Időmátrix és szerelemrulett

2015. 10. 01. 22:45

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház szeptember 17-én mutatta be William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amire vágytok című darabját Bocsárdi László rendezésében, amely a Gyulai Várszínházzal közösen készült produkció, és júliusban a Gyulai Shakespeare Fesztivál része volt. Az előadást Fám Erika elemzi.

 

Jelenet az előadásból, a mikrofonnal Pálffy Tibor (Malvolio)

 

A Nádasdy Ádám által fordított Shakespeare-szöveg eleven, élő anyag, mindennapjaink ismert nyelvi fordulataival, többletjelentéseivel. Nemcsak a darab korszerűségét erősíti az új fordítás, hanem a humor, az irónia irányába is könnyebben elbillenthetővé vált a verbális nyersanyag, és így a komédia sajátos lüktetését fokozottan kínálja. Bár műfaji meghatározottsága komédia, a Vízkereszt költői és mesei egyszerre. Nádasdynak köszönhetően ízes nyelvi játékok oldják az értelmezési-értési gátakat.

Bocsárdi Vízkereszt-interpretációja már a cím megválasztásával indul, hiszen abból a meglehetősen sok fordítási-értelmezési lehetőségból, amelyet a what you will formula kínál, a ...vagy amire vágytok magyarítására voksol, kizárva ezzel a már megszokott akartok ige egyértelműen vak, konok és erőszakos jelentését, de elkerülve azt a közönyt is, amely a bánom is én, a majdnem mindegy lehetséges értelmezés hordozhat. Bocsárdi László épp annyira letisztult eszköztárral viszi színpadra A Vízkeresztet, mint amennyire a dráma cselekményében, illetve szövegében le van tisztulva. A vágyat választva egy bensőséges és törékeny irányvonalat követ az előadás. A vágyak, mint az én megfoghatatlan, láthatatlan dimenziója mindenik szereplő esetében szépen kimunkáltan tárulkoznak a nézők elő a szöveg-jelmez-színészi játék tömör egységében. A díszlet – Bartha József munkája – központi, majdnem egyetlen eleme a forgószínpad, különös szerkezet, amely két részre osztja a teret, a láthatóra és az éppen nem láthatóra, mindenképp kettősségre, a vanra és lehetségesre, a tények és a vágyak bipolaritására, vagy akár férfi-nő, igen-nem, pozitív-negatív, fekete-fehér, van-nincs dualizmusára. A folyton mozgásban lévő forgószínpad lehetne akár az élet szimbóluma, de lehet szerencsekerék is, amely hol erre, hol arra jár, de talán leginkább mégis az idő, a szubjektív idő kereke, időmasina, amelyet törékeny női karok is elmozdíthatnak vagy megállíthatnak. Többnyire a szerelem erőkarja, impulzusa, ami felgyorsítja, az akár sorskeréknek is tekinthető helyszínt.

 

A kép előterében Mátray László (Orsino). Komoly komédiás

 

Kik ők?

