„Erdély szultán Szulimán találmánya”

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense másodízben tett eleget a nagyváradi Szacsvay Akadémia felkérésének, amikor megtartotta Az erdélyi fejedelmek és a Habsburgok című értekezését. Szilágyi Aladár a bonyolult, gyakran változó viszony néhány fontosabb mozzanatáról beszélgetett az előadóval, OBRONI TERÉZZEL az Erdélyi Riport 2012/17. számából.

A történelemtudomány mai ismeretei szerint hogyan történhetett meg, hogy abban az évben, 1551-ben, amikor Fráter György püspök Erdélyt és Váradot átadta a Habsburgoknak, s Ferdinánd elhalmozta őt mindenféle titulussal, hiszen esztergomi érsek, bíboros lett, sőt Erdély vajdája is, ugyanebben az évben az uralkodó parancsára alvinci kastélyában orvul meggyilkolták őt?

Fráter György és I. Ferdinánd kapcsolata hosszú időre vezethető vissza. Legalább 1541 óta levélváltásban, üzenetváltásban voltak. Azt gyanítom, hogy ez a kapcsolat nem is volt teljesen bizalom nélküli. Fráter György érezhetően arra törekedett, hogy ezt a bizonytalan helyzetet, amit az ország kettészakítottsága idézett elő, valamiképpen helyrehozza. Buda eleste után Lippán keresztül 1542-ben Erdélybe, Gyulafehérvárra érkezett csecsemő fiával Izabella királyné és kísérete. S itt próbálkoztak meg azzal, hogy valamiféle új országot teremtsenek. Fráter György váradi püspök, mint helytartó, mint kincstartó, Bihar vármegye főispánja és számos egyéb cím birtokosa, mint az ifjú János Zsigmond gyámja, kezében tartotta a királyné uralma alatti terület kormányzását. De 1541-től kezdődően folyamatosan tárgyal Ferdinánddal, és a titkos tervei között szerepelhetett, hogy az egész keleti országrészt Ferdinánd kezére játssza, úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyetlen király jogara alatt egyesítse az elszakított országrészeket. Hiszen teljesen felfoghatatlan, és minden korábbitól elütő helyzet volt, hogy az oszmán befolyásnak tulajdoníthatóan kettészakadt az ország, illetve három részre, mert a középen terjeszkedő oszmán birodalmi ék egyre nagyobbá vált. Az 1541-ben megkötött gyalui szerződést tárgyalássorozat követte, majd 1549-ben a híres nyírbátori szerződés, amelyet Fráter Izabella királyné tudta nélkül hozott tető alá. A királyné, amikor ezt megtudta, elsáncolta magát Gyulafehérváron, ahol az ő és Fráter György helytartó fegyveres csapatai álltak szemben egymással. Összecsapásra végül nem került sor, a királyné a szászsebesi nyilatkozatban 1551 nyarán lemondott az Erdély fölötti uralomról, átadta Ferdinándnak, Fráter György pedig ebben az évben tett szert a legnagyobb hatalomra. I. Ferdinánd jóvoltából sikerült a pápától a bíborosi címet megkapnia, az esztergomi érseki rangot, s ekkor már mint Ferdinánd helytartója is tevékenykedett Erdélyben. Fráter György hozta létre az egyesülést, így a Habsburg király jogara alatt ismét létrejött az egységes magyar királyság.

Mi volt az oka annak, hogy Ferdinánd igen hamar szembefordult kegyeltjével, ha úgy tetszik: legeredményesebb politikusával?

Ez több okra vezethető vissza. Először is Fráter György nem szüntette be az oszmán birodalommal, a Portával való kapcsolatait. Reálpolitikus volt, érezte ennek a cselekedetnek a súlyát, azt is, hogy a Habsburg magyar király túl messze van. A hatalomátvétel lebonyolítására érkezett küldöttség körülbelül hatezer főnyi zsoldossereget hozott magával. Egy korabeli itáliai történetíró szerint „ez bizony követségnek sok, hadseregnek pedig kevés…” Ahhoz, hogy Erdélyt megvédelmezze az oszmán ellentámadástól, ez tényleg csekély létszámú hadsereg volt. Az 1552. évi oszmán hadjárat során elesett Temesvár, Szolnok, s majd csak Egernél tudták megállítani a törököket. Fráter György tudta, valahogyan meg kell magyarázni a Portán, hogy miért is került Habsburg-kézre a keleti országrész, amelyet a szultán Izabellának és a fiának adott. Tehát emiatt tartotta fönn továbbra is a kapcsolatait a török hatalmasságokkal. A hatalomátvételre Erdélybe érkező Gianbatista Castaldo császári generális igen hamar nagyon rossz viszonyba került Fráter Györggyel. A hetente Bécsbe írott leveleiből tudjuk, hogy a barát, Fráter György maga döntött minden kérdésben, nem konzultált Castaldóval, továbbra is a saját kezében tartotta a katonai, pénzügyi kormányzati főhatalmat. S ezt a császár küldötte és fővezére egyre nehezebben viselte el. Különösképpen gyanút keltett benne az állandó levelezés a különböző oszmán-török tisztségviselőkkel, és hát árulással vádolta be Bécsben György barátot. Ez a kettejük közötti rossz viszony odáig fokozódott, hogy Castaldo már-már hisztérikusan követelte Bécsben a barát eltávolítását. Emiatt Ferdinánd azt a burkolt utasítást adta Castaldónak és a gyilkosságot ténylegesen végrehajtó Sforza Pallavicini nevezetű zsoldos kapitánynak, hogy tegyenek belátásuk szerint… Ahogy az emlékezet megőrizte, az imapadján térdelve gyilkolták meg, számos tőrszúrással.

