Schengenen belül és kívül

Románia esetében a korrupció, a pártok és az államelnök hatalmi harcai, államcsínyről, jogállamiság elleni merényletről szóló vádaskodásai (mint a középkorban, amikor a bojárcsaládok egymást árulták be a szultánnál) elég okot szolgáltatnak a schengeni csatlakozás beláthatatlan idejű halasztására. Lakatos Péter jegyzete.

Románia schengeni övezethez való csatlakozására várva Traian Bãsescu a visszaszámlálást héttel kezdte, míg Victor Ponta miniszterelnök néggyel. Abból indultak ki, hány ország kormánya ellenzi Románia csatlakozását. Mindketten tévednek. Fölösleges és megtévesztő az ilyen esélylatolgatás. Csatlakozás, illetve szankciók kérdésében az Európai Unióban egyhangú döntés szükséges a jóváhagyáshoz, elég egy tartózkodás is az elutasításhoz. Jelen esetben mindegy, hogy adott pillanatban melyik ország belügyminisztere jelenti be vétóját, valójában az elhúzódó gazdasági válság az akadály. Ínséges időkben megszűnik a gazdag államok nagyvonalúsága, az a típusú magatartás, amely jellemző volt Románia uniós csatlakozásakor (nota bene, már sokan elismerik, hogy az ország nem volt kellő mértékben felkészülve, ezt lelkesedéssel és fogadkozással pótolták).
Románia schengeni csatlakozását 2011-re tervezték, de akkor a gazdasági válság kihívásaival küszködő, a szélsőjobbos koalíciós partner idegenellenes retorikájával szemben engedékeny, választások előtt álló holland kormány belügyminisztere vétót jelentett be. Válaszul, államelnöki sugallatra, a hollandiai virágokat és palántákat vizsgálták pár napig növény-egészségügyi szempontból a magyar–román határon. (Ennek a hazai importőrök itták meg a levét, mert az elhervadt növényekért senki sem kárpótolta őket.)
Azóta két év telt el, a válság recesszió és stagnálás formájában bérletet váltott Európában, amit megérzett a mégoly erős német gazdaság is. A romló gazdasági és politikai légkör miatt a nettó befizető tagállamok kevesebb pénzt akarnak fordítani európai célokra, ami az Unió egyik alapértékének számító szolidaritás gyengülését mutatja.
Nem csoda, ha az újabb hétéves (2014–2020) költségvetési keret meghatározásakor óriási feszültségek kerültek felszínre. Ezt bizonyítja, hogy bár a Bizottság és a Tanács nagy nehezen, többszöri nekifutásra egyezségre jutott az EU történelmében először csökkenő költségvetési főösszegről, az Európai Parlament nem hagyta jóvá. A recesszióval járó növekvő munkanélküliség az EU régebbi tagállamaiban idegenellenes hangulatot generált, amit tovább szítottak az egyes országok választások előtt álló politikusai. Az életszínvonal csökkenése az Unió fejlett országaiban növeli a lakosságnak a szegényebb, később csatlakozott országokból érkező bevándorlási hullámtól való félelmét, főként a Romániával és Bulgáriával eddig érvényben levő, de 2014 januárjától megszűnő munkavállalási korlátozás feloldásának perspektívájában. A szélsőséges populizmus térnyerése növeli az euroszkepticizmust, azok táborát, akik nem bíznak az Unió hosszú távú fennmaradásában.
Ilyen körülmények között, ha a kevésbé fejlett vagy túlzottan eladósodott tagállamokban olyan problémák jelentkeznek, amelyek nem elfogadhatóak fejlett nyugati demokráciákban, akkor ez utóbbi kategóriába tartozó országok (az Unió alapítói) eddig nem alkalmazott szankciókon gondolkoznak.
Románia esetében a korrupció, a politikai pártok és az államelnök hatalmi harcai, államcsínyről, jogállamiság elleni merényletről szóló vádaskodásai (mint a sötét középkorban, amikor a bojárcsaládok egymást árulták be a szultánnál) elég okot szolgáltatnak a schengeni csatlakozás beláthatatlan idejű halasztására. Ennek a román–magyar határ menti övezetek lakosai és a gazdaság látják kárát. Az Unió vezetői az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmust (MCV) használják fel erre a célra, halogatják az eljárás lezárását, ehhez kötve a csatlakozás jóváhagyását, így próbálják ösztönözni a korrupció elleni küzdelmet, a jogállami szabályok és gyakorlat betartását.
A schengeni övezethez tartozó, de az euróövezetbe nem siető Magyarországgal szemben nem alkalmazható ez az eljárás, pedig egyre többen tartják úgy, hogy szükség lenne rá. Ha már Sólyom László, az Alkotmánybíróság és a Magyar Köztársaság volt elnöke is úgy véli, hogy Magyarországon a jogállamiság egyik alapkövetelményének, a hatalommegosztásnak vége, akkor nem csodálkozhatunk, ha Németország, Finnország, Dánia és Hollandia külügyminiszterei José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság elnökének címzett levelükben gyors és hatékony szankciók bevezetését kérik, ami biztosítaná az EU alapelveinek (demokrácia, jogállamiság, emberi jogok) tiszteletben tartását. Az uniós szerződés ilyen esetekben egyetlen szankciót ismer, azt, hogy az adott országot fosszák meg szavazati jogától, ami a döntéshozatalból való teljes kizárását jelenti. Az említett négy állam külügyminiszterei ennél gyakorlatiasabb megoldást javasolnak:, az illető országnak járó uniós alapok csökkentését, ami érzékenyen érinti a renitenskedőt, ugyanakkor az összeg visszakerülhet a többieknek kiosztandó keretbe.
Sokan vonnak párhuzamot Magyarország és Románia jogállamiság-deficitje között, összefüggésbe hozva azt a kétharmados kormánytöbbséggel. Pedig egyik és másik kétharmad között óriási a különbség.
Míg Orbán Viktor megvalósította és nagy eséllyel több ciklusra bebetonozta önkényuralmát, addig Romániában a két nagy koalíciós partnert, a szociáldemokratákat és a liberálisokat csak a Traian Bãsescu elleni közös fellépés szüksége tartja össze. Kimondatlanul, de korántsem titokban, mindkét párt már 2016-ra koncentrál, a 2014. évi európai parlamenti voksolás és az elnökválasztás csak közjátéknak számít. Ez kihat a kormányzásra is, mert gyanakvóan figyelik egymás minisztereit, így alkalmazzák a fékek és ellensúlyok elvét. Egyelőre hatékony ez a felállás, mert Románia ígéretet kapott, hogy júniusban kikerül a túlzott deficit eljárás alól, míg az Orbán–Matolcsy-féle unortodoxiát nem díjazza az Unió.
A távolabbi kilátásokat illetően mindkét ország esetében biztosan csak azt lehet állítani, hogy minden bizonytalan.