Kőrisfából Júlia, avagy hogyan lesz fából vaskarika?
2015. 10. 02. 10:03Bejárta a világsajtót egy fából készült autó képe, amit az idei Frankfurti Autószalon látogatói csodálhattak meg. Tervezője és építője Szabó Péter operaénekes, akit Marosvásárhelyhez közel, koronkai otthonában Bögözi Attila keresett fel.
Szabó Péter az általa épített autó, azaz Júlia mellett
Hallottak már betonból készült borítéktáskáról? Hát gumibelsőből szabott övről? Esetleg buborékfóliából konfekcionált kabátról?
Szó, ami szó: elképesztően szokatlan anyagokból készülnek ma divattermékek, és nem kell hosszan kutakodnia annak, aki olyan darabra vágyik, ami szinte biztosan nem jön vele szembe az utcán.
Jómagam legutóbb akkor képedtem el, amikor a bőrből készült hegedűről hallottam, amit Kovács Béla baróti bőrdíszműves mester készített, akinek mindig is szenvedélye volt, hogy olyat alkosson, amilyet senki más. A Románia Magyar Népművészeti Szövetség által a Szíjgyártás Mestere címmel is díjazott székely bőrdíszműves alkotása minden bizonnyal egyedi darab, csak még az nem világos, hogy hegedűje dísztárgy-e vagy hangszer.
De hasonlóan ráncba szökött a szemöldököm akkor is, amikor először találkoztam a „vasbeton talpfa” kifejezéssel, ami első hallásra épp oly abszurdnak tűnt, mint a „réz piszkavas”, „vas piszkafa” vagy a „fa macskakő”. Pedig gyakran előfordul, hogy egy tárgy elnevezésébe belekerül annak az anyagnak a neve, amelyből a tárgy tipikusan készül. Amikor pedig ugyanezt az eszközt-tárgyat egy másik anyagból készítik, akkor kissé furán hat a látszólagos ellentmondás.
Így készült a Frankfurtban sikert aratott autó Fotó: Ferenczi István
Négykerekű orgia tartós lábbelivel
Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt a nagyon eszes, nagyon furfangos, nagyon jó keze-járású mesterember története, aki famunkában, vasmunkában egyaránt utolérhetetlen volt, s aki ha kellett, kerekes, kovács, ha kellett, ács volt egy személyben. És fogadott a királlyal, hogy egy szekér aranyért fából vaskarikát készít. Saját kezűleg vágatta ki a királlyal a műhelye előtt az arra kiszemelt fát, amit addig-addig hevített, kotort, egyengetett a kohó tüzében, amíg csak valami fehéren izzó darabka maradt belőle. Akkor a nagy ráverő kalapácsot a király kezébe nyomta, az izzó fát meg a fogóval fülön ragadta, s az üllőre tette, forgatta, formálta, verte, amíg vaskarika nem lett belőle. Nagyapám, ő is, tőről metszett, harcsabajuszú székely ember lévén, huncutul a mese végét ágyam felett sohasem mondta el, csak ajka szélén hamisan táncoló mosollyal mindig azt kérdezte: vajon, hogy tudott a mester fából vaskarikát csinálni? Villanyoltás után pedig a mestergerenda mögül hirtelen aláhulló sötétségen át még visszaszólt a szoba ajtajából: oszt, reggelig álmodd meg, mi is lehetett a mester titka. Bizony, bármennyire erőlködtem, sohasem jött össze a titokfejtő álom, pedig egy idő után már jómagam egyedül is könnyűszerrel elboldogultam Gutenberg galaxisában, s a mesemondás szertartását inkább csak a gyerekkor hajnaláról átmentett mókázásra használtuk, amolyan „Jó éjszakát. Aludj jól.” – köszönés helyett. Aztán az évek jöttek-mentek, s egyszer csak nagyapám is elköltözött az örök mesék birodalmába, anélkül, hogy legalább egyszer a mese végét is elmondotta volna. De hogy végképp ne maradjon befejezetlen a történet, egyik évben, halottak napján, sírjához az emlékezés virágai mellett kivittem a temetőbe a nagy székely mesetárat, megvártam, amíg az esti szürkület a múltat, jelent, jövendőt a félhomály fátyla alá tereli, s a gyertyák hunyorgó fényénél halkan azt mondtam: „Tudod, tata az úgy volt, hogy a mesternek volt egy haszontalan kétbalkezes inasa, akiből azóta sem lett semmi. Aki még egy szeget sem tudott becsületesen kipengetni. Ezért aztán, amit elrontott, hogy a mester meg ne lássa, beverte abba a fába, amelyik a műhely előtt állott, s akit a király kivágott. Így hát a fa tele volt szeggel, s így tudott a mester fából vaskarikát csinálni”.
