A kitántorgást feledhetjük

„Megszűnt a kivándorlás/bevándorlás mint fogalom régi értelmezése. Nem az egész életemre hozok döntéseket. Munkát vállalok vagy tanulok valahol. Kint sem örökre keresnek, hanem valamilyen munkakörre, valamilyen feladat ellátására. Ha az megszűnik, ismét dönthetek. Hazajövök, vagy ha szabad, keresek kint valami mást.” Tamás Pál írása.

A nagyobb magyarországi egyetemi központokban sokan vannak, akik rövidebb-hosszabb időre külföldön vállalnak munkát, vagy ilyesmit fontolgatnak. Nézem a félmilliós számokat, amelyek most már kanonizálódnak. A statisztikák összeállítói a külföldi adatokból összeadnak összeadhatatlan számokat. Évente egy-egy adott országban regisztrálnak valamennyi magyar munkavállalót. S ezt megteszik a következő évben is. A botcsinálta statisztikus ezeket bátran összeadja. Közben nem tudjuk, mennyit regisztráltak újra, mennyi ment haza, hányan érkeztek újonnan. Hányan mentek másik állásba, másik országba? Mekkora azok száma, akik nemzetközi vállalatoknál dolgoznak, és csak oda mennek, ahova a vállalat helyezi őket? Ki viszi magával a családját? Mekkora a magyar útlevéllel Nyugatra továbbment erdélyiek száma? S mi van a magyar útlevéllel szülőföldjükön, Erdélyben élőkkel? Õk sehova sem „tántorogtak”, de ott lehetnek a „félmillió” között e statisztikákban? Hiszen Romániában, egy EU-tagállamban élnek.
A Tárki megbízható vizsgálat alapján jelzi, sokan el szeretnének menni. Persze, most ahhoz kell a kisebb kalandvágy, hogy valaki külföldön próbálkozzon. Csakhogy ilyen mérések már a 90-es években is készültek. Akkor is a mostanihoz mérhető nagyságrendben el szerettek volna menni. S azok elsöprő többsége, akik a kérdőívben eljátszottak a gondolattal, hogy mennének, maradt. Nincs ezzel baj. Nagy európai demográfiai vizsgálatokban fiatal, gyermektelen nőktől kérdezték, hány gyereket szeretnének. Mondtak sokan hármat, négyet. Tizenöt év után megnézték: ez a korosztály nagy átlagban megszült egy-két gyereket. A kivándorlási szándékról készített statisztikákban ennél is több a fantáziaelem. Az elvágyódás, az, hogy magamat bátornak, erősnek lássam. De nálunk még Nyíregyházáról Veszprémbe sem költöznek igazán az emberek. A 2000-es évek közepén az új tagállamok polgárai közül a magyarok mozdultak a legnehezebben. Néhány millió román ment viszont a latin világba, ugyanekkora tömege a lengyeleknek a brit szigetekre, Skandináviába. A baltiak is északra tartottak. A románoknak minimálisak voltak a nyelvi problémáik, persze nem egyetemi katedrákon, hanem fizikai munkahelyeken.
Viszont csak a boldogulást kereső tömeges kivándorlás Magyarországról egy évszázada nem volt. A nagyobb magyar hullámokat a politika csinálta. A Monarchia összeomlása, a közeledő holokauszt, a szovjet világ 45 után, majd 56. Nincs tapasztalat gazdasági megfontolásokból következő tömeges elvándorlásban. Kevés az élő hídfőállás. Olyan kötés, amely a politikai hullámok által korábban kisodortakat az első kinti időkben bázisként fel tudná használni. Ezek nélkül tömegek általában nem mozdulnak.
Az új mozgás erőterét nem a hazai „nyomás”, hanem a kinti munkaerő-piaci megfontolások, vagyis a kereslet mozgatja. Az emberek akkor és oda mennek, amikor és ahova beengedik őket. Márpedig most diplomásokra és képzett szakmunkásokra szükség van Nyugat-Európában. Mindenütt hiányzik az orvos, a mérnök, az informatikus. Németországban tízezer óvónői állás nincs betöltve. Tehát elsősorban oda kell menni, ahol éppen nyitva vannak a kapuk, persze nem mindenkinek és nem örökre. Így indul komolyabb mozgás gyengébb periferikusabb országokból sok éve. Miért lenne ez másként Közép-Európában? Annyira különlegesek nem vagyunk.
Minden valamirevaló EU-s keleti bővítési prognózis tudta, hogy a hiányzó munkaerőt a posztszovjet térségből is lehetne fedezni. S hogy az kulturálisan is könnyebben alkalmazkodik, mint az afrikaiak, vagy sok arab. Közkézen forognak azok az előrejelzések, amelyek szerint 20-30 év múlva a mi térségeinknek visszaesik a népessége.
Az EU egységes munkaerőpiac. Némi nógatásra a nyugati tagállamok is lebontották velünk szemben a munkavállalási korlátokat. Elismerik egyetemi diplomáinkat. Tulajdonképpen alkalmazkodunk. Később, mint a szomszédaink, de lényegében ugyanúgy. Amit látunk, abból két egymást erősítő folyamat következik.
Az első az egyszerűbb. Az „agy” nemcsak a nagy európai kutatóközpontokban, hanem itthon is erőforrás. És egyre fontosabb minden ide születő gyermek is. A kormányok – s nem csak a konzervatívok – aggodalma érthető. Orbánék „röghöz kötési” kísérlete ebben az erőtérben értelmezhető, de az EU-joggal nem konform, sőt ellentétes. Az EU-ban tilos a protekcionizmus – a munkaerő mozgásának korlátozása pedig az. Az EU meg fogja találni e szabadság megtartásának formáját. Valószínűleg emberi jogi oldalról, mert az összeurópai kötelezvény, s nem az oktatási paragrafusok felől, mert azokban a nemzetállam még erősebb. Sokféle technika van, a játék csak most kezdődik.
S ami a bonyolultabb: megszűnt a kivándorlás/bevándorlás mint fogalom régi értelmezése. Nem az egész életemre hozok döntéseket. Munkát vállalok vagy tanulok valahol. Kint sem örökre keresnek, hanem valamilyen munkakörre, valamilyen feladat ellátására. Ha az megszűnik, ismét dönthetek. Hazajövök, vagy ha szabad, keresek kint valami mást. S ők is döntenek. Esetleg olyan jó voltam, hogy a munkakör megszűnt vagy átalakult ugyan, de nélkülem ott már nem megy. S ritkán vagyok csak magam, ha gyermekeink születnek, s a partner nem kinti, újabb döntés, hol, milyen nyelven iskoláztassuk őket. Idősödnek szüleink. Mit teszünk, ha a mama egyedül marad? Ezek nem munkaerő-piaci, hanem emberi döntések. Van, aki hazajön, van, aki megpróbálja kivitetni a mamát, vagy nyelvileg legalább francia, német fiatalt csinálni a gyerekekből. Állandó a mozgás. Esetleg el akartunk menni „örökre”, de kaptunk egy olyan ajánlatot, amiért érdemes hazajönni. Vagy fordítva. E keretekben értelmetlen kivándorlásról, bevándorlásról beszélni. Az első magyar monográfia 1973-ban a brain-drainről mint az „agyak elrablásáról” értekezik. A „rablást, a kitántorgást” elfelejthetjük, egy egyenlőtlen, de alapjában mégis másik világba érkeztünk.