Keserű időutazás az aranykorba

Dan Lungu, az egyik legismertebb román szerző Én egy kommunista nyanya vagyok (Sînt o babã comunistã!) című regényének színpadi változatát láthatta a temesvári publikum. A monodrámát a budapesti Csoma Judit játssza nagyszerűen. A Katona József Színház produkciója szembenézés az elmúlt rendszerrel, és önmagunkkal, akik voltunk és akik lettünk. Simon Judit írása.

Ül a nappaliban és varrogat. Típusnappali, egyenbútorokkal, amilyen bármelyik tömbház lakásban lehetne. Megszólal a bakelit telefon, az asszonyt lánya hívja Kanadából, hogy az ott élő románok nevében megkérje: szavazzon a demokráciára, a demokratákra, nem a kommunistákra. Valamikor a 90-es évek elején járunk egy romániai városban. Az asszony csodálkozik. Õ nem tudja, kire voksoljon, de azt tudja, vagy tudni véli, hogy akkor, a másik rendszerben jobb volt. A lánya leteszi a telefont. Nem értik egymást. Emilia Apostoae, nyugdíjas fémipari szakmunkásnő elkezdi magyarázni, önmagának s nekünk, hogy miért is volt jobb. Rózsaszín nájlon köntösben tesz-vesz, belekanalaz a joghurtba, a másik barna, agyagcsészéből iszik egy korty vizet.
Mintha Floricát látnám, ő konfekciógyárban dolgozott 30 évet. Faluról jött, mint Emilia, kétszobás lakásában felnevelte a három gyermekét, és azt mondja, akkor jobb volt. Mintha az ő bútorait hozták volna a színpadra, mintha az ő csészéiből inna Emilia. Csak a falak mások. Itt sötétkék alapon sárga és piros virágos otthonka, egyik zsebében a szentképpel, ami mögé a pártkönyvét rejtette, másikban törlőruhával alkotja a szoba falát. Otthonkás egyenvilág.

A mintha-világ emléke A csúf terítős asztal mellett Emilia mesélni kezd, elmondja mindazt, amit a lánya nem akar meghallgatni. Ebben az életben, ebben a szövegben Csoma Judit őszinte játékában benne van az egész Ceauºescu-éra, ama bizonyos aranykorszak. Minden iszonyatával, amit nem tudott, vagy nem akart észrevenni a faluról, a trágyahordás elől elmenekült asszony. „Városi nő akartam lenni, és sikerült” – tudatja örömmel. Számára ez a megvalósítás, az előrelépés, ami a lánya számára a mérnöki diploma, s a kanadai élet.
Beteljesült álma a város, ahol gyárban dolgozott, kapott lakást és „butéliát”, igaz, a gázpalack-kiutalásra a szekus is áldását kellett adja. Adta, mert párttag volt, jó munkás. A gyárba minden olyan volt mintha, a munka, a minőség, a kommunizmus. Ez őt nem zavarta. Neki megvolt mindene.
Az emberek tudtak élni szabadság nélkül. Minden más került valahogy. Tudni kellett szerezni ennivalót, ruhát, benzint. Õ mindig szerzett. Akkor pénz is volt városon.
Utazni is utaztak, bejárták a kolostorokat, kirándultak, még Bulgáriába is eljutottak egyszer. A hegyek mindenhol egyformák, minek külföldre menni – mondja, és méltatlankodik, most minden van, csak pénz nincs. Semmi sincs.
Emiliát és társait nevezik a rendszerváltás veszteseinek, akik nem tudtak talpra állni. Nem szereti a demokráciát, a választásokat, mert „bárki nyer, úgyis lopni fog”.
A történet Romániában játszódik, de ami elhangzik, a volt szocialista tábor bármelyik országában érvényes lehet. Az asszony nem érti, hogyan lehetett a részlegen a legrészegesebb, legszókimondóbb, legrokonszenvesebb öreg kolléga a besúgó.

Kulcsmondat: a párttitkárból szerzetes lett. A dogmáktól nehéz szabadulni, ha lehet egyáltalán. Mert a dogma, a rend, a kényszerfegyelem felment a felelősség alól. Tenni kell, amit mondanak. Hogyan is lehet ezt nem megérteni? – ismételgeti.

Az asszonyt saját élete foglalkoztatja. Háborog, hogy a férje munkahelye megszűnt, vissza kellett menjen a faluba. Amikor hazajön, mindig trágyaszagú. „Fiatalok voltunk! Boldogok voltunk! Szép volt! Két évvel a forradalom után el kellett adjuk az autót! A benzin egyre drágult, másra kellett a pénz. Most még egy rollert se tudnék venni” – idézi a múltat. Aztán miután volt munkatársnője, akinek boltja van, elmondja, milyen iszonyatosnak látta ő az elmúlt rendszert, Emilia egy pillanatra megáll: „Boldog voltam?” – kérdezi önmagától halkan, s az én szememet is elönti a könny. Mert nem tudom, hogy ez az asszony mire is vágyik vissza, de ez a mondat azt erősíti meg bennem, hogy a fiatalságára. A múltat megszépíti az idő.

Nem alakít, megél Kulcsszavak hangzanak el az előadásban boldogságról, szabadságról, reményről, reményvesztettségről. A szöveg nem csak a kommunizmusról szól. Hanem mindarról, amit gondoskodó államnak nevezünk, a demagógiáról, a látszatéletről. A szó és tett közötti különbségről. Szembenézés ezt a múlttal és azzal is, hogy kik voltunk és kik lettünk mi, ti, ők.
Bármennyire fontos a darab szövege, az előadás Csoma Judit játékától lett megrendítően hiteles. Õszinte, eszköztelen, ökonomikus játéka, tökéletes szövegértelmezése, arcának rezdülései, tekintetei átvarázsolnak abba a korba, amelyben dehogy volt jobb, csak fiatalok voltunk. Csoma nem alakítja az asszonyt, hanem megéli minden pillanatát múltban és jelenben. Szeretni lehet, sajnálni kell az ő Emiliáját, aki keserű humorral kiáltja ki magát kommunista nyanyának. Nagy színészek képesek csak arra, hogy egymagukban a színpadon hol nevettessenek, hol torokszorítón drámaiak legyenek. Csoma képes rá.
Az előadás nagyszerűségét az is bizonyítja, hogy a Katona Sufniban hónapokkal előre nem lehet jegyet kapni rá. Mert hol máshol mutathatták volna ezt be, mint a Katonában, abban a színházban, amely mindig ellátja a legfontosabb feladatot: megmutat minket önmagunknak, a társadalmat a társadalomnak. Nem mindig tetszik, amit látunk, de szembe kell néznünk vele. Csoma Judit előadása mindkét országban egyaránt hat. Mert, amit elmond, annak a mában is vannak konnotációi.