Fráter Európa egyik legrangosabb főpapja volt, a Vatikán hogyan tűrte, hogy merényletet kövessenek el ellene?

Egész Európában az uralkodói udvarokban végigsöpört ennek a botrányos cselekedetnek a híre, és nem maradhatott intézkedés nélkül. Az Apostoli Szentszék bírói eljárást indított I. Ferdinánd ellen, olyan gyilkosság miatti nyomozást kezdeményezett, amelynek a gyanúsítottja az uralkodó volt. A per hosszú évekig tartott, csak a tanúvallomásokat három évig vették föl. Mindez a Vatikáni Titkos Levéltár gyűjteményében található. Volt alkalmam személyesen kézbe venni és látni ezt az óriási jelentőségű anyagot. Azt is megtudhatjuk a kötet lapjairól, hogy hogyan is folyt az élet akkoriban Erdélyben, főképp, hogy milyen volt a barát személyisége, jelleme. A vége a pernek az lett, ami várható volt: az Apostoli Szentszék fölmentette I. Ferdinándot a gyilkosság vádja alól, mert, ahogy a döntés indoklása szól, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Fráter György összejátszott a törökökkel, és hogy Erdélyt, illetve a keleti országrészt az oszmánok kezére akarta játszani… Az utókor azóta számos alkalommal rehabilitálta Fráter Györgyöt. Ma már nem úgy ítéljük meg őt, ahogy ama bizonyos szentszéki ítélet szólt!

Közel másfél évtizednek kellett még eltelnie ahhoz, hogy a speyeri béke megkötése után a Habsburgok formálisan is elismerjék, hogy az Erdélyi Fejedelemség létezik…

Ahhoz is szoktuk tenni a második kezdőpontját az Erdélyi Fejedelemségnek. 1556 volt az első, amikor a királyné visszatért, beindult a kormányzat, a diplomáciai kapcsolatfelvétel a nyugati országokkal és a Portával. János Zsigmond uralkodása közel másfél évtizedig tartott. Az is egy jókora időszak volt, amikor a keleti országrészt még nem nevezhetjük Erdélyi Fejedelemségnek. Ezt a nevet csak a speyeri szerződés ratifikálása után, tehát 1571 után veszi fel az ország.

Ferdinánd utódját, Miksa magyar királyt mi kényszerítette, késztette arra, hogy a rendezést így elfogadja?

Már tíz éve folytak a tárgyalások János Zsigmonddal Erdély közjogi helyzetéről, másrészt fegyveres összecsapások is folyamatosan zajlottak a határ mentén. A hatvanas évek legelejétől Felső-Magyarországon és Várad környékén is folytak a harcok, nem lehetett tudni, hogy mindennek mi lesz a végeredménye. A Habsburg magyar királyoknak, Ferdinándnak és Miksának egyértelműen az volt a céljuk, hogy felszámolják János Zsigmond országát, és Erdélyt reinkorporálják a Magyar Királysághoz. 1562-ben, amikor március 4-én a hadadi csata lezajlott, és János Zsigmond vereséget szenvedett, kezdtek olyan jelek mutatkozni, hogy a Habsburgok törekvése sikerrel fog járni. Az új ország létét az Oszmán Birodalom közbelépése mentette meg. A jenői és a temesvári pasát küldte a szultán János Zsigmond megsegítésére a magyar király ellenében. Valahányszor a fejedelemség történetében olyan helyzet állt elő, hogy a mindenkori Habsburg magyar király megszerezni kívánta volna Erdélyt, a Porta minden egyes alkalommal közbelépett. „Erdély szultán Szulimán találmánya, és sajátja az hatalmas császárnak.” Az idézet későbbről, 1620-ból való, Bethlen Gábornak üzenték ezt, jelezve, hogy a Porta mindig igényt tart Erdélyre. Miksának és az őt követő magyar királyoknak be kellett látniuk, hogy Erdély most már végleg elszakadni látszik a magyar királyságtól. S ámbár a jogigényt mindig is fenntartották a területre, ebbe a helyzetbe bele kellett nyugodniuk, és létre kellett hozni ezt a bizonyos speyeri szerződést 1570–71-ben, amely kimondta azt, hogy Erdély önálló fejedelemség, principátus, és János Zsigmond lemondva választott királyi címéről, fölveszi „Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt részei (a Partium) fejedelme” címet. Ez egybeesik azzal az időponttal, amikor először jelenik meg egy holland térképész, Abraham Ortelius ábrázolásában az az Európa térkép, amelyen Principatus Transilvaniae szerepel.

