Ifeszt 2. - Egymásra és magukra utaltak

2016. 11. 09. 13:05

Simon Judit szatmári fesztiválkrónikájának második részében egy, a szerző által rendezett Hatházi András darabot és az ország első roma társulata, a bukaresti Giuvlipen Színház előadását ajánlja némi kritikusi önsajnálat után az olvasó figyelmébe.

 

Jenenet a Hatházi András írta és rendezte Mankából

 

Aki nagyon irigyli a kritikus, illetve színházzal foglalkozó újságíró munkáját, annak ajánlom, hogy gyakrabban járjon színházi fesztiválra. Napi három előadás után a fáradtság enyhe kifejezés arra, ami erőt vesz rajtam a 8. Interetnikai Színházi Fesztiválon. Ráadásul minden darab után gondolkodni is kellene, ha jut rá idő. Marad a gondolkodásra az éjszaka, vagy a másnap, ha netán kevesebb produkciót kell megnézni. Most panaszkodsz vagy dicsekszel? – kérdezné, vagy talán kérdezi is az égi szerkesztőséghez szerződött barátném.

Félreértés ne essék, a szatmáriak mindent elkövetnek, hogy mindenki jól érezze magát: a meghívottak, sajtó, a társulatok, és nem utolsó sorban a nézők. Figyelmesek, kedvesek, nincs az az óhaj vagy sóhaj, amit ne teljesítenének, persze, ha rajtuk múlik. Szóval jó fesztivál ez is.

A szatmári nézőkről megtudtam, hogyan fejezik ki tetszésüket vagy nemtetszésüket: szünet után visszamennek az előadásra, vagy hazafelé veszik az utat. A színháziak azt kérdezgetik: hányan mentek el a szünetben? Ha sokan, akkor bukás szaga van az előadásnak, ha senki vagy csak kevesen, akkor biztosított a siker. A szünet nélküli előadásokat sem nézik mind végig, ha nem tetszik, amit látnak. Egyszerűen felállnak és kimennek, mi több felvonás közben is kivonulnak. Rá se rántanak, hogy a színpadon történik valami. Az Ifeszten eddig csak nagyon kevesen hagyták ott szünetben az előadást, tehát eddig sikeres a fesztivál, az előadások elnyerik a közönség tetszését.

Ugyanakkor hálás közönség is a szatmári, hosszas tapssal, nem egyszer vastapssal fejezik ki elismerésüket a színészeknek.

A felújított színház gyönyörűséges, sajnos nem csak ebben a patinás épületben vannak előadások, hanem a művelődési házban is. Részben azért, mert a színház felújításának időszakában ebben a szocreál épületben játszottak, ami azt jelenti, hogy egyes előadásokat abba a térbe alkottak. A tér pedig meghatározó lehet. Másrészt, képtelenség lett volna minden előadást a színházban tartani, hiszen a meghívott társulatoknak be kell díszletezni a színpadot és próbálnak, ismerkednek az új térrel.

 

Interaktív krimi, tettes nélkül

A fesztivál harmadik napján a Harag György Társulat Manka című előadását láttam, melyet Hatházi András színész, egyetemi tanár, író írt és rendezett. Érdekes előadás, lehet kriminek tekinteni, ahol nem derül ki egyértelműen, ki a gyilkos. Számomra inkább az egymásrautaltságról szól az életben és a színházban, meg arról is, hogy színház az egész világ, meg az egész élet.

Szerepeket játszunk, néha lehull az álarc, összedől, ledöntjük magunk körül a díszleteket, és talán soha nem derül ki, ki a tettes. Nem derül ki, kik is vagyunk lényegében. A nézők részesei az előadásoknak, a színészek velük, hozzájuk beszélnek, nem lehet kimaradni, összetartozunk jó és rossz cselekedeteinkben, ugyanabban az udvarban élünk, mint a szereplők. Az udvarban, melyből ajtók nyílnak a lakásokba, az életekbe.

Hatházi folyamatosan figyelmeztet: színházban vagyunk. Az ajtók mögött látszanak a színészek, amint átöltöznek, készülnek a jelenetükre, figyelik a kollégáikat. Az előadás példája annak, hogy a kevesebb több lett volna. A vendégszövegek, bibliai idézetek, a kívül-belül játék, a folyamatos tevés-vevés közben, érzésem szerint, nehezen hámozhatók ki az emberről megfogalmazott kérdések.

 

Feminista roma musical

A fesztivál egyik rendkívül érdekes meghívottja a bukaresti roma társulat. A Giuvlipen Színház 2013 alakult elsősorban Mihaela Drăgan színművész kezdeményezése nyomán. Drăgant tavaly, a gyergyószentmiklósi Színházi Kollokviumon ismertük meg, akkor egyszemélyes előadást mutatott be, melynek szövegkönyve a különböző korosztályú és helyzetű roma nőkkel maga készítette interjúkból állt össze.

A Giuvlipen Színház három művésze, Elena Duminica, Mihaela Drăgan, Zita Moldovan

 

Az IFESZT-re musicallel érkeztek. A Gajdo Dildo (hevenyészett fordításban Bolond nő) című előadásban is a roma nők többszörösen hátrányos helyzetét mutatják be sok humorral és még több öniróniával. A három nő (Elena Duminica, Mihaela Drăgan, Zita Moldovan) és a gender-fuck (nemével nem törődő), női toalettben megjelenő férfi, Paul Dunca, aki az előadás koreográfusa is, egy harmadrangú, erotikus műsorairól ismert Gipsy Experience nevű lokálban lépnek fel. Mindegyiküknek megvan a maga élettörténete, magándrámája. Tehetséges színészek beszélnek szexualitásról a roma környezetben, és arról, mennyire tévesen ítéli meg a társadalom a roma nőket. Sztereotípiáinkkal szembesítenek minket, nézőket, és megmutatják a zárt roma közösségek hagyományt őrző, előítéletekkel teli világát. A Kolozsváron végzett, Mihai Lukacs rendezte előadás, nem kíméli sem a roma, sem a többségi társadalmat.

A másnapi szakmai megbeszélésen a művészek elmondták, feminista színházat akartak létrehozni, mivel a roma nők többszörösen hátrányos helyzetben kénytelenek élni. A színház neve általuk kreált szó, mivel a feminista fogalomra nincs kifejezés romani nyelven. Elmondták továbbá, hogy magánszemélyek, cégek támogatásából tartják fenn magukat, román művészbarátaik jóvoltából van próbatermük. Ott játszanak, ahová meghívják őket. Mihaela Drăgan és társai azt is elmondták, a roma közösségnek nincs színháza, eddig társulata sem volt. Ők mindannyian hivatásos színészek, különböző társulatoknál, vagy független produkciókban játszanak, de szeretnék, ha nekik, roma művészeknek is lenne színházuk. Többször folyamodtak a művelődési minisztériumhoz, de soha egyetlen fitying támogatást sem kaptak, nemhogy épületet a roma színház létrehozásához. Az egyik volt művelődési miniszter azzal utasította el a kérelműket, hogy a romák nem járnak színházba. Pedig járnak, és még inkább tennék, ha volna sajátjuk, ahol létező problémáikat látnák viszont.

Az előadásból, de a beszélgetésből is kiderül: a romakérdés nem csak szociális, hanem kulturális kérdés is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!