Kétszer két gyönyör egyenlő négy gyönyör

Matthias Langhoff rendező azt vallja, hogy a színház a megfelelő közeg az ördögi jellemek továbbgondolására, mert a rendező hatalma is abban áll, hogy másokat követésre csábít. A csábítás minőségének problémája pedig megegyezik a Don Juan problémájával. Szabó Réka kritikája.

Don Juan egy 14. századi spanyol monda hőse (D. Tenorio), a veszedelmes és vakmerő nőcsábító mintaképe, aki a gyönyör élvezete közben észre sem veszi, hogy több száz bűn, gyilkosság elkövetése olvad össze életével, s mire szembesülne tetteivel, az ördög birtokába, a pokolba jut. A monda persze a forró éghajlatú Andalúziához kötődik. Sevillában akar ez a fickó csábítani, beleszeret Giraldába, a sevillai kormányzó lányába, viszont szerelméért párbajoznia kell Giralda apjával. A párbajban a kormányzót megöli, később a temetőben járva meghívja a kormányzó sírhelye fölé emelt szobrot vacsorára. Tenoriónak vakmerősége és hitetlensége lett a veszte, hiszen a kővendég a pokolnak nyújtja át őt. Később e monda szálai egy másik legendával olvadtak össze, amelynek hőse a hasonló természetű Juan de Marana, aki apácákat csábított el, buja életet élt, de öreg korában megtért, és mint szerzetes halt meg. A Tenorio-mondát a színpad számára először Tirso de Molina spanyol drámaíró dolgozta fel, A sevillai csábító vagy a kővendég címen. Ez a dráma szolgált alapjául a később Európa-szerte elterjedő Don Juan feldolgozásoknak.
Franciaországban a legjelentősebb feldolgozás Moliere műve: Don Juan, vagy a kőszobor lakomája. Többen foglalkoztak a hozzá való zene írásával is, ebből a számunkra fontos Mozart Don Giovanni című operája, Da Ponte librettójával. Georges Bataille Az ég kékje címmel írt novellát, melyben a szerző (életművével együtt) érzékelteti: törvény és törvényszegés dialektikusan viszonyul egymáshoz, tilalom nélkül az ember nem léphetett volna a fejlettség mai fokára, tilalom nélkül nem jött volna létre az erotika sem (gondoljunk az egyház törvénykezéseire), az akadályok pedig csupán növelik a fajtalanságvágyat.
Ezekből az alapinformációkból kiindulva könnyebb megérteni, miért az a címe Matthias Langhoff újabb kolozsvári előadásának, hogy Don Juan ünnepélyes vacsorája, melyhez alcímként csatolta: Tirso de Molina nyomán írta majdhogynem Moliere, meghintve egy kevés Mozarttal és da Pontéval, valamint Georges Bataille-jal. A Kolozsváron bemutatott műhely-előadás türelempróba. Több mint négy órán keresztül, egy közbeékelt szünettel követi a néző Don Juan gátlástalan vágyaiból eredő tetteit, majd hosszú monológokon keresztül érzékeli az öregedést, elmúlást, a fájdalmas szembenézést a halállal.
Don Juan az utolsó percig harcol, magabiztosan, igaza szilárd tudatát fel nem adva viseli a maga háborúját. Mégis elbukik, mert megtapasztalja, hogy nem csupán ész és értelem van a földön, nem csak a kétszer kettő egyenlő négyen alapul az ember élete.
A címszerepet nem véletlenül játssza Hatházi András. Don Juant ugyanis nem ilyennek képzeljük el. Hatházi antihős: folyton úton van szerelmi vágyai után, mert tudja, ez az az érzés, mely a halhatatlanságot biztosítja, nem számít, ha csak egy pillanatra is. Trampli, melák, sőt, ízléstelenül öltözik: világoskék trapéznadrágja a hatvanas évek férfi csábítóját idézi. Ez alól fel-felvirít égőpiros magas sarkú cipője, melyre szeretői fűznek zöld, sárga szalagot, cicomás arany hímzésű kabátja alól alig látszik ki teste. Arca meg sem közelíthető, hiszen hosszú ősz haja az orráig érve eltakarja. Az előadás díszlete is őt szolgálja. Egy vászonra festett tenger partján a fogadóház körül tengeti napjait, tönkretéve felesége, Elvira életét, más lányok reményeit, az átutazó fiatal hölgyeket is teherbe ejti, majd odébbáll. Ebből a környezetből hirtelen elmenekül, amikor Elvira bátyja (Szűcs Ervin) Senior Carlossal (Viola Gábor), Elvira ex-vőlegényével együtt bosszút akar állni rajta. Don Juan hajótörést szenved, amit szintén a festett háttérből olvasunk