Bethlen Gábor, a reálpolitikus

Az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Oborni Teréz kandidátus, a Szacsvay Akadémián tartott második értekezésének témáját Az Erdélyi Fejedelemség virágkora, 1606–1660 címmel jelölte meg. Szilágyi Aladárral beszélgetve Báthory Gábor és az őt (le)váltó Bethlen Gábor alakját idézte fel.

Báthory Gábor uralkodásának kezdete ígéretes korszak volt, hiszen megkapta a lehetőséget a békés uralkodásra. Viszont hamar kiderült, hogy…

Hogy ezekkel a lehetőségekkel nem tud élni. Akár Báthory Zsigmond, ő is a Báthory-dinasztiának egy zaklatott, nagyravágyó, sikerekre éhes – fejedelemként az utolsó – sarja volt. Gyakorlatilag a politikai tevékenységét az jellemezte, hogy mindenkivel összeveszett, aki csak a környéken élt. El akarta foglalni Havasalföldet az oszmánok engedélye ellenére, önállósította magát, holott tudván tudta a korábbi erdélyi fejedelmek sorsából, hogy a Porta engedélye nélkül nem lehet ilyen lépéseket megtenni. Való igaz, hogy a felső-magyarországi főkapitány, Forgách Zsigmond támadást indított ellene, nem ő kezdeményezte a konfliktust. Ennek az volt a hátterében, hogy a királyságbeli politikusok, maga az uralkodó sem látta jó szemmel az ő erdélyi fejedelemségét. Ez a probléma végighúzódik az 1660-ig tartó időszakban: a Habsburg magyar királyok mindig is úgy tekintettek Erdélyre, mint a magyar Szent Korona tagjára, éppen ezért igényt formáltak arra, hogy beleszóljanak az erdélyi fejedelem kilétébe. Ez a konfliktushelyzet vezetett oda, hogy a királyság részéről katonai támadás indult Báthory Gábor ellen. Egyébként ő maga is egy hadakozásra vágyó, konfrontatív személyiség volt. Ezáltal a hatalomvágyát is szerette volna kielégíteni. Ugyanígy viselkedett a belpolitikában is.

Ez vezetett ahhoz is, hogy Szeben ellen menjen?

Így van, az uralkodási vágy, s az ehhez kapcsolódó, minél nagyobb gazdagság iránti vágy. A fejedelmi székhely, Gyulafehérvár szegényesebb külsőt mutatott ezekben az évtizedekben, mint Nagyszeben, a vagyonos szászok fővárosa. A szászok egészen addig megőrizték azt a fajta jólétet, virágzó életet, amit megteremtettek a saját városaikban. Báthory egyszerűen fel akarta élni ezt a gazdagságot. A városoktól ajándékokat követelt, a céhektől és céhmesterektől a saját maga és több száz fős kísérete számára pénzbeli ellátást, ételt, italt, a lovaiknak abrakot, az ötvösöktől arany és ezüst ötvöstárgyakat. Egyszerűen jól akart élni ebben a városban. A fejedelmi tanács tagjaival, a rendekkel is hasonlóan ellenséges módon viselkedett. Egy uralkodó esetében sokkal komolyabban esik latba a jelleme, a személyisége, hiszen gyakran országok sorsát dönti el ez. Akár Báthory Zsigmond esetében, a fejedelem nagyravágyása és erőszakossága mind a külpolitika, mind a belpolitika terén veszélybe sodorta a fejedelemséget. 1611-ben és 1613-ban, nem sokkal a trónról való eltávolítása előtt titkos szövetséget kötött a Habsburg magyar királlyal, ez egyfajta kölcsönös megnemtámadási szerződést jelentett. Azt követelték általában és Báthory Gábortól is, hogy külső megtámadtatás esetén minden ellenséggel szemben, az oszmánokkal szemben is, katonailag támogassák a magyar királyt. Néhány hónappal az ő távozása előtt, 1613 tavaszán Pozsonyban megerősítették ezt a szerződést. Végeredményben ekkor alakult volna ki a magyar királlyal egyfajta nyugalmi állapot, amikor lecsillapodott ez a három-négy éves összecsapás-sorozat. De hát ekkor lépett színre a következő uralkodó, Bethlen Gábor. Bethlen csodálatra méltó alakja volt a 17. századnak, nem véletlen, hogy Erdély aranykorát az ő személyéhez szoktuk kötni. Amikor a Portánál keresett menedéket, már az volt a célja, hogy Báthory Gábort eltávolíttassa. Mindazokkal szövetkezett az oszmán birodalomban, akiknek a segítségére szüksége volt. Elsősorban a környékbeli pasák támogatását szerezte meg.

