Isten nem bizonytalanodik el

2011. 03. 18. 15:16

Majd minden darabban címszerepet játszik, számos díjjal ismerték el a teljesítményét. Mennyire befolyásolják civil életét, művészi pályáját ezek a díjak?

 
Nem egészséges dolog, ha rangsorolunk, a színészi munka nem versenyfutás, hogy ki ér hamarabb célba. A szentgyörgyi színháznak az az erőssége, hogy itt erős csapat van. Az, hogy elismeréseket kapok itthon, vagy Magyarországon, annak is köszönhető, hogy jó csapat van itt. A rangsorolások mindig veszélyesek, hogy ki a legjobb, vagy kevésbé legjobb színész. Ugyanakkor örömmel tölt el, amikor pozitív visszajelzést kapok, és értékelik azt, amit csinálok.
 
Mindig is színész akart lenni?
  Nálam furcsán alakult ez a történet, mert nem készültem tudatosan színésznek. Nem volt az, hogy eldöntöm, színész leszek, s akkor rákészülök két-három évet. Nálam másképp történt. Véletlenül. Persze úgy véletlenül, hogy nem véletlenül. Volt egy folyamatos keresgélés bennem, hogy milyen eszközöket lehet felhasználni annak kifejezésére, ami bennem motoszkált. Kerestem, milyen eszközökkel közölhetném kifelé a bennem rejlő energiákat. Ez vitt rá, hogy Dicsőben rockzenekart alapítottunk Kakas Zsolt barátommal. Ketten, két száraz gitárral tábortűz-zenészeknek kiáltottuk ki magunkat. Az volt az együttesünk neve, hogy Murock. Voltak saját szerzeményeink, de daloltuk a Hobót, az LGT-t, a Piramist, a 100 Folk Celsius, Bojtorján-számokat is, minden zenét, amivel a nyugtalanságunkat és az életörömünket ki tudtuk adni magunkból. Ez úgy működött, mint egy szelep. '89 előtt sok lehetőségünk nem volt a szórakozásra, ezért a kis közösségek, a galerik, a bulik erőteljesen jelen voltak az életünkben. Erős szálak kötöttek össze. Rengeteg házibulit szerveztünk, nyáron, ahogy kisütött a nap, indultunk a sátrakkal, mentünk Tarnicára, Szovátára, bárhová, csak ne üljünk otthon. A tábortüzek körül értékes pillanatokat teremtettünk a zenénkkel és azzal az energiával, amit ezekben a helyzetekben sikerült kiadnunk. Az izgalmas szakasza volt az életemnek, örvendek, hogy részese lehettem. Azért mondom, hogy szerencsés vagyok ilyen értelemben is, mert megéltem azt az időszakot, amikor kívülről a kemény diktatúra iszonyatos belső szabadságvágyat, nagy energiákat mozgatott meg. Minél nagyobb volt a diktatúra nyomása, annál nagyobb volt belső szabadságélményem.
 
A hatalom üldözte azokat, akik kilógtak az átlagemberek sorából. Nyilván ön kilógott a gitárjával, rockzenével.
 
Mi nem politizáltunk, nem akartuk megváltani a világot, mi magunkat akartuk megváltani. Csak jól akartuk érezni magunkat. Persze voltak incidensek. Egyszer Szovátán a Patakmajorban ültünk egy asztaltársasággal, még csak nem is énekeltünk, nem is hangoskodtunk, csupán beszélgettünk. Bementem a bárba, a pulthoz egy doboz gyufáért. Egyszercsak a hátam mögül megjelenik egy fickó, civilben volt, s elkéri a személyimet. Én odaadtam, mire kért, hogy kövessem. Bevitt a konyhára. Ott zabált három-négy társa, rendőrök, akik körülvettek, mint az ijedt nyulacskát. Elkezdtek kérdezni, hogy mi ez az öltözék rajtam. Pedig semmi különös nem volt, rövidnadrág, póló, semmi feltűnő, még csak hosszú hajam sem volt, csak egy húsz centis, szépen összefont, ápolt kis copfocskám. Mondták, így nem szabad járni. Iszonyatos volt, ahogy ott bántak velem. Látták, hogy félek, élvezték a helyzetet. És eldöntötték, levágják a hajamat. Én ragaszkodtam a copfomhoz, de nem volt mit tennem. Kértek a pincérektől egy ollót. Azok próbálva menteni a helyzetet, azt mondták, nincs olló. Nincs? Akkor itt egy körömvágó, azzal fogjuk levágni – mondta az egyik rendőr. Én már ott voltam a bőgés határán. Végül megsajnáltak a pincérek, s odaadták az ollót. Iszonyú megalázó volt. A levágott hajamat elvettem a pultról, kirohantam a hegyoldalba, sírtam, mint az állat, s megfogadtam: ezt az országot elhagyom!
Nehezen léptem túl ezen az eseten. Aztán a következő hónapban úgy alakult, hogy felmentem egy társasággal a Hargitára, és elcsászkáltam egyedül a dombon. Leültem egy kőre, néztem a tájat magam előtt, s azt mondtam: „Én ezt a helyet bizony nem fogom elhagyni a rendszer visszásságai miatt.”
 
