A gyilkolás iskolájában

Saját történetével illusztrálta a Libériában zajló mindennapos atrocitásokat a Kolozsváron, egyetemistaként élő Charles Wratto a Conflict Studies Center által szervezett konferencián. A gyermekként megtapasztalt szörnyűségekről kendőzetlenül beszélt, azzal a céllal, hogy a világ figyelmét felhívja az Afrikában történő embertelenségekre. Kustán Magyari Attila írása.

Fogadott apja, tanárai és társai jelenlétében beszélt a benne kavargó, korábban hosszú évekig titkolt érzésekről és a tapasztalatairól Charles Wratto, aki hazáját nyolcéves korában hagyta el, tizenöt évesen pedig gyerekkatona lett. Nehéz sorsa azzal indult, hogy egészen fiatalon már a hajnali órákban éberen kellett figyelnie a munkaadókat, hogy aztán a legkülönfélébb fizikai feladatokkal bízzák meg őt és azokat a szerencsés társait, akik elég korán keltek. Aki nem sietett eléggé, az lemaradt az ajánlatokról, ezért aznap nem tudta segíteni a családját.
Charles szüleit egy alkalommal megverték, előbb az édesanyját bántalmazták, majd a segítségére siető apát, végül magát a gyereket is.

Árvaház, elhurcolás Édesanyja, védve őt az országban dúló polgárháborútól, árvaházban helyezte el. A tengerpartra néző intézetben Charles arról álmodozott, hogy hajóskapitány lesz belőle; emlékirataiban azt írja: „ehelyett AK 47-es fegyvert kaptam”.
Alig három hónappal az árvaházba költözése után, 1996 áprilisában egy kisfiú kopogtatott az intézet ajtaján. A felnőttek azt hitték, egy újabb segítségre szoruló életet kell befogadniuk, a történet azonban másként folytatódott: a hét-nyolc éves fiú lelőtte a neki ajtót nyitót, és behatolt a csapatával, az úgynevezett SBU-val (Small Boys Unit, Kisfiúk Egysége). Öt nappal korábban a felnőttek biztonságos helyre menekítették sajátjaikat, s napokon át csak egy rádión követhették, hogy mi történik az országban. Az evakuált városok mellett egyedül maradtak, éhesen, víz nélkül. Akkor döntöttek úgy, hogy tenniük kell valamit ez ellen, a katonák azonban elárasztották az árvaházat, a felnőtteket és gyerekeket ütve-verve, a lányokat és nőket elkülönítve és megerőszakolva.
Az épületből kivonuló árvaházasokra fegyvert szegeztek, úgy gyűjtötték össze őket, azokkal, akiket még elfoghattak a településen. Az itt következő szörnyűségeket jobb nem részletezni, az anyáktól elszakított csecsemők meggyilkolása és az egyéb atrocitások még ma sem ritkák a fekete kontinens viharverte részein.

A lelki terror és háttere Charles Sierra Leonéba került, majd a helyi lázadó erők, a The Revolutionary United Front (Az Egyesült Forradalmi Front) egy újabb támadása során elmenekült az országból, számos szomszédos területen keresve a békés élet lehetőségét. Előadása során a tizenöt éves koráig tartó időszakról keveset beszélt, inkább azt részletezte, hogy ekkor, többéves kalandozás után elfogták, és erőszakkal gyerekkatonává tették.
Elmondta, soha életében nem gyújtott rá cigarettára, mert nem látott rá okot, amikor azonban bekerült a vele egykorú katonák közé, a vezetők erőszakkal vették rá, hogy maga is dohányozzon. Ezek az emberek különböző drogokat is adtak a gyerekeknek, nem hagyták őket aludni, folyamatos készenlétben, feszültségben tartották őket. Később, 2001-ben, amikor Charles Maliba került, egy Belemina Obunge nevű férfi – aki fiául fogadta őt, és a kolozsvári előadáson is részt vett – segítette abban, hogy befejezze az iskolai tanulmányait, és végül Kolozsvárra kerüljön. Charles, amikor hozzá került, összeomlott, hosszú heteken át szinte öntudatlan állapotban volt a testét-lelkét megviselő katonaélet után. Lassan épült fel, mindazok a sokkoló események, amelyek nap mint nap megestek vele, elmondása szerint mindmáig kísértik.
A közönséggel megosztotta azt is, ahogyan gyilkolásra kényszerítették. Erős beszámoló volt ez. Társát, jó barátját küldték elé azzal a paranccsal, hogy gyújtsa fel, különben őt magát teszik a lángok martalékává. Tétovázott, de nem volt rá sok ideje. Megtette, amit kértek tőle, és azokat a szörnyűségeket is, amiket ezután meg kellett tennie – nyomdafesték nem tűri azt, amit átélt.
Gonosz filozófia áll a gyerekkatonákat vezetők tettei mögött. Charles elmagyarázta, az ilyen erőszakos akciókra azért veszik rá a gyerekeket, mert aki a szüleit megölte, a lánytestvéreit megerőszakolta, az utána könnyűszerrel, lelkiismeret-furdalás nélkül megteszi ezt idegenekkel is. Akinek azt tanították, hogy ne bízzon senkiben, csak magában, az nem tudja többé, hogy ki is ő, és másként bánik a fegyverrel.

Visszatér a hazájába Charlesnak a mai napig rémálmai vannak, bajtársai, legyilkolt áldozatai arcát látja, akik azt kérdik tőle, miért ölte meg őket.
Magának is tesz fel kérdést, de nem csak azt, hogy mi zajlott Libériában, hanem azt is, hogy a nemzetközi figyelem miért nem fordul hangsúlyosabban a kis afrikai ország, a kontinens problémái felé. Vallomása szerint sokáig hallgatott. Amikor Romániába került, éveken át titkolta mindazt, ami megtörtént, míg végül ráébredt, hogy nemcsak önmagával kell erről nyíltan beszélnie, hanem ki is kell mondania mindent, ami benne kavarog.
Előadása második, rövidebbre szabott részében arról is szólt, hogy a világ kakaóbab-termésének mintegy hetven százalékát Afrikában, elsősorban a kontinens nyugati országaiban termesztik, olyan gyerekek dolgoztatásával, akiket egyes források szerint kétszázötven euróért vásárolnak meg a környező államokból, és „természetesen” ingyen állítanak munkába. Az ebből a kakaóból készülő édességek ötven százalékát Európában fogyasztjuk el…
Charles a terveiről is beszámolt. Jelenleg a Babeº–Bolyai Tudományegyetem válság- és konfliktusmenedzsment szakára jár, amikor pedig befejezi a tanulmányait, visszatér hazájába, és reményei szerint iskolát nyit majd, hogy a környékbeli gyerekeket tudja nevelni. Hisz abban, hogy mindazok után, ami vele történt, és amit ő tett, ez az egyetlen út, amin járhat.