Szembeforduló világok

Két film, különböző témák és alkotók, látszólag semmi közös nincs bennük. Mégis, ha végiggondoljuk rejtett mondandójukat, képi világukat, kiderül, hogy mindkettő a világunk kérdéseit veti fel. Válaszokat nem fogalmaznak meg az alkotók, a nézőre bízzák a történetek továbbgondolását. Kustán Magyari Attila filmmustrája.

A vonzás hatalma: Upside Down Sajátos módon kevert műfajokat a 2012-ben megjelent Upside Down című filmjével Juan Diego Solanas rendező, a sci-fi és a romantikus dráma eszközeivel – mondhatjuk némi túlzással – Rómeó és Júlia történetét mesélte újra.
Két bolygó kering egymás mellett, olyan közel, hogy a városok fölött nem égbolt húzódik, hanem a másik égitest települései. A két bolygó gravitációja miatt az emberek csak egy globális, illetve bolygókon átívelő cégen belül találkozhatnak, testük azonban nem adaptálódik a másik bolygóhoz, így mindig csak fejjel lefelé kommunikálhatnak egymással.
Egy fiatal tudós, Adam (Jim Sturgess) olyan, a gravitációnak fittyet hányó anyagot fejleszt ki, amellyel elsősorban a hölgyek szépségápolását oldanák meg: arcukat nem felvarrják, hanem a különleges kenőccsel fiatalítják. Adam azonban nem csak idősebb hölgyek esztétikai aggályaival törődik; szeretne újra találkozni gyerekkori szerelmével, akivel a bolygója egy magas hegyén ismerkedett össze, természetesen fejjel lefelé, az emberi kapcsolatokat nehezítő gravitációs akadályok mellett.
Időközben megismerkedünk a két égitest közti viszonyokkal is: az úgynevezett „fentiek”, akik fejlett gazdasággal és technológiával bírnak (ez a Kirsten Dunst alakította lány, Eden bolygója), és a fiatal tudós szegény, problémákkal küszködő „lenti” társadalma között nem létezik egyenrangú együttműködés. A két fiatal találkozásából újraéledő szerelmet ez a körülmény is nehezíti a fizika szigorú törvényei mellett, a film megtekintésével pedig kiderülhet, hogy a különböző bolygók szülöttei összeköthetik-e életüket.
Az alkotás a sokszínűsége miatt a legkülönfélébb érdeklődésű filmkedvelőknek ajánlott: tudományos vetülettel bír, érzékeny társadalmi kérdéseket tár elénk, ugyanakkor kissé szirupos is, annak minden bájával és hátrányával. Értékelendő a szinte egymáshoz súrlódó égitestek lélegzetelállító látványa, és nem utolsósorban a már említett shakespeare-i párhuzam a különböző világokból érkező szerelmesek történetében.

Film a törékeny szabadságról: Die Welle (A hullám) Kialakulhat-e újra diktatúra és fasizmus a demokratikus Európában, és ha igen, mi szükséges ehhez – ezt a kérdést járja körbe 2008-as alkotásában a német Dennis Gansel. A Die Welle című film egy középiskolai osztállyal igazolja, hogy a veszély nem múlt el.
Átlagos németországi gimnázium diákjainak az autokrácia fogalmával kell megismerkedniük az elkövetkező történelemórák során. Tanáruk, Rainer Wenger (Jürgen Vogel) szokatlan módszert választ a téma mélyebb elemzésére: interaktívvá teszi az órákat, diákjait kísérleti egérként vonja be az autokráciához vezető folyamatokba.
Az első órán megkérdi tőlük, valószínűnek tartják-e egy fasiszta rendszer visszatérését, a válaszok könnyelműek: ez a rendszer elmúlt, nem valószínű, hogy a demokratikus, szabad berendezkedés megroppanjon.
A kísérlet során Wenger maga veszi fel a diktátori szerepet, diákjait pedig alapszabályokra tanítja meg, az egyforma öltözködéstől a szigorú rendig, amit mindenkivel betartat. A kísérletezés minden jóindulat ellenére hamar rossz fordulatot vesz: korábban békeszerető, hétköznapi diákjai könnyen váltanak szerepet, agresszívek lesznek, s egy „ellenséges” osztállyal, az anarchizmust tanulókkal szemben körvonalazzák a maguk identitását, és a fizikai bántalmazásokig is eljutnak.
Hogy a tanár kísérlete kudarcba fulladt, illetve sikeres volt, az megközelítés kérdése. Az autokrácia napvilágot látott az iskolában, a magát elkülönítő csoport lassan kezelhetetlenné vált. A film utolsó momentumai tragédiát, leszűrendő tanulságokat és nem mellékesen meghökkentő csavarokat tartogatnak a néző számára. Vita tárgya lehet, hogy kellőképpen valósághű-e a történet, hiszen hasonló kísérletekről legalábbis nem tudni, üzenete és logikája azonban világos. Mindaz, amit felépítettünk a huszadik század tragédiái után, veszélybe kerül, hogyha nem tartjuk folyamatosan szemmel, hogyha hagyjuk elharapódzni az indulatokat, és nem lépünk közbe, ahogyan azt a tanár is teszi. A hullám talán nem is műalkotásként, hanem áldokumentumfilmként, alternatív valóságként értelmezendő, de akárhogyan közelítjük is meg, elsősorban az üzenetére kell odafigyelnünk.