Kant a bolondokházában

„Egyedülálló színpadi vízió, amely az előadás után még hosszú ideig foglalkoztatja a nézőt, legalábbis azokat, akik nyitottak, akik az új, váratlan dolgokra kíváncsian ülnek be a színházba” – mondja Thomas Bernhard osztrák szerzőnek a temesvári magyar színtársulat által színpadra vitt Immanuel Kant című darabjáról Zsehránszky István az Erdélyi Riport 2012/13. számában olvasható kritikájában.

Lassacskán kiderült, hogy immár hasznavehetetlen a kanti világkép. A filiszteri lét, a filiszteri magatartás és a filiszteri erkölcsi kódex kívánalmai, úgy, ahogy vannak, meghaladottak; a mai világban, enyhén szólva, nevetségesek. S implicite a szerzőjük – Immanuel Kant – is felújításra szorul. Ezért szép új világunk úgy gondolta, hogy drámaterápiás kezelésnek veti alá Kantot. Ezt pedig úgy képzelték el, hogy a zárt intézetben felépítenek egy különleges hajót, amely a könyvek tengerén hajóz. A fedélzetére pedig oda varázsolják Kantot és mindazokat, akikkel ma kapcsolatba kerülhet – s az ott és velük létrejött kontaktus majd hasznos cselekvésre készteti, meggyógyítja az avult felfogású gondolkodót. Ha pedig a számítás nem jön be, akkor hordágyra teszik az öregurat, és irány az elkülönítő…

Thomas Bernhard osztrák származású drámaíró nekünk szánt terápiaként képzelte el ezt a játékot – ezt a meglehetősen abszurd komédiát –, a hajdani német idealista végjátékát, hogy rádöbbenjünk végre a mai világ alapjául szolgáló élethazugságokra. S Bernhard műve – az Immanuel Kant című darab – jó nagy késéssel ugyan, de eljutott hozzánk; a temesvári Csiky Gergely Színház fedezte fel számunkra és tartott vele országos bemutatót Romániában. Alexandru Colpacci Franciaországban élő, romániai lengyel származású rendező érdeme, hogy a darab végre szép hazánkban is értékéhez méltó előadásban színpadra került. S a temesvári előadás annyira különös, hogy méltán tekinthető besorolhatatlannak. Egyedülálló színpadi vízió, amely az előadás után még hosszú ideig foglalkoztatja a nézőt, legalábbis azokat, akik nyitottak, akik az új, váratlan dolgokra kíváncsian ülnek be a színházba.

Szegény öreg Kant! – szegény öreg Európa. Beszéde már töredezett: filozofikus szövegeit nem fejezi be; pontos és kerek mondatokat csak a közvetlen, napi valósággal kapcsolatban alkot. Egyébként a beszéde közhelyekkel teli. „Minden, ami nincs, az nincs; minden, ami van, az van” – állítja, korszakalkotó felfedezésként. És az öreg tudós papagájokkal veszi körül magát, akik a bölcs szövegeket ismétlik. S rendkívül öntelt a mester: „Ahol Kant van – mondja –, ott van Königsberg. Ahol Kant van, ott van Németország…” Gátlástalanul megalázza a beosztottakat, a háziszolgáját vagy a hajón melléje rendelt Stewardot, egyre megy. Lenézi a kicsi népeket, például a portugálokat, miközben isteníti a németeket, a franciákat, az angolokat – mikor melyikükre van szüksége. És bár e furcsa járművel – a könyvjáró hajóval – Amerikába tart, hogy a szeméről leoperálják a zöldhályogot (ezt is lehet jelképesnek érteni, ha úgy tetszik), valamint azért, hogy a Columbia Egyetemen átvegye a díszdoktori címet (lám, bedőlt egy mai trükknek), mégis mélységesen lenézi az amerikaiakat. Fennhangon állítja: „Egy amerikai utazás az egy perverzió”, valamint azt, hogy „Amerika bűnös a világvégében”. Persze, azért elfogadja az ilyen párhuzamokat: „Kolumbusz felfedezte Amerikát; Amerika felfedezte Kantot.” A mester időnként bölcs előrejelzéseket ad: „Hamarosan várható az összes kormány bukása”. Vajon honnan tudja? A darab 1978-ban született, immár ideje lenne, hogy beteljesedjék a jóslat, ha nem csupán felelőtlen locs-focs az ősz próféta szava. Meglehet, hogy az… Saját bevallása szerint, legutóbb Würtzburgban mindössze egyetlen kutyának szónokolt, tehát érezhetően megcsappant a hallgatósága. Valóban tenni kellene valamit: sietni kellene azzal a drámaterápiával!