A színházi műhelymunka nagyon izgalmas a kívülálló számára, az, hogy miként lesz egy darabból előadás? Mennyire érvényesül a rendező elképzelése, mennyire van maga a színész benne egy-egy alakításban?
 
Egy előadás megszületésében a rendező egészséges szerepe az én igényeim szerint a partnerség. Persze az ő szerepe a legfontosabb. Van egy alapgondolata a problémáról, amit meg akar fogalmazni. Keresi a megoldást, hogy megfogalmazza azt a problémát, ami a sajátja, majd átadja valamilyen formában gondolatait nekünk, színészeknek. Erre jók az olvasópróbák, hogy elkezdünk a darabról beszélni, és annak kapcsán arról a problémáról, amit az a darab felvet. Az olvasópróbán megismerkedünk a szöveggel, amit a rendező már ismer. Õ már egy elképzeléssel jön az olvasópróbára, hogy lehetne ezt a darabot előadássá feldolgozni. És arról is van elképzelése, hogy számára az a darab mit jelent. S akkor elkezdünk dolgozni vele. Elolvassuk a szöveget, tesszük-vesszük, beszélgetünk róla. Beszélgetünk a szerzőről, ha vannak filmek, más előadások, akkor megnézzük azokat is. A legfontosabb, hogy beszélgetünk. Ha a darab a halálról szól, akkor beszélgetünk arról, hogyan viszonyulunk mi a halálhoz. És kialakul egy határtalan elképzelés, ezzel megyünk színpadra, próbálni. Amikor olvasópróbára kerülünk, addigra a díszletterv is megvan, amit mi is megismerünk. Bekerül a színpadra egy díszletjelzés, s ebben a miliőben elindul a színpadra rakása a darabnak. És akkor jön a keresgélés. Az a jó, ha a rendező azt mondja: te most jobbról bejösz balra és megállsz. Azért jó ez, mert van honnan kiindulni. A színész meg kell csinálja, amit a rendező kér, ugyanakkor abban a pillanatban ha érzem, hogy nem négy lépést kell tennem, hanem hármat, akkor anélkül, hogy mondanám a rendezőnek, most én úgy érzem, hármat kéne lépnem, azt lépem meg. A jó rendező bízik a színészben. Érzékeli, amit a színész ajánl, átvezeti magán, hozzáteszi az ő gondolatait, érzéseit, és azt mondja: jó, gyere be kézen. És a végén az születik meg, hogy talán bejön biciklivel a színész. Messze el lehet menni a végeredményig.
Amikor megvan az előadás, még akkor is rengeteget változhat. Az előadás önmagában egy rendszer, amit sok minden mozgat és irányít. Hat hétig zajlanak a próbák. Az olvasópróbán egyszer elolvassuk, közben otthon tanulgatjuk a szöveget. Memorizáljuk. De a szöveg is csak egy eszköz, amit használ a színész, mint egy ruhadarabot. Nem a szöveg a legfontosabb.
 
Úgy tartja, a színházi munka kísérletezés, akár egy laboratóriumban?
 
Azért mondom, hogy kísérletezünk, mert nem szeretnék megérkezni, azzal elveszítenék valamit. Ha nem a kísérletezés lenne az alapja a munkámnak, akkor gyártási folyamatról beszélnénk. Attól tud élő és izgalmas maradni a színház, ha az alkotók folyamatosan keresgélnek. Ez olyan, mint egy laboratóriumi munka: vannak részecskék, van szöveg, van egy rendezői koncepció, a díszlettervező, a hangosító, a fénytechnikus, ott vagyunk mi, a színészek, van valami a fejünkben, van valami a lelkünkben, és akkor kísérletezünk. Hogy tud megszületni egy érvényes előadás, aminek legfontosabb az igazsága? Nincs recept, hogy akkor egy kis ilyent teszünk hozzá, egy kis olyant, folyamatosan kísérletezni kell. Hogy mennyit teszünk magunkból, vagy melyik részünkből teszünk többet, a világ melyik oldaláról közelítünk, ez a legizgalmasabb része a szakmának. Az előadás amikor megvan, önálló életet él, akkor már mi színészek alá vagyunk rendelve neki.
 