Hogy miért idéztem fel mindezt?
Mert egy kicsit fából vaskarika az is, amit a Marosvásárhely melletti Koronka községben élő Szabó Péter csinált. Ha nem is a szó szoros értelmében, hanem annak átvitt, tágabb értelmezésében, ami gyakran képtelen dolog, s amit általában lehetetlen megvalósítani.
Szabó Pétert is olyan fából faragták, amelyik nem ismer lehetetlent, s ha egyszer valamit a fejébe vesz, arra nagy tételben lehet fogadni, hogy meg is fogja csinálni.
Nos, aminek napok óta a világ jár csodájára, s amitől ugyanannyi ideje izzik – mit izzik!, szinte felrobbant – az internet is, az egy faautó (az egyszerűség kedvéért egyelőre nevezzük így), ami a napokban zárult 67. Frankfurti Nemzetközi Autószalon (Internationale Automobil-Ausstellung) egyik legexkluzívabb verdája volt. Pedig volt ott ám min szájat tátani, hiszen az autógyártók izgalmasabbnál izgalmasabb modellekkel töltötték meg az égig érő csarnokokat, s aki pedig a helyszínen szürcsölte Frankfurt négykerekű orgiáját, bizony fölöttébb szüksége volt kényelmes és tartós lábbelire, mert 22 futballpályányi területet kellett bejárnia ahhoz, hogy mind az 1100 kiállított autóra legalább egy pillantást vethessen.
Operaénekes, aki fából autót farag
Ha csak ennyi lenne a szenzáció, már ez is világra szóló esemény lett volna, hiszen a frankfurti autószalon a világ legnagyobb autós rendezvénye, melyen 40 ország képviseltette magát. A kiállítók többsége erre az eseményre időzítette az új járműveinek bemutatását, ezért számtalan olyan koncepcióautóval is lehetett találkozni, melyeket egyértelműen a jövő járműveinek tekinthetünk. Ennek ellenére, vagy inkább ezzel súlyosbítva, egy faautóval vette le a lábáról a világot Szabó Péter. A számos luxus- meg sportautó – és itt talán elég, ha a Ferrari és a Lamborghini kabriót, a Mercedes alakváltó járművét vagy a Mansory által agyontuningolt, 1250 lóerős Haracanat említjük – egyszerűen elbújhattak a székely ezermester alkotása mögött!
Hoppá!
Székely ezermestert írtam?
Pontatlan megnevezés!
Mert Szabó Péter civil foglalkozása: operaénekes, jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Opera magánénekese. A faautó pedig még hagyján, de még egy operaénekest, aki fából autót farag, mint Szabó Péter, a világon nem találni!
Ha pedig mindehhez hozzáteszem az is, hogy néhány éve egymaga egy egész falut igyekszik megmenteni a végpusztulástól, akkor mindez talán épp elég indok ahhoz, hogy egy ilyen nem mindennapi embert közelebbről is megismerjünk.
Ezért, pazar, szintén saját tervezésű és kivitelezésű koronkai otthonában (a kapun az áll: Agape resort, ami azt jelenti, vendégeket is szívesen látnak, ennek később még nagy jelentősége lesz) az ismerkedést nem a sztárautóval kezdjük, hanem Szabó Péterrel, az emberrel, aki Marosvásárhelyen született, itt is járt iskolába, családot is itt alapított, s amíg a zene, az éneklés varázsa magával nem ragadta, itt is dolgozott mint… asztalos. Előbb a Mobila faipari szövetkezetnél, majd a Prodcomplexnél, ahol egy kreatív csoportba került, melyben minden féle-fajta kütyüket, berendezéseket terveztek és gyártottak le fából, vasból, műanyagból, mikor mire volt szükség. Aztán jött a konzervatórium, 15 év a kolozsvári magyar operában, majd újabb tíz év ugyanott magánénekesként, főleg tenor szerepekben. A kilencvenes évek elején négy évig laktak Kolozsváron, ahonnan hamar visszajöttek, majd kiköltöztek a Marosvásárhely határában levő Koronka községbe, ahol Szabó Péter felépítette saját tervezésű házát. Annyira jól sikerült, hogy mások is fordultak hozzá, tervezne számukra is házat.
