Ítélet alatt és felett

2016. 07. 16. 17:15

A Szeget szeggel-t a problémás darabokhoz szokás sorolni, amely csak kényszerűségből került a vígjátékok közé. Ehhez képest Oskaras Koršunovas világhírű litván rendező, a varsói Drámai Színház társulatával játszi könnyedséggel vette az akadályt, bizonyítva, a színháznak nincs szüksége műfaji támpontokra. A gyulai XII. Shakespeare Fesztiválon szereplő előadást, Oskaras Koršunovas rendezését  Tasnádi-Sáhy Péter elemzi.

 

Angelo szerepében Przemysław Stippa

 

Shakespeare ritkán játszott műve a Measure for measure, melynek, mint ahogy azt Nádasdy Ádám is megjegyzi valahol (ha jól sejtem a gyulai feliratozás szövege az ő fordítása alapján készült, az biztos, hogy nem a közismert Mészöly Dezső féle), nem éppen szerencsés fordítása a Petőfi versre utaló Szeget szeggel. Hiszen a Shakespeare által hivatkozott Bibliai utalásban – Máté 7:2 – az áll „amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek”, illetve kicsit alább az a logikus megállapítás, hogy gerendával a szemben nehéz másokéban szálkát kutatni. Tehát azon a (sokkal inkább erkölcsi, mint társadalmi) alapdilemmán van a hangsúly, hogy a bűnös ember magára vállalhatja-e az ítélet felelősségét, illetve képes-e tiszta (mérce) maradni az ítélkezés jogával járó hatalom súlya alatt. A rendező megfogalmazásában: „ez a hatalom története a maga drámaiságában és képtelenségében.” A darab összes többi eleme körítés, bármilyen korra jól adaptálható tünet – teszem hozzá már én, bár láthatóan Oskaras Koršunovas litván rendező is ehhez hasonló megközelítést vall magáénak, legalábbis a főbb rendezői döntések ezt látszanak alátámasztani.
Először is ott van a tér, ami első ránézésre tárgyalóterem, bizonyos fénybeállításokban viszont lehet trónterem, templom, sőt parlament is, tehát mindenképpen az ítélet helye, a törvény otthona. Lépcsőzetesen épül fel, jó lehetőséget adva, hogy az adott jeleneten belül egy probléma egy viszonyrendszer fizikailag is magasabb vagy alacsonyabb szintre kerüljön, adott esetben a szereplők közötti státuszkülönbség, státuszváltás szépen megmutatkozzon. Az egyes szintek minőségbeli különbségét az is jelzi, hogy csak kiválasztott kevesek léphetnek be a tetején található ajtókon (hogy aztán jellemzően lefele lépdeljenek, bucskázzanak, bukjanak), a pórnép mindig alulról érkezik, és legfeljebb csak a leginkább szónoki emelvénynek, esetleg tanúk padjának tűnő középső traktusig juthat el.


A kezdő sorokban vázolt értelmezés mellett szóló fontos bizonyíték a felütésként választott némajáték is, ami kézzelfogható valósággá teszi a tényt, ami a herceget hatalmának átadására készteti: a bűn a trónusig ér, vagy le kell győzni, vagy be kell hódolni neki, de elkendőzni többet nem lehet, beavatkozás nélkül a mérce még csak látszólag sem maradhat tiszta, a törvény (Koršunovas ezt is kézzelfoghatóvá teszi egy könyv formájában) veszélybe került.
A drámát olvasva nem feltétlenül eldöntött, milyen ember eredetileg a hatalom örököse, Angelo, hiszen hajdani menyasszonyát rossz nyelvek szerint a tengeri viharban elveszett hozomány miatt utasította el, ő viszont ezt a döntést sokkal inkább azzal indokolja, hogy folt esett Marianna becsületén. Koršunovas ez ügyben nyomatékosan az ő pártjára áll, hiszen a negyedik felvonás elején egyértelműen inflagranti mutatja Mariannát egy zilált ruházatú kispappal. Teszi ezt gondolom azért, hogy a vágy és az azt kielégíteni képes hatalom találkozásának erodáló hatását előzmények nélkül, vegytisztán mutathassa meg. Koršunovasnál Angelo (a tűpontos Przemysław Stippa) eredendően sokkal inkább elbizakodott, nyegle, mint képmutató, utóbbi tulajdonság inkább már a bukás következménye, a bűn elleplezésének eszköze, esetleg általános emberi örökség. Érdekes módon szerelme sokkal tisztább, mint a végül a helyzetet győzedelmesen (gondoljunk csak a Vincentio név jelentésére, ha már itt tartunk végigfuthatnánk az összes Shakespeare által gondosan megválogatott néven) a maga javára fordító hercegé, egész egyszerűen csak kifog rajta a mérce szerep. Jól akarja csinálni, de emberi mivoltánál fogva képtelen és alkalmatlan rá: meghaladják az abszolút fogalmak, túl kicsi hozzá a léptéke, kizárólag a saját véges életén belül képes döntéseket hozni.
Koršunovas rendkívül pontosan leköveti Shakespeare zsenijét abban is, ahogy a szintek csökkenésével (a nagy embertől a pórnép felé haladva) ugyanaz a probléma tragédiából komédiába vált át. Míg Angelo bukása, önössége – döntési helyzeténél, súlyánál fogva – végzetes következményekkel jár, a relatív igazságokhoz szokott közemberek marakodása jól kidolgozott humorforrás. Jóllehet itt egy-egy színészi játék, főleg a magabiztosan dolgozó főszereplőkhöz képest, bizonyos pontokon megbicsaklik, nehezen bírja a rászabott terheket.

Bár Koršunovas rendkívül elegánsan hozza a mában felszínre ezt az örök érvényű történetet (egyik kedvenc apróságom, a herceg Angelo megbuktatására szőtt tervét megjelenítő némajáték végi vakuvillanások) mégsem szabad elveszni az aktualitások beazonosításában.
Meglehet, az utolsó felvonásban könnyű felismerni a ma egymásnak feszülő, morálisan egyaránt megkérdőjelezhető szekértáborokat, Koršunovas rendezése, a darabhoz hűen, sokkal inkább szól az abszolút mérce hiányáról, az apokalipszis lényegéről, mint bármi másról, amikor is a hatalom korruptsága nem okozója, hanem csak következménye a pusztulásnak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!