A rendező számára ez a darab kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy markáns portrékkal – a hajón forgolódó potentátok megrajzolásával – körképet fessen arról a világról, amelyben csak az agyalágyultak között van hely Immanuel Kant számára, jóllehet az említettek nagy tisztelettel forgolódnak körülötte, dörgölőznek hozzá, mint minden hírneves személyhez. Ezek a nagy befolyású, de meglehetősen pitiáner figurák: a Milliomosnő, a Bíboros, az Admirális, a Műgyűjtő – akik pénzükkel, befolyásukkal, tranzakcióik által kezükben tartanak mindent; nekik tejel a világ. És őket utánozza.

De maga Kant – aki körül a hajón teremtett világ forog – valójában ő a legkiszolgáltatottabb. Mintha érezné is ezt. Õ, a Bandi András Zsolt alakításában megjelenő vidéki félisten állandóan pózol, hogy reá figyeljenek, majdhogynem kétségbeesetten gesztikulál, megállíthatatlanul önti magából a félig mondott tételeket (a másik felük el-eltünedezik, mert kihagy az öregúr memóriája); csak úgy pattognak ajkáról az imperativusok, a formális logikai applikációk; megállíthatatlan a közhelyáradat, amit a színész a kicsinyesség, a hiúság és a nagyképűség megnyilvánulásaiba csomagolva tálal. A színen látható Kant olykor nagy bölcs, olykor pedig csak szószátyár, mindegyre hisztériás rohamokat produkáló, szánalomra méltó vénember. S hogy a nagy kanti mítosz szétfoszlása még nyilvánvalóbb legyen, a darab szerzője asszonyt rendel az öreg tudós mellé, noha köztudott, hogy Immanuel Kant sohasem nősült meg, mint ahogy az is, hogy sohasem hagyta el Königsberget, sohasem járt külföldön, nem hogy hajózott volna… És a botcsinálta Kantné asszony – Tar Mónika alakításában – egy virágzó szépség, aki azért választott magának házastársként hírneves vén tudóst, hogy ezáltal maga is még jobban kitűnjön, érvényesüljön; ezt szolgálja minden gesztusa, mozdulata, egész színpadi jelenléte: ezért affektál folyton-folyvást, ezért öltözködik hivalkodóan; rafináltan kikényszeríti, hogy ráfigyeljenek, akár úgy is, hogy útjába áll vagy fekszik a szereplőknek. Rajta már csak a Milliomosnő tesz túl, aki nemcsak gátlástalanul, de primitíven is teszi mindezt. Az őt alakító Borbély M. Emília állandóan viháncol, ő a nagy vagyonra alapozott közönségesség megtestesítője. Például nyílt színen rácsimpaszkodik a Bíborosra (Kocsárdi Leventére), „magáévá teszi őt”; aztán a főpap, aki különben élvezi ezt, az aktust követően megkorbácsolja magát: „Eső után köpenyeg…”

Három papagáj is van a színen. Az első, a főpapagáj, Friedrich – a Kant memóriájának helyettesítője. Ugyanis az öreg tudós az ő szavait ismételgető, visszhangzó madár agyában helyezi el, és ott képzeli biztonságban egész tudományát. Ezért kényezteti, becézi, félti – s fontoskodik állandóan a madár körül. Sőt, azt tervezi, hogy ezentúl a papagájt küldi maga helyett előadást tartani a tudományos értekezleteken. Csakhogy állandóan zárva tartja ezt a csodát, aki így – miként ezt Tokai Andrea alakításában jól érzékelteti – szerencsétlen, gyanakvó, irigy és féltékeny fogollyá válik. Helyzete beteggé és alattomossá teszi a madárzsenit. Az Ernst Ludwigot, az állandóan megalázott és Kant, valamint Kantné minden szeszélyének kiszolgáltatott háziszolgát alakító Mátyás Zsolt Imre pedig az öreg tudós pózainak a papagája. S a tagbaszakadt, fiatal, jó kiállású férfi, a Stewardot játszó Molnos András Csaba alakítása talán a legdöbbenetesebb. Előbb papagáj ő is, aztán – a Kant szavait jegyzetelő – megfigyelő, majd hétrét görnyedve eleven pulpitusként szolgál, végül pedig magába roskadt, fizikailag is leépült emberi roncsként fekszik a Kant nyugágyán – ő az, akit leginkább lepusztított ez az utazás.
Vajon hasonló sors vár mindannyiunkra? Nem – egyelőre még nem. A hajó utasai közül csak Kantot viszik zárt osztályra. A többit otthagyják a hajón, hogy még viháncoljon… Mindenesetre az évad egyik legmegrázóbb eseménye ez az előadás.