– Hát így kezdődött építészi pályafutásom, ami mellesleg jól is jött, mert opera- és operetténekesi fizetésből négy gyereket nevelni, családot eltartani, sajnos, nem lehet – melegedünk bele a beszélgetésbe Szabó Péterrel, aki ily módon, az elmúlt tíz évben, harmincöt házat épített Koronkán.
„Csakhogy a szépreményű vállalkozást a gazdasági válság 2010-re majdnem teljesen lefullasztotta, az elkezdett beruházások sorra bebuktak, valami újabb tervet kellett kieszelni, amivel túl lehet élni a nehéz időket” – emlékezik Péter a nem is olyan távoli múltra, amikor eredeti szakmájához visszakanyarodva hintókészítésbe vágott bele, ami később a faautó ötletéhez is elvezetett.
– De ne szaladjunk ilyen előre az időben – javasolom házigazdámnak – annál is inkább, mivel szeretném, ha a székelycsókai projektet részletesen is átbeszélnénk, mert tudom, ez a merész terv a szíve csücske.
Az autóért kapott pénzből folytatható lesz a székelycsókai projekt
Csip-csip csóka burjánnal meg petróleumlámpával
– A Marosvásárhelytől 13 kilométerre levő Székelycsóka édesapám szülőfaluja – meséli. – Az 1567-es feljegyzésekben Chyokaffalwa néven szereplő település lakóinak száma egy évszázaddal ezelőtt félezernél is több volt. A 18. század első felében a református vallásra áttérő lakói előbb fatemplomot, majd 1800 elején kőtemplomot építettek. Szinte két évszázadon keresztül, 1810-től 1978-ig Csókát anyaegyházközségként tartották számon. A református magyar falu fokozatos leépülése a kollektivizálás és az erőltetett iparosítás korszakában kezdődött, amikor a jobb megélhetőség reményében a település fiatalabbjai sorra hagyták el. De még 1992-ben is 116 lakosa volt, egy román kivételével mind magyarok. A falu majdnem teljes kiürüléséhez – jelenleg két magyar és nyolc cigány család lakik életvitelszerűen a településen – az 1990 utáni állapotok is bőven hozzájárultak. Míg a községközpont, Ákosfalva, többi falvai, ha nem is látványosan, de évről évre araszolva fejlődtek, Csóka lassan visszasüllyedt a történelem előtti időkbe. Kétezer előtt – a faluba ekkor vezették be a villanyt – csupán petróleumlámpával világítottak, s volt idő, amikor a településre traktorral is alig lehetett bejutni. Aszfalt ma sincs, de legalább Kisgörgényig viszonylag jól lehet közlekedni, onnan pedig köves út jelenti a civilizációt. A többi pedig a mind inkább elharapódzó gyom, amely már-már a még álló házak (ezek száma egyre kevesebb) felé magasodik.
Szigeti Mihály, az 1996-ban írt falumonográfiájában kifejti, hogy a kommunizmus fájdalmas és tragikus időszaka számos falubeli lelki és fizikai megsemmisüléséhez vezetett. „Ekkor írtuk temetőnk egyik sírkövére a kor néma jelszavát: Nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt roskadtak össze” – olvasható a Bölcsőhelyünk volt Székelycsóka című alkotásban. Az embertelen rendszer nemcsak a főúttól félreeső kis település lakóit, hanem magát a falut is halálra ítélte. Az öregek jól emlékeznek, hogy a 80-as években úgy feküdtek le, hogy nem tudták, másnap a kakas kukorékolására vagy a buldózerek zajára ébrednek.
Nos, ebbe a kilátástalanságba határozta el Szabó Péter, hogy új lelket lehel.
