Médiadal a bányánál

Az utóbbi napok történései közül számomra a legérdekesebb, de talán a legfontosabb is az a székelyföldi sajtós civil megmozdulás, ami egy otromba, erőszakos cselekedetet tett a helyére. Persze, az is fontos, hogy lemondott a plagizáló tanügyminiszterünk, fontos, hogy a Chelsea lett a mázlisták ligájának a bajnoka, vagy az, hogy az állam- és a kormányfőnk már-már ökölre megy azért, hogy ki szálljon fel majd a Brüsszelbe tartó gépre, ha csúcstalálkozni hív az EU. No de vissza arra a megyei útra, ahol néhány napja egy viharfelhők kékjéből kibomló látványos porfelhőt állt meg fotózni a kerékpárjával arra járó kiváló fotográfus, egykori munkatársunk, Egyed Ufó Zoltán, aki talán nem is gondolt arra, hogy éppen egy bányavállalat közelében kerekezik. Márpedig a porral együtt megérkezett a bánya egyik tulajdonosa, számon kérve, hogy mi jogon fotózgat a közúton (!) a kolléga. Párbeszédüket nem áll módunkban felidézni, viszont az értékes, s használója számára oly kedves fényképezőgép darabokra tört a kemény székely aszfalton, miután a magáról megfeledkező (?) vállalkozó dühösen földhöz vágta. Átlagos esetben itt véget is érne a történet, hiszen mifelénk nem csupán megtörténhetnek, de többnyire következmények nélkül történhetnek meg az ilyen esetek. Legfeljebb némi semmibe nyúló pereskedés, dörgedelmes nyilatkozat a szakmai szervezet részéről, s mindenki mehet, ahová akar.
Ám itt következett az a mozzanat, ami számomra fontosabbá tette az esetet még a szerb elnök, Borisz Tadic sajnálatos választási kudarcánál is. Villámgyorsan alakult Fiúk a bányában néven egy Facebook-csoport, amelynek tagjai, szám szerint huszonhatan, úgy tiltakoztak az otromba rongálás ellen, hogy a fotósokra allergiás úriember bányájánál nekiálltak valamennyien fotózni. Innen aztán kedvező fordulatot vett a történet, a vállalkozó hamarosan megtérítette az általa összetört fényképezőgép árát, s állítólag még egy-két sajnálkozó szóra is méltatta a sértettet.
Megnyugtató, hogy létezik még az a szakmai szolidaritás, ami nem mindennapos a médián belül, hiszen feltehetően a huszonhatok közül senki egy percig nem gondolkodott azon, hogy a többinek milyen a politikai kötődése, ideológiai nézete, kinek dolgozik, jelent-e konkurenciát. Azt sem kevésbé fontos konstatálni, hogy az összefogás, az eredményes összefogás milyen érzékletes példával tud szolgálni azoknak, akik hasonlóra annak ellenére sem képesek, hogy esetükben fontosabb értékek és érdekek forognak kockán. A harmadik tanulság pedig az, hogy bár gyakran már magunk sajtósok sem hiszünk benne igazán, a nyilvánosságnak ma is megvan a szerepe, a visszatartó ereje, márpedig huszonvalahány objektív mi más lenne, mint a széles körű nyilvánosság. Eszembe is jut ilyenkor a műfajismereti bölcsesség: hír az, amelynek a megjelenése valakinek valamilyen érdekét sérti. Minden egyéb hirdetés. Tényleg, miért is lett oly ingerült a fotós láttán a bányatulaj?