Játék a hálátlan utókornak

Szigligeti Ede előtt tiszteleg a nagyváradi színház, névadója születésének 200. évfordulóján. A 19. századi magyar színházi élet jelentős személyiségét, a népszínház egyik megteremtőjét különlegesnek szánt előadásban idézte meg Selmeczi György és Béres Attila történelmi fantáziája. Simon Judit írása.

Az utolsó előtti kép vágta ki a biztosítékot: a kortárs színház kigúnyolása. Szomorú volt ez a viccesnek szánt pillanat, hiszen az alkotók a színház lényegét kérdőjelezték meg: azt, hogy a színháznak mindig saját koráról kell szólnia, Shakespeare-rel szólva tükröt tartania a természetnek, az embernek, illetve Adyt idézve a színház „minden kornak, de elsősorban a jelennek tükre”. Selmeczi György zenéje és Béres Attila zenés történelmi fantáziája ennek a jelenetnek a tükrében mintha a népszínházat sírná vissza.

A nagyváradiak ősbemutatója, amelynek nem túl frappáns címe Szigligeti, azt próbálja bizonyítani, hogy az utókor hálátlan a színház névadójához. Holott az utókor nem hálátlan, csak kritikus.

Lehet ráfogni a politikai széljárásra, az utókor hálátlanságát, hogy mikor, miért nem játsszák Szigligeti darabjait, de éppen az előadásban, az úgymond elfeledett darabjainak a jelenetei mutatják meg, mennyire porosak ezek a színművek.
A 19. század végén, a 20. század elején, közepén nem volt divatos leporolni valamely „klasszikust”. Vagy el lehetett játszani, ahogy megírta, vagy nem. A „hálátlan utókor”, a 20. század második felében kezdte elővenni és újraértelmezni ezeket a szövegeket, a 21. század színháza pedig szívesen nyúl az „elfelejtett” művekhez, hogy újraértelmezve, mintegy lefordítva a jelenkorra vigye színre.
Enyhén szólva vicces azt számon kérni, hogy miért nem népszínműként, megtartva az eredeti párbeszédeket és dramaturgiát állítják színpadra, például Szigligeti darabjait.
A Nagyváradon született, de életművét Budapesten kiteljesítő szerzőt sokkal érdemesebb színház- és kultúraszervezőként, a Nemzeti Színház igazgatójaként tisztelni, hiszen valós érdemei vannak a magyar színház megújításában. Ez nem jelenti azt, hogy ki kell söpörni a magyar drámatörténetből, de azt sem, hogy mindenáron be kell emelni a kánonba.
Selmeczi, a kiváló zeneszerző és operarendező, udvarias, amikor azt állítja, hogy Szigligetit méltánytalanul felejtették el az elmúlt száz esztendőben, hogy ok nélkül száműzték a színpadokról. Váradon számára komponálta az ősbemutató nagyszerű zenéjét, és mivel úriember, Béres szövegét sem a kukába továbbította. A szövegkönyv ugyanis közhelyek gyűjteménye. Szinte minden elcsépelt frázist belegyúrt színházról, színészetről, művészetről, nyelvről, hazáról, nemzetről. Nem kímélte az írókat, színészeket, költőket sem. Akinek szövege volt, az mondta, mondta a közhelyeket, mert másként nem tehetett.

Itt a poén, hol a poén A produkció úgy kezdődik, hogy Szigligeti (Hunyadi István) felül, majd kiugrik a felravatalozott koporsóból, hogy hűséges társával, Gézával (Hajdu Géza) útra keljen, hogy különböző korokban felkínálja darabjait a színidirektoroknak. A koporsó körül a nemzet nagyjai ülnek pompás öltözetekben, de ott van Petőfi és Vörösmarty szelleme is. Õk ketten amúgy többször felbukkannak arra, amerre Szigligeti is jár. (Szóval a váradi drámaszerző kiugrik a koporsóból, ami nem a halhatatlanságot, hanem a vámpírtörténeteket juttatja eszembe. Megjegyzem: előbbit jobban kedvelem.)
Elindul Szigligeti úr, hogy „eladja” a darabjait. Mindenhol bemutat valamelyik remekműnek nem nevezhető darabjából egy jelenetet, de sem Csiky Gergely, sem Beöthy László, sem Hevesi Sándor, de még Major Tamás sem hajlandó műsorra tűzni. Minden kor direktorának megvan a maga indoka, ami közös, hogy elavultak ezek a darabok. Végül csak a kortárs, szabad társulat lenne hajlandó bemutatni Szigligeti egy darabját. Korszerűsítve, átgyúrva – mily felháborító.
A váradiak előadása nem csak Adynak, de e megkérdőjelezhetetlen ízlésű színházi embereknek is ellent akar mondani. A felsoroltak ugyanis a maguk korában a modern színház és színjátszás meghatározói. Ugyanakkor remekül karikírozható figurák, de a paródiájuk laposra sikerült. Amint számos kikacsintás, tréfa, poén sem jut el a csattanóig. Remek gegnek ígérkezett a holnaposok váradi szoboralakjainak színpadra vitele, de ezt sem sikerült kibontani, ez is belefulladt valamilyen közhelybe.
Messzemenően nem a színészek hibái ezek, hanem a szövegé, a beállításoké.
Azt sem a színészeknek kell felróni, hogy a Szigligeti darabok jelenetei is színtelenek, unalmasak. A rendező nem tudta eldönteni, hogy a reformkori színházi stílust komolyan vegye-e vagy sem, hát nem lett belőle sem komoly jelenet, sem jó paródia.
A díszlettervező sem igazán tudta, mit akar, amikor a korabeli festett háttereket huzigáltatta fel és le, amikor megtöltötte a színpadot székekkel, nehogy elférjenek a táncosok. Talán a színházi korokat akarta ötvözni, talán humorosnak szánta a színpadképeket, egyik sem sikerült.

A zene mindent visz A produkciónak vannak kifejezetten remek elemei: a zene és a jelmezek.

Semeczi kompozíciója valóban végigjárja a különböző korokat, és megtartva azok stíluselemeit, ízig-vérig modern.

Kortárs zene, nagyszerű harmóniákkal, hangszereléssel, sok humorral telítve. Ez a muzsika nemcsak azért élő, mert van zenekar, hanem mert élettel teli, befogadható, értelmezhető, elgondolkodtató és kacagtató. A zene mentén haladva nagyszerű előadás is születhetett volna. Mert úgy minden kornak, a paródia ellenére, meglett volna a maga hangulata, miliője, szellemisége. A zene mentén csak a jelmezek haladtak. Azon túl, hogy pompások, gyönyörűek, kifejezik nem csak az adott kort, de a karaktert is, aki viseli.
A zene mentén halad a koreográfus is, szellemes, dinamikus táncokat komponált a Nagyvárad Táncegyüttes tagjainak, akik szereplése dicséretet érdemel.
Visszatérve a váradi színház névadójához: bármilyen színműből lehet remek előadást produkálni, az alkotókon múlik a színvonal. Nagyváradon is volt erre nem is oly rég példa: Szigligeti Ede darabja, a Liliomfi Keresztes Attila rendezésében, kemény dramaturgiai és rendezői erőfeszítés nyomán lett kiemelkedő előadás.
A Szigligeti című előadás inkább emlékeztetett a népszínművekre, mint korszerű színházi produkcióra. Már csak azért is, mert ahol elfogyott a szöveg vagy az ötlet, a színészek dalra fakadtak. S ha nem figyeltünk a szövegre, a zenét lehetett élvezni.