– 2011 augusztusában sógorommal a faluban járva az egyik cigány család azzal támadott le, hogy nem vásárolnám-e meg a házukat. Nem tudták rólam, ki vagyok, és azt sem, hogy a másfél évszázaddal ezelőtt, Szabó Ferenc dédnagyapám által épített parasztházat kínálták nekem megvételre” – eleveníti fel a történetet Szabó Péter, akinek az ajánlat szeget ütött a fejében. „Mi lenne, ha…” indult be a művészember fantáziája, aki ekkor már az építkezésekben is komoly tapasztalatokkal rendelkezett. A vállalkozó szellemű férfi nem sokat gondolkodott, Székelycsókában visszavásárolta a családi fészket, ahol apja és annak nyolc testvére felnőtt, majd elhatározta, hogy újra benépesíti a megyésítéskor még hétszáz lelket számláló, mára szinte teljesen kiürült települést. Ennek érdekében telkek felvásárlásába és beépítésébe kezdett. Egy év leforgása alatt tíz területet vett meg, kettőt beépített saját tervezésű, a családi fészekre hasonlító – szintén felújított – tornácos parasztházzal. A környezetbe illő, rusztikus házakat ő tervezte, felhúzásukba pedig mintegy húszezer eurót fektetett. Úgy gondolta, házanként huszonötezer eurót kér, ami nyilván nem biznisz, de hát nem is a biznisz volt számára az elsődleges szempont. Azt remélte, elsősorban fiatalokat tud ösztönözni arra, hogy adják el városi tömbházlakásukat, s kiköltözve a csendes, csodálatos környezetbe, még valami pénzük is marad.
– Az lett volna a célom, hogy Székelycsókát ismét olyannak lássam, mint gyermekkoromban, amikor a nyarak nagy részét itt töltöttem, a nagyszüleimnél – sóhajt egy nagyot az örök álmodozó művészember ezermester. Szavaiból kiérezni, ez a terve sem úgy alakult, ahogyan szerette volna.
– Hol feneklett meg a hajó? – kérdem, sejtve, hogy itt sem Szabó terveivel volt, van a baj.
– Megmondom kertelés nélkül – válaszolja – Székelycsókában viszonylag sok a cigány. Amúgy velük nincs különösebb gond, nem lopnak, a határban is csak az elgazdátlanodott gyümölcsöt szedik le. Több család kosárfonásból él, a java része pedig elszegődik dolgozni. Nálam is dolgoztak cigányok, nem volt gondom velük, viszont akik eljönnek Csókába érdeklődni a letelepedés felől és meglátják a sok cigányt, hirtelen megriadnak tőle és elállnak eredeti szándékuktól. Hát elsősorban ezért dőlt dugába a tervem.
Az egyedülálló hintó sorozatgyártásáról lemondott a mester Fotók: Szabó Péter
Woodie, aki nem fakopács
– De nem adom fel! – szorítja ökölbe szívós, kemény munkában megedzett tenyerét, amely, ha kellett kétkezi munkával is annyiszor átsegítette az élet nehéz pillanatain.
Mint akkor is, amikor bedőlt építkezési vállalkozásai helyett kellett valamit gyorsan kitalálnia. Ekkor vágott bele hintókészítésbe – azt is kőrisfából. A saját kezűleg épített járgány el is készült, most esküvőkre adja ki, de a világon is egyedi hintó sorozatgyártásról lemondott, miután egy hollandiai kiállítás után kiderült: a nyugatiak ugyan dicsérik munkáját, azonban anyagilag nem méltányolják…
– És a faautó? – közelítek a megkerülhetetlenül aktuális témához.
– Három év megfeszített munkája – jön a tömör válasz.
A világsajtó időről-időre fel-felkap egy-egy érdekes, megszállott embert, aki fúr-farag, s végül addig csiszolja, hajlítja a fát, amíg bicikli, motorkerékpár, traktor vagy netán autó lesz belőle. Szabó Péter is első körben azt tette, amit jómagam: szétnézett az interneten, milyen is a világpiaci felhozatal.
