Igazságkeresés hősök nélkül

2011. 06. 02. 09:19

Négyszög alakú, kockaköveket idézõ játéktér, hátul láncokból készült függöny, három oldalon a közönség helyezkedik el. A függöny mögött a szereplők és a zenészek, előtte hentestepsiken ül a Kanca (Tóth Tünde) és a Csődör (Kiss Csaba). Miközben a henteskésre várnak, elmesélik Kolhaas Mihály (Kardos M. Róbert) és a maguk tragédiáját. Õk a narrátorok, és egyben a történet főszereplõi. Teljesen emberiek. Különböznek: a Kanca értelmetlennek tartja a lócsiszár „forradalmát”, melyet ártatlanok is megszenvednek. Többek között õk ketten azok, akik miatt az egész történt, de akik nem szólhattak bele a történésekbe. A Csődör a végsõkig hû a gazdájához, az eszméhez, noha – mint később kiderül – kiherélték. Már nem csődör, már csak a hűség maradt, a büszkeség odalett.

Heinrich von Kleist a 19. században, a romantika korszakában írta meg a lócsiszár történetét, egy 16. századi elbeszélés nyomán. Kolhaas hős, akit az igazságérzete vezérel, no meg Luther Márton tanai. Az igazságtalan hatalom ellen küzd, és mártírhalált hal. Magyar nyelvterületen elsőként Sütő András dolgozta fel Kleist művét. Az erdélyi szerző a diktatúra, a magyarok elnyomása ellen szól az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában. Tasnádi 2009-ben másképpen közelíti a témát, és testvére, Tasnádi Csaba 2011-ben ezt a meglátást hangsúlyozza a nagyváradi előadásban: korunkban nincsenek hősök. Az igazság keresése nárcisztikus boszszúvággyá silányul. Az elszabadult indulatok sehová sem vezetnek. Legfeljebb káoszt teremthetnek. A hatalom elleni küzdelmében a küzdõ nem a hatalmat sújtja. Elvakultságában ártatlanok, hozzá hasonló békés polgárok válnak áldozattá.

Korunkban a hatalmat kiszolgálók kártékonyabbak, mint a hatalmat gyakorlók. Tronkai Vencel várúr (Dimény Levente) elkényeztetett, tudatlan fiatalember, aki az alkohol mámorában kiszolgálóinak „tanácsára” cselekszik. A Várnagy (Csatlós Lóránt) szabja ki a vámot, az adót, korrupt és szolgalelkű, hataloméhségét a gyengébbeken éli ki. A Fejedelem (Meleg Vilmos) talán nem is tud a törvénytelenségekről. Nála is hatalmasabbak a talpnyalók: informáltabbak. A kép akkor válik igazán tragikussá, amikor az egyház, Luther Márton (Dobos Imre) is beáll a sorba, a hatalmat kiszolgálók sorába. Kolhaas önmagával szembesíti az egyházfőt: tanai szerint cselekedett. De mások a tanok, és más a valóság az olyan világban, ahol a harcostárs is árulóvá lesz a remélt kegyekért. Az öntörvényűség kudarcra van ítélve a megfelelni vágyók társadalmában. Kívül maradni sem lehet, hiszen az is eszközzé válhat, akinek semmi beszólása: a lovak senyvednek, vágóhídra kerültek. A Kanca, aki csak élni akar, kiscsikót szeretne, akár Kolhaas felesége, Lisbeth (Firtos Edit), csak biztonságra vágyik, de ugyanúgy végzi, mint az elveihez hű, de elvtelen eszközökkel cselekvõ lócsiszár és a Csõdör: elvesztik a legdrágábbat, az életüket. Persze kérdés, hogyan érdemes élni. A szabadságvágyban Kolhaas a bosszúvágyának válik rabjává, a Csődör hűsége rabszolgaság.
A vér fordított keresztelés bemocskolja a hőst, a tűz nem tisztít, hanem pusztít. A vér és a lángok megsemmisítik a legszebb elveket is, nem jobb életet, hanem halált generálnak. Luther egy szellentéssel könnyít a lelkiismeretén: pillanatnyi megkönnyebbülés, de korántsem üdvözülés.
Az előadás végén a Kanca befejezi a lócsiszár történetét: „Így jutottunk ide. Hát ti?” Mert ha valaki nem vette volna észre az előadás során, bizony mi is „lovak” vagyunk. Figyeljük a hatalmasok játékait, kiszolgáltatottan. A bosszúvágy pedig sehová sem vezet. Hősök nincsenek, a forradalmak csupán hatalomváltást jelentenek. Korunkban, térségünkben háborogni tudunk, cselekedni kevésbé. Nem tudunk választani: bár a Csődörhöz hasonlóan néha a megaláztatást is vállaljuk, nem elveinkhez, hanem „gazdáinkhoz” ragaszkodunk. Néha jobban, mint a Mindenhatóhoz, és mindig jobban, mint a józan észhez. Máskor a Kancához hasonlóan megalkuszunk a nyugalom reményében. Jó megoldás nincs. Legalábbis egyelõre.
A Tasnádi testvérek a totális színház eszközeihez folyamodnak. Horváth Károly néha sokkoló, néha operettet, cirkuszt idézõ zenéjével, ritmus-hangszerekkel, zörejekkel (Borlai Gergõ) kísért előadása ötvözi a brechti elidegenítõ színházat (songok, jelenetek felkonferálása, a szereplők folyamatosan a színpadon vannak, láthatók a függöny mögött) a kegyetlen színházzal (vér, hányás, lánccsörgetés, botütések). A láncfüggöny mögött a szereplők antik kórusként hangeffektusokkal, zörejekkel kísérik a cselekményt. A láncok, a botok a kegyetlenség, az elszabadult indulatok eszközei.
A jelenetek között a lovak énekelnek, táncolnak. Tóth Tünde és Kiss Csaba játéka hol megrázó, hol mulatságos. Amikor nincs jelenetük, akkor is érzékelhetõ a jelenlétük. Reakcióik mintegy tükrözik a többi szereplõ cselekedeteit. Kardos M. Róbert drámai alakítása megmutatja a lócsiszár lelki és szellemi változását, az igazságkereső polgártól a boszszúját mindenáron véghezvivõ harcosig, majd a megváltását keresõ esendõ férfiig. Kardos nagyszerû alakítása nyomán megmutatkozik a szeretõ férj és apa, de az emberben rejlõ önzés, pusztító ösztön is. A nyílt színen változik fenevaddá a kellemes, kedves ember. Az elõadásban mindegyik játszó személy a helyén van. Dimény Levente, Dobos Imre és a többiek mind hitelesen mutatják figuráik karakterét.
Mindent összevetve korszerû, izgalmas elõadás a váradi Közellenség. Akkor is az, ha drámai képet fest rólunk, a társadalmunkról, szûkebb-tágabb régiónkról. De hát a színház szerepe megmutatni: hol, kikkel és miként élünk. Vagy nem?


Nagyváradi Magyar Színház
Tasnádi István: Közellenség
Zenés uszítás Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán

Rendező Tasnádi Csaba
Zeneszerző Horváth Károly
Mozgástervező Ladányi Andrea
Ritmus- és zörejtervezõ Borlai Gergő
Díszlettervező Zöldy Gergely
Jelmeztervezõ Varjas Zsófia

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!