Bethlen tisztában volt azzal, hogy Erdély trónját nem adják ingyen. Többféle idegen haderő emelte trónra, tudtommal a törökök mellett a román vajdák is, a tatárok is küldtek segéderőket. Ez eleve feszült helyzetet teremtett, utána pedig elkerülhetetlenül Lippa várának az átadása következett. Olvastam, ha ekkor valami miatt lezárult volna az élete, meghal, ő lett volna Erdély egyik „legsötétebb”, legtragikusabb fejedelme. De az utána következő tizenhat év alatt ennek az ellenkezőjét bizonyította be. Helytálló ez a megállapítás?

Jó ez a megállapítás, Péter Katalin írta le az Erdély történetében ezt az általam is gyakran emlegetett mondatot. Bethlen Gábor reálpolitikus volt. Iszonyúan jól mérte fel mind Erdély helyzetét, mind pedig azt, hogy a két nagyhatalom irányába meddig mehet el. De nézzük először az oszmán birodalom oldalát. Tisztában volt azzal, miként tudja megszerezni Erdély trónját. Korábbi források túlzó számokat írnak, azt állítják, hogy Iszkender pasa és Sahin Giráj tatár kán mintegy 80 ezer főnyi serege állomásozott Torda és Kolozsvár között, hogy szükség esetén támogassák a fejedelem megválasztását. Ma úgy gondoljuk, ez a sereg tízezer alatti létszámú lehetett. Ez sem kevés, bőven elég volt ahhoz, hogy „féltükben libere eligálják”, azaz megválasszák a nagy fejedelmet. Ezzel ő tisztában volt, de biztos, hogy a trónra kerülése után azonnal hazaküldte ezeket a török-tatár hadakat. S az is biztos, hogy semmilyen rablást, fosztogatást nem követtek el, ami a lakosságot sújtotta volna. És azután nem kért soha bocsánatot, nem magyarázkodott, nem tartotta indokoltnak, hogy megmagyarázza: erre a külső erődemonstrációra miért került sor. Biztos volt önmagában, abban, hogy ezzel jót tett az országának is. Ezt követően Erdély területére nem léptek török-tatár hadak, amíg ő uralkodott, békét és biztonságot teremtett erről a részről. Csak Lippa és a körülötte lévő uradalom településeinek az átadására kényszerült, 1616 júniusában. Gyakorlatilag ezt a döntést az országgyűlés hozta meg, Bethlen javaslatára. S ahogy a rendek annak idején mondták, valóban, „az egy Lippa odaadásával” sikerült megmenteni az ország egészét, saját fejedelemségét, és folytatni a politikáját, amelyről tudjuk, hogy sikerre vezetett. Minden oldalról nyomásnak volt kitéve, s a politikai manőverező készséget, a helyzetfelmérést, a reális döntések sorát az ő személyéhez köthetjük. Bethlennek be kellett bizonyítania, hogy azok az elképzelések, akár a külpolitikájában, akár a belviszonyok rendezésében sikerre vezetnek. Ez nem egyik napról a másikra történt. Ugye, rosszul indult az ő fejedelemsége ezzel a kierőszakolt megválasztással, a rendeknek csak egy része fogadta őt szívélyesen. Legnagyobb ellenérzést a szászok részéről tapasztalhatott. Hiszen éppen Báthory Gábor cselekedeteinek következtében a szászok nagyon ellenségesen viszonyultak Bethlen Gáborhoz is. Olyannyira, hogy titkos levelezést folytattak királysági politikusokkal az ő letételéről. Egy olyasfajta, nem kibontakozott, de elindult lázadás céljáról is tudunk, amelynek az volt a lényege, hogy a szász területek, a szász náció leszakad a fejedelemségről, s mint önálló territórium adja magát az oszmánok fennhatósága alá. Aminek végül azért nem lett kifutása, mert Bethlen roppant engedékeny volt. A privilégiumaikat megerősítette, visszaadta nekik Szeben városát, újabb kedvezményeket kaptak.