Mennyire szűri át saját magán a színpadi szöveget?
 
Amíg nincs meg az előadás, addig azon tépelődöm, vajon jó úton járok-e, bizonyos problémát hogy tudok jobban körbejárni, felfedezni, feltárni. Én hogy viszonyulok ahhoz a problémához, hogy látom azt. Ha még nem foglalkoztam ilyen problémákkal, itt az ideje, hogy az előadás megalkotása során ezt megtegyem: a halál, a szerelem, Isten és az élet más nagy kérdéseire megtaláljam a választ. Személyes dolgok ezek, mélyre le kell mennem önmagamban közben.
 
Milyen szerepeket vállal szívesen, és milyet nem játszana el soha?
 
Mindig hálát adok a sorsnak, hogy találkozhatok ilyen szellemekkel, mint Othelló, Don Juan vagy Don Quijote, Macbeth, Mizantróp. Hogy mit nem játszanék el, nem is tudom, nem találkoztam még olyannal, amire azt mondanám, magát a szerepet nem játszanám el. Olyan volt, hogy egy előadás gondolatlanságát nem akartam vállalni. Egy előadást, aminek nincs érvényes gondolata, érvényes igazsága, nincs értelme eljátszani.
Vagy két alkalommal volt olyan, hogy megbeszéltük a rendezővel, ebben a darabban nem vennék részt. Ehhez az is hozzájárult, hogy mellette nagyon nagy feladataim voltak, s hogy azokat tudjam úgy csinálni, ahogy kell, inkább azt mondtam, ebből most hagyjatok ki. Ez nem szerencsés dolog, ilyet nem szabad csinálni, nem szabad visszaadni a szerepet. Ha egy mód van rá, el kell vállalni.
 
Van, amikor elbizonytalanodik, elakad?
 
Ha valami nem megy, nem vagyok az a típus, aki megfutamodik. Addig próbálkozom, amíg menni fog. Sőt, voltak rendezők, akik már lemondtak az előadásról, mert úgy érezték, meghaladja őket, s én mondtam, nem mondunk le, megcsináljuk. Nehezen bizonytalanodok el, de hazafelé a színházból gyakran megkérdőjelezem saját magam: vajon ez jó volt, nem másképp kellett volna csinálni? A néző előtt viszont nem szabad elbizonytalanodni, mert ő megérzi. Bocsárdi mondta annak idején, hogy a színész az isten abban a pillanatban, amikor ott van fenn a színpadon. Isten nem bizonytalanodik el. Ha jó, ha rossz az, amit csinál, hinnie kell benne abban a pillanatban maximálisan. A nézőt csak úgy tudom magammal sodorni, ha erős hittel csinálom azt, amit csinálok.
 
Ma mennyire érdekli az embereket az a fajta világ, amit a Tamási Áron Színház nyújt?
 
Egy hetvenezres városban sokkal több ember kellene járjon színházba. Mindig azt hozzák fel, hogy a tévé vonja el az embereket, de én azt hiszem, egyéb. A mi színházunk valahol az érvényességet és az igazságot keresi. Jól, rosszul, nem ez a kérdés. Azok az előadások, amiket mi játszunk, gondolkodásra késztetnek. Legalábbis szeretnénk, hogy az a néző, aki eljön, amellett, hogy kap egy erős érzelmi élményt, felkavarodik benne valami, miután hazamegy, az lenne jó, ha előjönnének benne gondolatok. A gondolkodás egyfajta munka. Nehéz gondolkodni. Az emberek többsége menekül a gondolkodástól. Mert esetleg olyan dolgokra jönne rá, ami számára nem kényelmet adó. Esetleg rájön arra, hogy nem törődik eleget a gyermekével, nem szereti igazán a szomszédját. És ezt nehéz elviselni, mert be van állva az emberben egy monoton rendszer a túlélésre. Ezt magamon is észreveszem. Ha több ideig végzek rutinosan valamit, akkor a gondolkodás nehezemre esik. Aki eljön színházba, a zöme valamiért szereti, valamiért kíváncsi, és ez rendben van. Sok diáknézőnk van. Õk azok, akik leginkább elfogadják ezt a fajta színházat, amit mi csinálunk. Az elmúlt tíz év alatt a mi színházunkon vált felnőtté sok diák. Nem véletlen, hogy Szentgyörgy adja a legtöbb színi növendéket Marosvásárhelynek, Kolozsvárnak.
 
