Kicsid Gizella: A színész, akár a lakmuszpapír

2011. 02. 24. 15:40
Milyen családi háttér vezette a színészi pálya felé?

Testvérem, szüleim kimondhatatlanul fontos emberek az életemben. Olyan biztonságot, támaszt jelentenek, amire a kimerítő színészi munka mellett iszonyú szükségem van. Hozzájuk megyek haza feltöltődni. Õk mindig elfogadták döntéseimet, és mellém álltak, ami egy fejlődő lélek életében igenis meghatározó. Azon szoktak viccelődni, hogy kitől mit örököltem: anyai vagy apai ágnak köszönhetem a színészi tehetségem? Anyai ágon talán egyik ősöm a nagy színházi rendező, Bertolt Brecht felesége volt, a híres színésznő, Helena Weigel. De családunk tagja Tanai Bella is, aki Marosvásárhelyen volt színésznő. Nagymamám műkedvelőként lépett fel annak idején. Tehát egy null anyunak. Édesapám profi magasugró volt, nagybátyám kézilabda világbajnok. Édesapám szerint ő jobban tud énekelni, mint anyu, meg külsőre is az apum családjára, a Kicsidekre ütök. Tehát egy egy az eredmény. Mindkettejüktől örököltem valamit, ami együtt adja a tehetséget.

Hogyan talált rá a színészi pályára?

A templomban kezdődött, ezért érzem áldásosnak ezt az utamat. A pap bácsink minden karácsonykor, húsvétkor egy versikét bízott rám, amit én örömmel tanultam meg, és szavaltam el. Ezek a versek évről évre hosszabbak lettek. Még nem voltam hétéves, és a pap bácsi kicsi művésznőnek szólított. Akkor még nem gondoltam, hogy a színészi pályát választom. A fellépés, az emberekkel való találkozás mindig az ünneppel kötődött össze a tudatomban. A versek tovább követtek a tanítóképzőben is, hiszen Magyarországra jártam versmondó versenyekre, ahol díjazták is próbálkozásaimat. Ezek a visszajelzések mutatták az irányt. A líceumban találkoztam azzal az emberrel, aki kapukat nyitott bennem, éspedig a magyartanárnőm, Ambrus Ágnes. Gyönyörű verseket választott nekem, s ezeket együtt tanultuk meg. Folyamatosan feladatokkal provokált, gondolkozni tanított. Nap mint nap kopogtattam nála, együtt jelöltük be a vershangsúlyokat. Irodalomóráit nem tudnám kitörölni emlékezetemből soha. Egy új világot fedeztem fel általa.

Kitől kapott meghatározó indíttatást, maradandó élményeket a színészi pályája során?

A Színművészeti Egyetemen a színészmesterség és osztályvezető tanáraim, Farkas Ibolya és Fülöp Erzsébet voltak a példaképeim, akik kiegészítették egymást a tanításban. Fülöp Erzsébet Kolozsvárról szerződve, fiatalságával az újat, a frisset jelentette. Fölülmúlhatatlan játékosságával, játékkedvével formált, míg Farkas Ibolyával lelkünk bugyrait, mélységeit kutattuk. Legnagyobb pedagógiai húzása az volt, hogy hagyott, engedett, és így sikerült kibontakozni. A legelső megrendítő, villámcsapás erejű színházi találkozásom Bocsárdi Lászlóval volt. Elhoztuk Sepsiszentgyörgyre negyedéves vizsgadarabunnkat, Csehov Sirályát, amiben Ninát játszottam, és az alakításom alapján választott ki engem, hívott meg a Tamási Áron Színházhoz. Itt találtam újra otthonra. Bocsárdi László tanított meg színházban gondolkodni, együttműködésünk szárnyaló volt már a kezdetektől. Mintha a föld fölött lebegtem volna, olyan színész-rendező fúzió alakult köztünk, akik félszavakból is értik egymást. E találkozás gyümölcse lett felterjesztésem az UNITER-re, ami hamar és hirtelen jött.

Jó ideje Kicsid Gizella kapja valamelyik női főszerepet, amikor egy új darabot tűz műsorra a színház. Mit tud ön, amit más nem?

Azt érzem, hogy engem a színház érdekel, de azt nem, hogy többet tudnék, mint más. Érdekel a megfogalmazhatatlan, a titok, az ember. A színház számomra egyfajta önkeresés, kutatás, az emberi természet és a világ megismerése. S benne a színész egy hangszer, ami néha gyönyörűen tud szólni. A színész egy szócső a látható és a láthatatlan világ között, egy érzékeny közvetítő. Túlzott érzékenysége teszi sebezhetővé, ami erőssége, ugyanakkor gyengéje is. A látszatok mögé lát, akár a lakmuszpapír, csápjaival mindent érzékel, felszív. Munkája, mint a remetéé, magányos, mert egyszerre eszköze és kifejezője is önmagának.