Ez összefonódott a fejedelem sikeres gazdaságpolitikájával is?

Uralkodása kezdetén még nem. Talán azt láthatta a szászok példáján, hogy az árus emberek sokasága gazdagítja az országot, ha a kereskedelmet jól űzik, abból nagyon jó jövedelemre lehet szert tenni. Itt arról van szó, hogy tudatosan igyekezett az egyes nációkat, az egyes rendi közösségeket megbékíteni, kiengesztelni és elfogadtatni a maga fejedelemségét velük. Három-négy évbe tellett a trónra lépése után, hogy a szászokat lecsendesítse, a székelyek között is rendet tegyen, velük is megállapodjon, kialakítsa a maga támogatói körét a magyar nemesség soraiban is, miközben folyt az oszmán birodalommal a konfliktushelyzet kezelése. Óriási erőt vett igénybe az a külpolitikai irányvonal, amely a magyar királysághoz és a magyar királyhoz kötötte. Ennek a lényege az volt, hogy a Habsburgok nem fogadták el az ő megválasztását, óriási ellenérzés és tiltakozás fogadta. Az udvar közölte, hogy Erdélyt továbbra is a magyar királyság tartományának tekinti, Bethlen Gábor pedig nem más, mint az oszmánok gubernátora, a Porta kiszolgálója. Minden elképzelhető politikai lépést igyekeztek bevetni az ő eltávolítása érdekében. Itt fontos megemlíteni az 1614. évi egyetemes rendi gyűlést, ahol a cseh, morva, az ausztriai, sziléziai és a magyar királyságbeli rendek jöttek össze. Ennek a gyűlésnek a legfőbb témája Erdély sorsa volt. Hogy mi legyen az Erdély élére kinevezett gubernátorral, Bethlen Gáborral, akinek semmilyen uralkodói címet nem adtak. A király és az ő legfőbb tanácsadója, Melchior Klesl bíboros, a titkos tanács elnöke voltak meghatározó politikusai a Habsburg-kormányzatnak. Õk szerették volna ráerőltetni az egyetemes rendi gyűlésre, hogy döntsön egy Bethlen-ellenes katonai támadásról. Hosszan zajlottak 1614 nyarán ezek a tárgyalások, ahol Bethlen Gábor emberei is jelen voltak, de a király nem bocsátotta maga elé őket. Viszont váratlanul egy tekintélyes támogatóra talált Bethlen Gábor, Thurzó György nádor személyében, aki a magyar és az erdélyi érdekeket együttesen képviselte. Olyannyira felbosszantotta ezzel II. Mátyást, hogy egy alkalommal azt mondta Thurzónak: mintha nem az ő nádora lenne, hanem az erdélyi fejedelemé, úgy látszik, inkább az ő érdekében politizál, semhogy uralkodóját képviselte volna ezen a gyűlésen. A végeredmény az lett, hogy elutasították az uralkodói javaslatot és politikát az ott összegyűlt rendek. Az ezt követő évben, 1615-ben született meg a nagyszombati szerződés, Mátyásnak kénytelen-kelletlen meg kellett egyeznie Bethlen Gáborral, aki kérte, hogy a felső-magyarországi régióban a különböző Erdélyhez tartozó várak ellen hagyjanak fel a katonai támadásokkal. És a végére hagytam, ami talán a legfontosabb: az 1570-ben létrehozott speyeri szerződés vonatkozó pontjával szinte szó szerint megegyezik a nagyszombati szerződés egyik pontja, amely kimondta, hogy Erdély és a hozzá tartozó Partium továbbra is a magyar királyság része, és Erdély fejedelme elismeri „maga fölött állónak a magyar királyt”.