Kikről szól a Vízkereszt? Kik ők? Kik, akik számtalanszor bonyodalmakba, álruhákba, ismeretlen szerepekbe kényszerülnek vagy kényszerítik magukat? Nemcsak Shakespeare korának társadalmi metszetét, kritikáját vázolja az előadás, hanem a mindenkori emberi társadalmáét, amely a kapott és szerzett poziciók generálta ficamokat, devianciákat figurázza ki. Grófok, hercegek, előkelőségek, nemesek, szolgák - mindannyian keresnek valamit: szerelmet, gazdagságot, rangot, hírnevet, cselszövést, kárörömöt. Mindannyian máshogyan keresnek. Orsino és Olivia melankolikus figurák, akiknek erős meggyőződése, hogy érzelmeiket tudatosan irányíthatják, majdnem parancsszóra, ahogyan azt a mindennapjaikban megszokták. Vágyaik az etikett részei, az illik-nem illik kategóriába szorítható erkölcsi normák szerint működnek többnyire. Viola vágyai azonban mindent elsöpörnek, származást, megaláztatást, önmagából kivetkőzést. Androgün figura a fiatal nemeslány, Kovács Kati nagyszerű könnyedséggel és komolysággal, gyermeki jelenléttel eleveníti meg, nemtelensége meghatározó, mintegy a szerelem megtestesítőjeként is jelen van, érzelmei erősebbek nemiségénél, és itt messzemenően nem a szerelem plátói, testiséget kizáró jellege erősödik fel a Bocsárdi-értelmezésben, inkább a testből való kivetkőzés, kicsit a testnélküliség, a testfölöttiség valósul meg, amely a valós érezhető-tapintható emberi felé halad. Olivia grófnő – Szalma Hajnalka játéka jól hozza egyszerre a dívát és az esendő nőt – a legtöbb változást generáló, beengedő és átélő figura. Orsino herceg – Mátray László komoly komédiás ebben a szerepben, sikerül a figura önnön paródiáját megelevenítenie szenvelgéseivel, bizonytalan-határozottságával – merengő, álmodozó férfi, de elsőként nemes, aki nem lehet bárhogyan szerelmes, csak bizonyos forgatókönyv szerint. A három bajkeverő, Tóbi és Ábris nemesek, valamint Mária, Olivia társalkodónője a carpe diem felfokozottságában, aligha figyelnek önmagukra és bármiféle moralitásra, igaz érzelemre, kifelé fordulásukkal mások kárát lesik, idézik elő, mintha nem is volna saját életük. Malvolio figurája – Pálffy Tibor könnyed, légies játékkal és dühödt szenvedéllyel alkotja meg a tudathasadásosnak ható szerepet – durva metamorfózis áldozata, aki torz vágyainak és megalkuvásainak, kompromisszumainak köszönhetően kivetkőzik magából az első adódó alkalommal, a szó legszorosabb értelmében, Adriana Grand jelmeze nagy segítség a színészi munkához, de a vizuális élményt is fokozza, nem utolsósorban az értelmezési lehetőségeket is jól manipulálja a hüllő- csúszómászó-rocksztár jelmez.

A színészek, amikor színpadra lépnek, bemutatkoznak. Saját, civil nevüket mondják, összekacsintanak a nézőkkel és egymással, lám eljátsszunk valamit, ezek vagyunk mi, ha kell, eljátsszuk az élet és halál komédiáját, most a szerelem komédiáját játsszuk el nektek.

 

Szalma Hajnalka (Olivia) és Kovács Kati (Viola). A színészek bemutatkoztak

 

Miféle szerelmek?

Illíria hercege, Orsino éppúgy reménytelenül szerelmes Olivia grófnőbe, mint ahogyan Viola szerelmes belé. Csakhogy Orsino semmit sem tesz a szerelemért azontúl, hogy parancsokat osztogat, küldöncöt fogad, a szerelem úgy tűnik, csupán ürügy az unalom ellen vagy kötelező elfoglaltság, a vele járó szendvedéssel együtt, amelyet mintha receptre írnának és amelyet majdnem természetszerűen elfogad, jól érzi magát ebben a reménytelen szerelem-játékban. Orsino eljátssza a szerelmet,

Olivia elzárkózik előle, ami nem is olyan nehéz, hiszen az olyan szerelemtől, amely csak üzenetek formájában jelenik, nem nehéz távol tartania magát. A leghatározottabb mindannyiuk közül az átváltozott Viola-Cesario, aki szolgaként kötelezi el magát Orsino mellett, hogy álcája alatt is közel legyen szerelméhez és mindent megtegyen, amivel csak kedvében járhat, még akár Oliviát is feleségül venné, ha kérné tőle, bármiféle lehetetlenség is lenne az.

A dráma meseszerű szerkezetét posztmodernre hangolja a díszlet, a jelmezek, a gesztusok, amelyekben sok erotika, szexualitás rejtőzik, sőt olykor szembetűnően, hivalkodóan van jelen, sok exhibicionista elemmel. Ezzel a szerelmek minőségét is erősen kategorizálja a sepsiszentgyörgyiek előadása. Mert sokféle szerelem van megjelenítve az előadásban, az idealizált, a felfedezett, a megtalált, a véletlen, a megszenvedett, a kiharcolt, a megérdemelt, a készen kapott szerelemek mintha egymást igazolnák és a párhuzamok erősítenék létjogosultságukat. A szerelemben leginkább implikált Olivia-Viola-Orsino hármasa kétféle szerelmi kottát játszik, a rajongót és az elutasítót. Bocsárdi nem ad egyértelmű választ a végkifejletre, bár egymásra találnak a párok, a szerelmek szubjektív síkon maradnak és a történet véget ér ezzel. Mindenkinek jutott valaki. Az előadás egyik legerősebb jelenete Olivia és a Cesarionak vélt Sebastian házasságkötése. Ekkor törik meg a színpad kettéosztottsága, mintha felszakadtak volna ezzel a kusza szálak, a félreértések homálya kitisztul, a cselszövésekről lehull a lepel. A forgószínpadot kettéosztó fal kinyílik, mint egy titkos ajtó. Utazás ez a lélek legmélyére. A látvány Francis Bacon Velasquez tanulmány című festményét idézi. A rácsok, a kinyílt lemezek mögött ülő pap (Bacon és Velasquez esetében pápa) olyan háttérvilágot teremt, amely bár látszólag nyitott, titokzatosságából semmit sem veszít.