Amikor sokáig műsoron tartanak egy darabot, hogyan tudja frissen tartani magát a szerepben, és az előadást is persze, hogy ne váljon rutinossá?

A kulcs az, hogy nincs kulcs, vagy hogy mindig más. A színészi munka a jelen pillanatáról szól. Arra törekszünk mi színészek, hogy minden előadáson tudjon megszületni a csoda, akkor és ott. Ezért van, amikor a napom a rákészülésről, az ünneppé tevésről szól: átismétlem a szöveget, új összefüggéseket keresek, gazdagítom a figura belső világát. Előadás előtt bemelegítek, koncentrálok a hangulatra, helyzetre. Van olyan előadás, amikor tabula rasaként figyelem, milyen új dolgot hoz, a partner és én magam is. Ez is egy kulcs: nyitva lenni. A közönség is jó partner tud lenni, ha velünk jön, ezzel felszabadíthatja a színészi játékot. Változásban vagyok én magam is, a partnerem is, és ezekre figyelve megújíthatjuk magunkat a szerepben, távol tartva a rutinosságot.

Játszott olyan darabban, amiről utólag azt érzi, nem volt jó, nem tudta jól alakítani a szerepét?

Voltak mélypontok, küszködtem, vergődtem, de valahogy nem szeretem feladni. Bemutató után javítgatok, fércelek. Utólag a nem éppen sikeres próbálkozásokból hatalmasat tanulok önmagamról, a színészi munkámról, és ez újulásra kényszerít.

Ön szerint mennyi marad meg a nézőben egy színészről?

Érdekes kérdés. Ha megmarad egy erős érzés a nézőben, akkor már nyert ügyem van. Nem kell minden mondatot megértenie, nagy tanulságokat levonnia. Ha egy színész játéka megérinti a lelkét valakinek, akkor már nem hiábavaló volt az a színházi est.

Az ön „fontossági sorrendjében” mi áll az első helyen?

Először is testben, szellemben, lélekben egészséges ember szeretnék lenni. Úgy gondolom, a magánéletnek és a szakmai életnek ki kell egyensúlyoznia egymást. Fontosak a szüleim, közeli hozzátartozóim, fontos, hogy reggel örömmel ébredjek, hogy nyitott legyek, hogy halljak, ne csak lássak, hogy hálát tudjak adni, tudjak örülni, hogy megéljem nőiességemet, hogy igazi, teljes pillanatokat tudjak megélni a színpadon.

El tudná azt képzelni, hogy valamilyen más szakmában ugyanilyen alkotó, örömteli módon éljen és dolgozzon?

Igen, el tudnám képzelni magam más utakon, de azt gondolom, nem lenne ilyen teljes az életem. Ám ez a teljesség nem csak örömet, csillogást jelent, hanem kínokat, poklokat is. Például el tudnám képzelni magam profi sportolónak, folytatva ezzel a családi tradíciót. Kiskoromban atletizáltam, jól ment a távfutás. Táncosként is látom magam. Néptánccsoport, standard tánccsoport tagja voltam. És pedagógusnak is elképzelem magam, hiszen ezt tanultam a középiskolában, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben. Valószínűleg azért jártam ezt az utat, mert a pedagógus, akárcsak a színész, egyfajta közvetítő, értékeket ad át, és a gyermekség megőrzésére, játékra, tisztaságra törekszik.
Bejárva ezeket az utakat, végül a színház mellett döntöttem. Ez ösztönös döntés volt. Korábban nem voltam színjátszó, de bíztam abban, hogy tudok verseket, népdalt énekelni, össze tudok állítani magamnak egy táncot, hát megpróbáltam a felvételit. És csodálatos érzés volt, amikor a főiskolán elkezdődtek a színészmesterség órái, a beszéd- és a táncórák, úgy éreztem, hazaérkeztem. Mintha mindig is ezt akartam volna, csak nem tudtam, nem ismertem fel addig. Ma már tudom, azért választottam a színészi pályát, mert hatalmas szabadságérzettel töltött el, s egyesítette a korábban keresett útjaimat is. A test, a lélek, a szellem kutatása, végletekig való kimunkálása, megmérettetése, leküzdése érdekelt mindenben.

Vannak álmai?

Egy szép, gazdag életet szeretnék álmodni magamnak.






Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!