Fáziskésés

Sokak számára bizakodást és örömöt okozott Orbán Viktor minapi rádiónyilatkozata, melyben a Romániában kialakult új politikai helyzet kapcsán a magyar–magyar összefogást szorgalmazta. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az új magyar köztársasági elnök, Áder János a beiktatásakor a Sándor-palota előtt ugyancsak a kiegyezés szükségességéről beszélt az anyaország vonatkozásában, akkor akár konstatálhatjuk is, hogy némi hangváltás figyelhető meg Budapesten.
Ezzel szemben a kampány első napjaiban a romániai magyar közhangulatot egyáltalán nem a megbékélés levegője lengi körül. Különösen Tőkés László európai parlamenti képviselő ereget mind dühösebb hangvételű nyilatkozatokat, különböző minőségeiben, hol EP-képviselőként, hol alapítványi vezetőként, hol pedig némi szereptévesztésbe kerülve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fejlécét használva ostorozza az RMDSZ-t a papságnak írt körlevelében, ezúttal lelkésztársi minőségében. Persze, ez nem meglepő, próbálkozott ő már az ötödosztályú román labdarúgás problémáinak kezelésével az Európai Parlament alelnökeként is. Kíváncsi vagyok, magára vette-e a magyar miniszterelnök intelmét az összefogásra vonatkozóan. Úgy is tekinthetünk persze a történésekre, hogy a kormányfő van fáziskésésben, legalábbis a listák lezárása, a kampány hivatalos kezdete után már meglehetősen tét nélküli a konciliáns hang, de talán az őszi parlamenti választásokig megalapozhat valamiféle együttműködést a most még csak versengő pártok között. Különösen aktuálissá teheti ezt az új kormányzati többség által elfogadni kívánt választási törvény, az egyfordulós, tisztán egyéni körzetes, parlamenti küszöb nélküli változat. Hiszen ha marad a versengés a három magyar politikai szervezet között, s a képbe akár még önjelölt függetlenek is bekerülhetnek, akkor a következő ciklusra előfordulhat, hogy alig néhány képviselő és szenátor marad mutatóban Románia törvényhozásában. Ezzel szemben összefogással a Székelyföldön kívül is lehetne szerezni itt-ott mandátumokat. Nehogy akkor is az utolsó utáni percekben buzogjon fel az érintettekből a megegyezés vágya.
Könnyen előfordulhat, hogy a szociáldemokrata–liberális–konzervatív koalíció, kiegészülve a mindenkor a kormányzatot támogató kisebbségiekkel, kényelmes kétharmados többséget szerez a parlament két házában, s ha tovább folytatódik a PD-L válsága, még az is megeshet, hogy az RMDSZ válik majd az ellenzék vezető erejévé, ami csöppet sem vonzó, bár kétségtelenül érdekes szituáció lenne. Ilyenkor azért ott mocorog a kérdés, nem lett volna-e jobb, több politikai hozadékkal járó mégis korábban, mondjuk az év elején, önként, saját elhatározásból pontot tenni a liberális-demokratákkal való közös kormányzás végére, s keresni a megegyezést az RMDSZ-nek évek óta udvarló mai többséggel. A kérdésre a nyári és az év végi választás alighanem megadja a választ.