 

Feste tréfamester (Nemes Levente) és Gajzágó Zsuzsa (Mária)

 

Hermész-pilóta

Szokatlan jelmeze meghatározza Viola egész figuráját, amely egy világoskék műbőr pilótaruha a századelő divatját idézve, hozzá  barna bőrből pilótasapka, szemüveg és kemény csizma. Különös, vonzó figura, aki azt választja, hogy közvetít a szerelmes Orsino és az elzárkózó Olivia között. Ő a szerelem Hermésze, aki nemcsak küldetésében, szerepvállalásában hasonlít nagyon a görög mitológiai figurához, hanem öltözéke is utalásként szolgál, hiszen két fontos attribútuma a csizmája és a fejfedője. A pilóta bár földön jár, egyértelműen szárnyakra vágyik, de repülőgép nincs a közelben, minden a földön zajlik. A forgószínpad akár egy lehetséges repülőgép hajtószerkezete is lehetne, olyan hajtómű, amelyet érzelmek mozgatnak kisebb-nagyobb erőfeszítéssel. Repülésközelbe egyedül Malvolio kerül, aki a magasra emelt mikrofon mellett, illetve a válaszfal tetején mintha Ikarusz bukását előlegezné meg. Violához legközelebb Feste kerül és a Bocsárdi-előadás különös szereplője, a zenész. A bohóc, bölcs, a nagy öreg Feste nem osztogat tanácsokat, hanem összegez, figurája nem is annyira bohókás, mint amennyire fennkölt, költői. A különös jelmezzel és tetoválással felruházott Simó Lakatos Barna gitárján szívhangokat közvetít, az előadást pedig egy sajátos hiány-rockopera hangulatához közelíti, miközben hang és látványszerkezetében minimalista, sokszor késleltetett stacattora épít. Orsino rejtett pólója, karkötői, Malvolio mikrofonja, a zenész gitárja a rockkultuszban gyökerezik, mintegy keretet fonva a szerelmeknek, amelyeket már nem lehet elénekelni vagy elszavalni, mint ahogyan azt Feste kicsit dadaista kísérlete is bizonyítja.

Bocsárdi Vízkeresztje ennek köszönhetően is jó argumentuma annak, hogy a szerelemet, az érzelmeket legfőképpen eljátszani lehet. A játék hitelesnek bizonyult. A játék az idővel. A játék a szerelem-ruletten. A játék a színészekkel. A játék a színházzal. És létrejött a tragico-comico-historico-pastorico időmátrix.

 

William Shakespeare

Vízkereszt, vagy amire vágytok

A Gyulai Várszínház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház bemutatója

Orsino: Mátray László

Viola: Kovács Kati

Sebastian: Derzsi Dezső

Antonio: Fekete Lovas Zsolt

Egy tengerészkapitány: Fekete Lovas Zsolt

Olivia: Szalma Hajnalka

Mária: Gajzágó Zsuzsa

Vitéz Böffen Tóbi: Diószegi Attila

Vitéz Fonnyadi Ábris: Erdei Gábor

Malvolio:  Pálffy Tibor

Feste tréfamester:  Nemes Levente

Fábián:  Nagy Alfréd

Zenész:  Simó Lakatos Barna

Szereplő: Farkas Csaba, Gábor Gabriella, Gecse László, Orbán István, Molnár Tibor

 

Rendező:  Bocsárdi László

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Adriana Grand

Dramaturg: Ungvári-Zrínyi Ildikó

Fordító: Nádasdy Ádám

Zeneszerző: Boros Csaba

Súgó:  Gazda Szende

Ügyelő: V. Bartha Edit

A rendező munkatársa:  Benedek Zsolt

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!