Mindenek előtt egy szerény kis dolgozatban érdekes adatokra bukkantam: „A múlt század első felében szinte az összes jelentősebb márka kínált fakarosszériás autókat. Mindegyiket kézzel rakták össze, így jóval drágábbak voltak vastársaiknál. A fa autó-felépítményekhez úgyszólván minden hozzávaló adott volt: a karosszériások eleve léckalitkára építették a fémlemezeket, és belül is rengeteg fát használtak, így némi túlzással csak ki kellett fordítaniuk a kocsit. Az ötlet angol, ott jó ideig csak haszonjárműként lehetett bejegyeztetni a faautókat, sebességüket 30 mérföld/órára korlátozta a törvény. A vidéki nagybirtokosok hamarosan rájöttek, kitűnően használhatók a vadászatokon, mert könnyűek, nem süllyednek a sárba, ezért rövidesen több Rolls, Daimler és Bentley is fakarosszériát kapott. Európa többi részén pusztán kedvtelésből az arisztokraták méregdrága egzotikus fafajtákból készíttettek felépítményeket autóikra, s az sem volt szokatlan, hogy a teljes kocsitestet fából építtették. Ennek egyik korai mestere volt a francia Henri Labourdette, néhány monumentális Mercedese, Hispano-Suizája és Isotta-Fraschinije ma is megvan. Embertelenül nehéz volt megformálni egy-egy ilyen kocsit, már a fém és a fa összekomponálása is problémás, a lapok méretre igazítása és gőzöléses hajlítgatása igazi bútorművészet. Karbantartásuk is odafigyelést és szakértelmet igényelt, mert a fa ugyan nem rozsdásodik, de szárad, korhad, törik és fakul. Az USA-ban is igáslóként, „depot hack” néven (szabadfordításban tehertaxi) kezdték pályafutásukat a faautók, még a századfordulón, és csak jóval később keresztelték őket át „woodie”-ra (a wood angolul fa). Akkortájt az autógyárak kínálatában még nem szerepeltek fakasztnik, rengeteg kismanufaktúra foglalkozott velük. A húszas évek végén jelentek meg az első gyári fafelépítmények, és nemsokára az összes jelentősebb márka gyártott ilyeneket. A Ford, hogy mindig kéznél legyen a jóféle anyag, egy egész erdőt megvásárolt az Iron Mountainben. Leghíresebb furnérosait, a Country Squire típuscsaládot 1950-től egészen 1991-ig gyártotta, de épp olyan ismert volt a Chrysler Windsorból kialakított Town and Country is.”
Júlia, nem akar a földön járni
Mostanában is akad a világban egy-egy megszállott mesterember, aki fából próbál autót építeni.
Egy 48 éves kínai férfi, Liu Fulong, egyenesen a Tesla-vezér Elon Muskot próbálja lekörözni egy fából készített villanyautóval, ami leginkább egy dodzsemre hasonlít, végsebessége 30 km/óra, az akkumulátor pedig 20 kilométernyi autózást biztosít. Egy indiai asztalos, Mohinder Singh Lotay, kézzel készített fa autója egy 800 köbcentis Maruti motort rejt, ami 120 km/h-ig tudja gyorsítani a járművet, ami 16 kilométert tud megtenni egy liter benzin felhasználásával. Indonéziában a méregdrága Bugatti Veyron készül fa változatban. Az ötletgazda, bizonyos Eko Lukistyanto szerint az életnagyságú fa Veyronnak nemcsak a külseje tökéletes másolat, hanem a belső tere is, sőt, az alkotócsoport vezetője szerint a kocsinak működik a váltója, a kormánya és az összes pedálja is, ráadásul az üléseket is lehet állítani. A kérdés csupán az, ilyen másolatoknál, hogy az eredeti gyártó jogászai mikor jelennek meg az élelmes mesteremberek műhelyeibe, hogy védjegybitorlás miatt milliós nagyságrendű eljárást akasszanak az alkotók nyakába…
Nos, egy dolog biztos: Szabó Péternek ilyen perek miatt nem kell fájjon a feje, mert az ő autója egyedi tervezésű, kivitelezésű, utolsó porcikájáig tökéletesen kidolgozott, igazi mestermunka.
A különleges négykerekű 75 százalékban retro-, 25 százalékban pedig modern stílusjegyeket hordoz.
