongótól. Lövborg tehát kegyetlenségben is talál Hedda Gablerhez. Csakhogy Heddát nem lehet fölülmúlni, ő egy tábornok leánya. Pisztolyt ad a zavart agyú, részeg tudósnak… és a kuplerájban le is lövik vele; nem főbe, hanem néhány arasszal lejjebb, de abba is bele lehet halni. Vagy tán Hedda mást akart lelövetni? Talán a rámenős vidéki nőt, hogy ne álljon az útjába? – ezt csak Ibsen mondhatná meg. Ha ez a variáns jönne be, vagyis egy szimpla bűnügy, abban nincs semmi tragikomikus. Csupán csak mai, mint a szappanopera. Vagy tán azon is lehet nevetni? Ízlés dolga.
Mindenesetre az előadás végén Jörgen Tesman nagynénije, Juliane – Varga Csilla – és a Tesman-házból Hedda mellé rendelt mindenes cseléd, Berte – Csutak Réka – nevetve és örömmel fogadja a tábornok lányának halálát. Két tökéletes alakítás. A szálak lényegében Juliane kezében vannak, ő finanszírozza tökéletlen unokaöccsének házasságát, és eljátssza, ha kell, az örömlányt is, aki lelövi a Hedda által kedvelt személyt… A megjátszott nyájasság s a tökéletes képmutatás magasiskoláját nyújtja, amitől az előre megfontolt gyilkosság sem lehet idegen. Berte pedig – az állandóan jelen lévő, a nyitott szem, a mindent látó és feltehetőleg mindent jelentő – szöveg nélküli szereplő. Háziszekuska… Nem lep meg, csak elszomorít – hogy nálunk is, máshol is mindig benne van a pakliban. Milyen nagy a Balkán! Az egész világ egy… Nevessünk hát!

Színház a javából Kézdi Imola rendkívül komplex alakítást nyújt. Kezdve azzal, hogy szinte az előadás egész ideje alatt ő az egyetlen természetesen viselkedő lény a színpadon. De micsoda ára van ennek a természetességnek! Eleinte még élvezi is, mert bosszanthatja vele a többieket. Aztán egyre nehezebben jön elő; a vulkán közeli kitörését jelzi néhány egyszavas replika, amelytől a partnereit és a nézőt is kirázza a hideg. Vagy a zongorajáték vészjósló ritmusa, tonalitása… A kihívó pózok „idegenek jelenlétében” már azt jelzik, hogy rövidesen Hedda is belép a táncba. Az apjától örökölt pisztollyal rálő a hozzá hátsó ajtón át közelítő bíróra. Persze úgy, nehogy eltalálja. És a bíró először berezel, aztán „látott ő már ilyet” cukkolásnak veszi a fenyegetést. Tényleg le kellene lőni… S a nagy csalódás, az istenített, „a hajában szőlőlevelet hordó” Bacchusnak tekintett Lövborg tudós hitványsága az őt hűségesen kiszolgáló vidéki nővel szemben – ez indítja be Hedda lelkében a gyilkos gépezetet: nemcsak hogy pisztolyt ad a zavarodott, részeg férfi kezébe, hanem tűzbe veti a kiadatlan mű egyetlen példányát, az elveszettnek hitt kéziratot. S szemrebbenés nélkül hazudik, hogy a férje érdekében tette ezt, hogy eltávolítsa a tehetséges vetélytársat. Minden hiteles. Még a tetőpont is, amikor Hedda együgyű férje és a kis vidéki nő nekifognak a kézirat rekonstruálásának. Ki kell lépni ebből a körből! – s meg is teszi ezt Hedda, miként már leírtuk. A végkifejlet inkább ironikus, mintsem nevetséges. A kisszerűek, együgyűek boldogok, hogy megszabadultak egy vádló, leértékelő tekintettől. Megint ők nyertek! Kézdi Heddája pedig holtában is ítélkezni akar, persze, mások fölött.
Színház a javából. Az a döbbenetes, hogy Andrei ªerbannak nem kellett aktualizálnia semmit. Minden megvan Ibsennél, csak ki kell bányászni, színre kell vinni. És ªerban megtette ezt.