János Zsigmond nem sokáig élvezhette a speyeri szerződés előírásait, hiszen annak megkötése után kilenc hónappal, ratifikálása után négy nappal, 1571. március 14-én meghalt. Nem kisebb személyiség került utána a trónra, mint Báthory István. A speyeri egyezmény értelmében Erdélynek Miksa uralma alá kellett volna kerülnie (ez esetben Miksa híve, Bekes Gáspár lehetett volna a vajda), és Báthory színrelépését követően hamar megromlott a király és a fejedelem közötti viszony…

Báthory István kora is sok izgalommal teli korszak. Miután 1571 májusában megválasztotta őt az országgyűlés, azzal indított, hogy rögtön hűséget esküdött Miksának, titokban biztosította arról, hogy ő itt nem másként, mint Erdély vajdájaként, tehát a magyar király felsőbbségének elismerésével uralkodik. Egyúttal az Oszmán Birodalom szultánját is biztosította arról, hogy ő itt nem másként, mint az Oszmán Birodalom jóvoltából, annak felsőbb hatalma elismerésével uralkodik…

Mai megítélésünk szerint ez a „kétkulacsosság” menthető…

Ez igaz, Báthory István zseniálisan ismerte fel a helyzetet. Egy alkalommal azt írta, ő tudja jól, hogy „Erdély a világ két nagy monarchája között, azoknak mintegy sarkpontjában elhelyezkedve létezik, a hatalmat és az országot megtartani csak úgy lehetséges, ha mindkét császár felé ügyesen politizálunk. Az egyik felé ajándékokkal és magunk alávetésével biztosítjuk hódolatunkat és alávetettségünket, a másik felé pedig titkos szerződésekkel ismerjük el, hogy ő alá is tartozunk”. Ez a későbbi fejedelmek korában is alapvető elve lett az erdélyi politizálásnak, hiszen erre rá is voltak kényszerítve. 1573-ban Bekes Gáspár Miksa támogatásával ellenjelöltként lépett föl. Róla tudnunk kell, hogy román származású volt, János Zsigmond diplomatája. Õ volt az, aki gyakorlatilag létrehozta a speyeri szerződést. Kiváló diplomáciai érzékkel megáldott ember volt, akit János Zsigmond maga is utódának jelölt. Bekesnek nagy csalódottságot okozhatott, hogy ama bizonyos májusi országgyűlés 1571-ben nem őt, hanem Báthoryt választotta meg. Miksa őt jobbnak vélte Erdély élén, mint Báthory Istvánt, aki időközben meglehetősen nagy hatalomra tett szert. S aztán az első öt év után következett a nagy siker, amikor is lengyel királlyá választották 1575 decemberében, miközben egyik riválisa a lengyel trónra éppen Miksa volt. Báthory 1576 márciusában elhagyta Erdélyt, és soha többé nem tért vissza. Lengyelországba ment, onnan próbálta meg igazgatni régi hazáját. Amikor a beteges, időnként zavarodott elméjű Rudolf került trónra, Báthory Mágócsy Gáspár tornai főispánnak azt írta: „ha az Isten kivenné az élők sorából azt ti királytokat, akkor minden zenebona nélkül szabad választástok lenne, s akkor ez irányt mutatna”. Tehát ilyen rejtett célzások alapján következtethetünk arra, hogy Báthory aspirált volna a magyar trónra is. Ilyen lengyel–magyar perszonálunió volt már a történelemben…

Bocskai István és a Habsburgok viszonya rendkívül változékony volt, hiszen az apja, Bocskai György Ferdinánd híve volt, az ifjú István a bécsi udvarban nevelkedett, 17 évesen bekerült Miksa testőrségébe, s úgy nézett ki, hogy lojális marad az uralkodóhoz. Mi az oka, hogy a dolgok másként alakultak?