Néhány év elteltével mi bátorította arra Bethlent, hogy 1619-ben meginduljon, úgymond, Magyarországot meghódítandó?

Hat év telt el a trónra kerülése óta. Ebben a hat évben Bethlen végtelen türelemmel és kitartással viselte el mindazokat a politikai és katonai támadásokat, amelyek a magyar királyság részéről őt érték. Szinte minden határ menti várat megtámadtak, Váradot állandóan készenlétben kellett tartani. Rhédey Ferenc volt akkoriban Várad várkapitánya; fennmaradt a közte és Bethlen Gábor között folyt nagyon komoly és értékes levelezés. Ebből kiderül, hogy Váradnak állandó katonai készenlétben kellett állnia, hiszen itt lehetett leginkább várni a nyugat felől érkező támadást. Amikor kirobbant a harmincéves háború, a cseh rendek azzal kecsegtették őt, hogy ha belép a háborúba, királyukká választják. Erre ugyan már nem kerül sor, de akkor már eldöntötte, hogy haddal indul Felső-Magyarországba. Bethlen egy Rákóczi Györgynek ekkoriban írt levelében azt is megemlítette, hogy sokan hívták őt a felső-magyarországi rendek és főurak közül. Velük komoly kapcsolatban volt, mindezek kérésére 1619 augusztusában úgy határozott, bekapcsolódik a Habsburg-ellenes konfliktusba. Hogy titokban még milyen motivációi voltak, s mennyire játszott közre az, hogy esetleg a Habsburg magyar királyt le lehet tenni a trónról, és egyesíteni lehet Erdélyből kiindulva a két országrészt, hogy a törökök segítségével meddig lehet elmenni ezen a téren – mindebbe nem látunk bele kristálytisztán. Hiszen ezeket a legtitkosabb gondolatait nem vetette papírra a fejedelem. De ő, aki uralkodni vágyott, nyilván, azt is remélte ettől a hadjárattól, hogy egy nagyobb országnak az ura lehet a későbbiekben. Alátámasztja ezt az is, hogy aztán 1620-ban, a besztercebányai országgyűlésen királlyá is választották a magyar rendek. Tehát voltak ilyen irányú ambíciói, ezt nem tagadhatjuk.

A koronát végül is nem fogadta el… Miért indult meg még kétszer, hiszen különösebb eredményt nem érhetett el?

Az 1626-os hadjáratban eljutott a nyugati határszélig és azután visszafordult, s ez után a pozsonyi békét kötötték meg, ami a nikolsburgi békét megerősítő pontokat tartalmazott. Részben a nyugati szövetségesek ösztönzésére indította ezeket a hadjáratokat, ennek a két hadi cselekménynek már nem volt az előterében a magyar királyság megszerzése. Hogy mégis mi indíthatta erre? Elsősorban a Habsburg-ellenes attitűd, a szövetségek, amelyeket megkötött a protestáns országokkal, esetleg a területi nyereségek megnövelése, de véleményem szerint ekkor már nagyobb reményei nem voltak. Talán még fellángolt benne egyszer-kétszer az a vágy, hogy Közép-Európában a Habsburg-hegemóniát kicsit visszaszorítsa. Annyi nyeresége mindenképpen volt, hogy a saját erőpozícióját demonstrálta. Erdélynek lesz majd nyeresége ebből a két utolsó hadjáratból is, az őt követő fejedelmek uralkodása idején. Mert Bethlen elérte, hogy Erdélyt egy erős, a Habsburgok ellen bármikor felhasználható, anyagilag, katonailag rangos országgá tette. Hatalmi tényezővé emelte az Erdélyi Fejedelemséget. Ennek – és utólag részben I. Rákóczi Györgynek – köszönhetően, az 1648. évi vesztfáliai békében, ha nem is az első pontokba, egy bonyolult békeokmányba a fejedelemséget is befoglalták. És a Bethlen halála utáni évtizedekben is Erdély hatalmi tényezővé válása még hosszú ideig kitartott.