Milyenek a filmes tapasztalatai? Vonzza a film vagy alapvetően mindig is színházi színész szeretne maradni?
 
A színház és a film két különböző világ. A filmes szakma zárt, oda nehéz bekerülni. Sok pénz van benne, ezért megvannak a kialakult viszonyok. A producerek vissza akarják kapni a pénzüket. Biztosra akarnak menni a kasszasikert illetően, tehát már befutott neveket választanak egy-egy szerepre, mert azok behozzák a közönséget. Igen ám, csakhogy egy idő után, amikor már minden filmben ugyanazok az emberek játszanak, a néző már telítődik. S akkor időnként felfedeznek egy-egy új arcot, felfuttatják, abból megint sztár lesz, s így tovább.
Én azt szeretném, hogy színházban játsszak folyamatosan, és időnként egy-egy filmben. Igazából nem volt olyan élményem egy filmnél sem, amiről azt mondanám, hú, ez jó munka volt. Általában versenyfutás van az idővel a forgatásnál, nincs idő és lehetőség kipróbálni több megközelítést. Egy-egy jelenet előtt maximum háromszor-négyszer lejárjuk azt. Felvételnél őrültek háza van, fényeket, kamerát állítanak, száz ember sürög-forog. Nincs az az elmélyülés, mint a színpadon, amikor egy próbafolyamatnál ott a rendező, a partnerem meg én, s két napig csinálunk egy jelenetet. A filmnél nem tud megtörténni az intimitás. Pontosabban meg tud történni, csak másképp kell létezni a kamera előtt. A filmnél minél többet ki kell zárni abból, ami körülvesz, hogy megteremtsd a magányodat. Például arról szól egy kép a filmben, hogy ketten ülünk és beszélgetünk valami elmélyült dologról, ezt látja a kamera, de körülöttünk rengeteg ember dolgozik, s mégis úgy kell tennünk, hogy a néző azt higgye, csak mi ketten ültünk ott. Ráadásul úgy veszik fel, hogy ülünk egy kék háttér előtt, s a filmen már egy réten a diófa alatt. A film nagyobb hazugság, mint a színház. A színházban a színész az első pillanatban megteremti a konvenciót, azt mondja: „Emberek, én most nektek azt játszom, hogy én vagyok a király.” És azt a néző elhiszi, mert tudja, színházban van, és nem úgy éli meg, hogy ez hazugság. Ugyanakkor a film érvényes művészeti forma is. Vannak olyan olyan remekművek is, hogy le az összes kalapokkal. Én sajnos még nem találkoztam olyan filmrendezővel, olyan filmkörülményekkel, hogy azt érezzem, alkottam.
A tizenhárom közül, amelyekben játszottam, egyedül a Drum bun esetében mondhatom el, hogy az a munka nagyon jó volt, mert improvizáció volt az egész, ezért nagyon élő. Ez az egy, ami jólesett a lelkemnek a munka szempontjából.
 
A 2009-ben a berlini filmfesztiválon díjazott Varga Katalint, a brit Peter Strickland filmjét sem érzi sikerélményének?
 
Rengeteg díjat besepert a film, s főleg külföldön nagy érdeklődés van iránta, de a magyar közönség nem fogja szeretni, én ezt érzem. A külföldinek kicsit kuriózum a film világa, mi pedig azt mondjuk, az igazságával némi gondok vannak. Majd meglátjuk…

Névjegy

Pálffy Tibor Dicsőszentmártonban született 1967-ben, ugyanitt végezte a középiskolát 1985-ben. 1990-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház tagja lett. A hat évvel korábban létrejött, a legfontosabbnak tartott erdélyi alternatív társulat élén Bocsárdi László rendező állt. Első fontos színházi szerepéért, az Übü királyban alakított Boleszláv királyfiért debütdíjat kapot Nagyváradon a Rövid Dráma Hetén 1991-ben. Sepsiszentgyörgyön él feleségével, 12 éves lányával és egy éves kisfiával.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!