– Szeretem a klasszikus formavilágot, a külső kialakítása is ezt képviseli. Ám az olyan modern technikák is megtalálhatók benne, mint a LED lámpák, vagy a navigáció – részletezi Péter a fontosabb tudnivalókat, amelyekhez hozzátartozik még, hogy a kőrisfából készült karosszéria mögött egy 1982-es 2,3 literes Ford Taunus V6-os motorja rejtőzik. Az üléseket egy Ford Probe-től, míg a szélvédőt egy Mercedes-Benz Cobrától kölcsönözte. A jármű elektronikai részeit egy német autónavigációs cég gyártotta le.
– Van a történetben még egy igazi csavar, ami egészen mesébe illővé nemesíti az amúgy sem mindennapi kalandot – árulja el a hétpecsétes titkot Szabó úr, amiből kiderül az is, hogy milyen rejtélyes kapcsolat volt a kiállító stand és az autó között. Mert a nagyszerű, egyedi jármű, mint dekoráció szolgált a Susi and James két termékéhez, amelyek elektromos autók töltését, és a gördülékeny beszédfelismerést próbálják magasabb szintre emelni. A cég képviselője üzleti ügyben járt tájainkon, s véletlenül az Agape resortban szállásoltuk el, ahol meglátta a már szinte kész autót, s annyira megtetszett neki, hogy azonnal leszerződtette a frankfurti autószalonra.
A többit pedig már tudjuk.
Az autó hamar túlnőtte eredeti rendeltetését és igazi sztár lett, amilyenre maga az alkotója sem számított. Mindez feledteti azt az apró kis malőrt is, hogy Szabó Péter eredetileg a marosvásárhelyi Old Cars kiállításon akarta bemutatni csodamasináját, de – senki sem lehet próféta a saját hazájában – nem kapott helyet, lehetőséget a szervezőktől a rendezvényen, s így a német kapcsolatoknak köszönhetően került ki a Frankfurti Autószalonba.
A csodamasinának neve is van, Júlia, építője hódolatának jeléül felesége nevét adományozta az autónak, mert elmondása szerint felesége megértése nélkül az autó sohasem készülhetett volna el.
Mielőtt elbúcsúznék vendégszerető házigazdámtól, azt még megkérdezem: megválna-e a hároméves munkával, meg sok-sok álmatlan éjszakával elkészített, immár világhíres autójától.
– Meg – jön a rövid, tömör válasz, amiben nem is annak tartalma, hanem gyorsasága lep meg. Mögötte alapos átgondoltságot sejtek, és nem is csalódok, hisz Szabó Péter mintegy magyarázatként teszi hozzá: „Szeretnék minél jobb árat kapni érte, nem öncélúan, mert minden centjét a székelycsókai projektbe forgatnám bele, ahol mindenekelőtt felvásárolnám a cigányoktól a házakat, hogy vonzóbbá tegyem a települést a kitelepülni szándékozók szemében. És további házakat, telkeket is felvásárolnék, melyeket szintén korszerűsítenék. Ugyanakkor egy nem hagyományos öregotthon létesítésén is gondolkodom, amelyhez már társbefektetőkre is szükség lenne. Egy olyan épületegyüttest szeretnék, ahol minden idős személy vagy pár saját, különálló szobával, konyhával, tornáccal és egy kis kerttel rendelkezne. Összeszorul a szívem, amikor állami vagy egyházi öregotthonokba lépek, és az ottani összezártságot, természetellenes életkörülményeket tapasztalom. A falunak van egy része, ahol csak üres bennvalók vannak. A telek mindkét oldalán lenne hely mintegy tíz-tíz kis házikó számára, középen, a vén diófák árnyékában társalgót, éttermet, orvosi rendelőt lehetne felhúzni…
Miközben a kapun kilépek, lelki szemeim előtt már látom is a létesítményt, ahol az öregeket nem fenyegetné az összezártság veszélye, mindenki otthonosan érezné magát. És látom Székelycsókát is tíz-tizenöt év múlva, virágzó, életerős faluként, milyen volt egykoron, s mindez egy ember konok kitartásából eredően, aki hőstenornak és ezermesternek is egyformán jó volt.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