ki, majd a szigeten újra hódításba kezd. Ez a jelenet Juan (Bodolai Balázs), a szigeten lakó paraszt és a masszőr mesterségét tengerparton gyakorló kedves, Charlotte (Pethő Anikó) színészi pillanata. A helyzetkomikumra épülő jelenetben Bodolai ízesen, paraszti hangsúllyal (román keveredik a székely dialektussal) meséli el a hajótörés történetét gumipapucsban, lábszárán feltűrt tréningben, gyűrött ingben, miközben kedvesétől ponyvastílusban azt kéri, bizonyítsa be, hogy szereti. Ezt a sokszorosan megjátszott jelenetet töri ketté Don Juan, aki valódi bohózati figura módjára kielégíti vágyát: a szerelem szentségét megszentségteleníti, tönkreteszi illetlenül; gátlástalanul két nő kezét kéri meg egyszerre, egyik természetesen Juan naiv kedvese. Erőszakosságának, Juannal való összecsapásának nem lesz (még) következménye, viszont az üldözöttség gondolata tovább sodorja őt és szolgáját, Sganarelle-t (Biró József).
A kisemberek közül egyedül Sganarelle-t tűri meg maga mellett, mert érzi és talán csodálja is magatartásának, viselkedésének ambivalenciáját (szolgálja, miközben háta mögött folyton átkozza, ócsárolja). A rendezés explicit módon utal, sőt felhívja vele a néző figyelmét a szereplő kettősségére. Don Juan, valahányszor kifejti előtte életfelfogását, mindig ott érződik a vágy, hogy Sganarelle-t is olyanná tegye, mint amilyen ő. Néha kétségbeesve, fejét fogva fordul hozzá, és kérdi: érted, amit mondok? Megértesz? De Sganarelle úgy tesz, mintha mindig mellébeszélne, ő amúgy is mindig „fecseg”. Az orvostudomány jótéteményeiről papolva a kutyabenge csodatévő hatását említi, s ebbe maga Don Juan is bekapcsolódik, remélve, hátha most elcsípheti őt, és hitetlenné teheti. Ugyanezt várja el a menekülés során az erdőben talált koldustól is. Az éhezőnek vállalnia kellene a káromkodást egy aranyért, de nem teszi. Hatházi Don Juant (mert itt a színész a szerepéről egy percig nem választható le) őrületbe kergeti, hogy a koldus kiáll saját értékeiért. Az önvád jele, hogy végül odadobja neki az aranyat, de valójában Don Juan a becsapott, mert a háta mögött a koldus pofátlanul káromkodni kezd.
Ezeket a folyton egymást kifordító jeleneteket szakítják meg Mozart Don Giovannijának áriái, Don Giovanni és Zerlina duettje pedig az egész előadás alapdallama. Az erős operai hatást jelzi a zenekari árok használata, persze, nem hagyományos módon, hiszen annak egy része autószerelő műhely, így a csavarozások zaja összeolvad a megkomponált zenével, melyet egy gitár, egy szintetizátor, egy egyszerű fuvola képvisel szimbolikusan. Az áriák így songokká alakulnak.
A kővendég monumentális márványszoborként jelenik meg a színpadon, és Don Juan gúnyt űz belőle. Ez volt az utolsó lépése a folyamatos megsemmisítő gúnyolódásának, Don Juan elhalkul, öregségében összeomlik, de még ekkor sem fogadja el, hogy az utolsó szó az égieké. Talán az válik a főszereplő leghangsúlyosabb pozitív vonásává, hogy konzekvensen kiáll saját életfilozófiája mellett, melynek ok-okozatiságában teljes mértékben hisz.
A hosszúra nyúló ünnepélyes vacsora a megsemmisülés jelenete. A színes fények már-már a pokol kapuját idézik, az elsötétülő színpad csak a bomlott elme hangjait engedi hallani, miközben Sganarelle jóízűen nyel-fal, a kővendég magával ragadja a megfáradt hódítót, és a szolga rájön, hogy végigjátszotta Don Juan komédiáját, de őt senki nem fizette ki.

                     Kolozsvári Állami Magyar Színház

       Don Juan ünnepélyes vacsorája

 Tirso de Molina nyomán írta: majdhogynem Moliere, meghintve  egy kevés Mozarttal és da Pontéval, valamint           Georges Bataille-jal
Matthias Langhoff és Biró Eszter színpadi verziója Petri György fordításának felhasználásával

     Dramaturg: Biró Eszter
     Rendező, díszlettervező: Matthias Langhoff
     Zenei vezető: Incze G. Katalin
     Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
     A rendező munkatársa: Bodolai Balázs, Biró Eszter
     Mozgás: Sinkó Ferenc