Gyakran jellemezte ezt a korszakot, hogy magyar nemesek jöttek Erdélybe, vagy pártoltak át a másik oldalra, tehát volt egyfajta átjárhatóság a két ország között. Bocskai Erdélybe visszatérve megtartotta a Habsurg-pártiságát. Az a törekvés vezette, amely a 16. században általában a magyar politikusokat: mindenáron vissza kellene állítani az egységet. Bocskai is még ebben a szellemben nőtt fel, élete első felében ez irányította az ő elképzeléseit. Õ volt az, aki szürke eminenciásként Báthory Zsigmond mögött állva irányította a lépéseit. Mindenképpen ő volt az, aki a Rudolffal való szövetségkötésre rábeszélte unokaöccsét, Zsigmondot. Aztán a tizenöt éves háború menete, majd az őt személyében is ért bántások és meghurcoltatások, és hát, ahogyan írta a nevével fémjelzett mozgalom kibontakozásakor: a nemzetét ért sérelmek és a religió ügye is arra indították, hogy zászlót bontson a Habsburgok ellen. Hadd idézzem Borsos Tamást, aki így fogalmazott: „annyi sok nyavalyái után (Bocskai) végre eszére jött vala, levetkezé vala az német lelket”… Az ő életútja reprezentálja azt a változást is, amely a 17. századi erdélyi és királyságbeli magyar politikusok szemléletében megmutatkozik. Tehát míg a 16. század derekán mindenáron az ország újraegyesítését szerették volna elérni, a 17. század – nem kis részben éppen Bocskainak köszönhetően – az önálló erdélyi fejedelemséget szorgalmazza. Bocskai a végrendeletében egy olyan iránymutató gondolatrendszert írt le és vázolt föl, ami a később erdélyi fejedelmek számára a század egészében vezérfonalat adott.

Hadd ugorjunk át hét évet, beszéljünk Bethlen Gáborról. Érdekes volt az ő sorsa is, illetve a viszonyának alakulása a Habsburgokkal, hiszen a tizenöt éves háborúban még a törökök ellen harcolt. Viszont mielőtt Erdély trónjára került volna, ő maga rájött, hogy a „két rossz” közül mégis a török az elfogadhatóbb. Mi késztette őt erre?

Minden erdélyi fejedelem közül Bethlen Gábor volt a legtehetségesebb politikus és a legélesebb elme. Amikor ő trónra került, akkor már a korábbi évtizedek történései nyomán egyértelművé vált, hogy Erdélyt nem lehet a Habsburg országrészhez, tehát a Magyar Királyság maradék részéhez csatolni, mert annak ellenére, hogy a tizenöt éves háború nem végződött egyértelműen sem a Habsburg-monarchia és szövetségesei, sem az Oszmán Birodalom győzelmével, mégis egy megkerülhetetlen erő állt a fejedelemség mögött. Bethlen 1612-ben emigrációra kényszerült, akkor már tisztában volt azzal, hogy nem lehetséges az Oszmán Birodalom felsőbbségét megszüntetni. Õ ezt felismerve, 1613 őszén, erős oszmán támogatással szerezte meg a hatalmat. Úgy választották meg erdélyi fejedelemmé, ahogyan egy – egyébként őt nem kedvelő – marosvásárhelyi polgár, bizonyos Nagy Szabó Ferenc írta: „féltekben libere eligálták a nagy fejedelmet”, tehát az országgyűlés féltében választotta meg „szabadon”, hiszen Kolozsvár alatt sok ezer főnyi oszmán-török haderő állomásozott. Egyébként soha nem kért elnézést amiatt, hogy oszmán támogatással került Erdély trónjára. Az ő életében is az első öt év azzal telt – most Báthory Istvánra utalok vissza –, hogy az uralmát elfogadtassa. Ez az oszmánok részéről biztosítva volt, de a Habsburg magyar királlyal és Nyugat-Európával el kellett fogadtatnia. Az 1615-ben létrehozott nagyszombati szerződés gyakorlatilag a speyerihez hasonló megegyezés volt a magyar királlyal, II. Mátyással. Amikor Bethlen elnyerte az Erdélyi Fejedelemséget, II. Mátyás rendkívül ellenségesen viszonyult hozzá. Nem ismerte el, hanem gubernátornak, tehát a törökök kormányzójának nevezte. Hosszú, keserves tárgyalások nyomán sikerült a nagyszombati szerződést létrehozni, amely azt a helyzetet rögzítette, ami volt: az Erdélyi Fejedelemség egy önálló államalakulat, Bethlen maradjon a trónon, de „elismeri magánál főbbnek és nagyobbnak a magyar királyt”, és azt is, hogy Erdély a Magyar Szent Korona része…