Harag György emlékezete

2010. 10. 14. 13:39
DARVAY NAGY ADRIENNE színháztörténész, kutató 2005-ben, a Kisvárdai Lapokban, a határon túli színházfesztiválon emlékezett Harag Györgyre, Ma lenne nyolcvanéves címmel.
„Megjárta a haláltáborok poklát. Mire hazajutott, senkije sem maradt. Elvégezte a színiakadémiát, előbb színész, majd rendező lett. Biztos kolozsvári tanársegédi állását is otthagyta, amikor kortársai, a nála alig fiatalabb végzős színészosztály tagjai igazgató-főrendezőnek hívták az általuk alapított nagybányai magyar társulathoz. A legendás együttes 1956-ban önálló színházként Szatmárra költözött. A 60-as évek elejétől megújulni vágyott: számára a vándorlás és művészi útkeresés évtizede következett. Stílusváltása ugyanakkorra tehető, mint a vele azonos korú Peter Brooké. (…) Rendezett magyarul, románul, szerbül és szlovénul. Klasszikust és kortárs drámát, francia vígjátékot és új erdélyi magyar darabot. Kortársai Strehler, Brook és Planchon mellett emlegették. Talán ha elköltözik valamely boldogabb országba, a színháztörténet egyik legnagyobb művészeként tisztelné ma a világ. De ő a szülőföldjén akart maradni, ahol úgy volt európai és nemzetek feletti, hogy megmaradt magyarnak, és úgy vált egyetemessé, hogy a legvadabb kommunista diktatúrában nemzeti kisebbségiként élt és dolgozott. Az elnyomással szemben ugyanis tökéletesen ismert egy másik nyelvet, amelyet azok is megértenek, akik nem tudnak magyarul, románul, szerbül vagy szlovénul: a Színházét.

A korszerű színházat a rugalmasság élteti. Útkeresése, szüntelen megújulni vágyása a változó kor igényéből fakad, és csak addig életképes, amíg a kor pulzusán tartja kezét: nem valamely elméletet illusztrál, nem irányzatot példáz és nem divatot majmol, hanem a szülőföld talaján, saját gyökereiből táplálkozva munkálkodik a magunk színházának a megteremtésén. (…)”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház 2000-ben Harag-napokat szervezett, s a színházkutató akkor – többek között – így emlékezett a rendezőre: „Harag György szelleme minden határon túli magyar és nem magyar színházi embert áthat. Az ő jelentősége az erdélyi, a vajdasági és a magyarországi színházi életben is igen nagy. Úgy gondoltam, hogy tükröződjön valami ebben az őszi válogatásban az ő szellemiségéből. Harag György elsősorban az emberségével, a társulatépítő szerepével vált naggyá. (…) Olyan kohéziós erő a szellemi életünkben, akinek az aurája azokra is hatott, akik nem voltak vele közvetlen kapcsolatban. A nagyon finom korszerűség jellemző rá, az a teátrális nyelv, ami a színház egészét igénybe veszi. Úgy újította meg a színházat, hogy nem modernizált, hanem önmagában volt korszerű.”

Protokollmentesen. NÁNAY ISTVÁN színháztörténész, kritikus 1998-ban a budapesti Nemzeti Színház akkori művészi színvonalából kiindulva méltatta Harag György színházi nyelvét, Harag és a Nemzeti címmel.
„A Nemzeti Színház minden eresztékében recsegett-ropogott, de a köré épített politikai-művészi Patyomkin-fal még sok mindent eltakart. Természetesen nem az épületről van szó, hanem mindarról, ami azon belül történt vagy nem történt. A Major Tamás és Marton közötti rivalizálás, a kölcsönös betartás gyakorlata nyomán felőrlődött, szétesett a Nemzeti társulata. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ország első színháza képtelen betölteni hivatását, működése mind több és élesebb kritikát váltott ki a társulaton belül és kívül, a szakmában és a nagyközönség körében. Az előadások rendre érdektelenségbe fulladtak, ez volt az az időszak, amikor e teátrum menthetetlenül elindult a máig tartó eljelentéktelenedés útján. Ez a pozícióvesztés a pesti színházak viszonylatában is nyilvánvaló volt, de még egyértelműbbé vált az egyre fontosabb szerepet betöltő vidéki színházakkal való összehasonlításban.
Nem egyszerűen művészi hanyatlást regisztrált a korabeli kritika, hanem mindenekelőtt azt, hogy a Nemzeti előadásai ideológiai és gondolati sterilitásuk, mondhatni gondolattalanságuk miatt váltak érdektelenné, tehát a színház meg sem kísérelte, hogy reflektáljon a valóságra. Nem ellenzéki szerepvállalást várt el a néző és a kritikus, de legalább az összekacsintást, amely a színházat akkor oly fontossá tette. (…)
Ebben a szürkeségben fel sem tűnt, hogy a műsortervbe bekerült egy nálunk kevéssé ismert romániai magyar szerző darabja egy Magyarországon csaknem ismeretlen erdélyi rendező színrevitelében.
A szerző Nagy István, akinek az Erdélyi Helikon pályázatára írt Özönvíz előtt című drámáját 1937-ben mutatták be Kolozsvárott, de öt előadás után levették műsorról. A darab újrafelfedezője Harag György volt, aki 1971-ben Marosvásárhelyen teljesen új szemlélettel vitte színre a meglehetősen »vonalas« témájú, jellegében kritikai realista művet, s a Nemzeti Színház őt kérte fel a mű budapesti megrendezésére is. Azt a Harag Györgyöt, akit az akkoriban igen erős román színház legjobb román rendezői mellett tartottak számon, akit hamarosan Európa legjelentősebb rendezői között emlegettek, s akinek nevét nálunk még szakmai berkekben sem sokan ismerték. A meghívás afféle protokollgesztusnak számított, hiszen a Nemzeti és a kolozsvári színház között létezett valamiféle hivatalos-félhivatalos kapcsolat. Major többször rendezett, játszott Kolozsvárott, ezt illett viszonozni, s Harag épp e színház főrendezője volt.
Harag György munkája azonban egyáltalán nem a protokoll jegyében zajlott.
A bemutató előtt így nyilatkozott: »Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy most, a Nemzeti Színházban könnyű dolgom van. Sok műhelyprobléma, művészi vita, sok alkotói gyötrelem, rengeteg vajúdás kíséri a munkát. Az azonban igaz örömömre szolgál, hogy lelkiismeretes és magas színvonalon alkotó színészgárdával dolgozhatom. Az együttes munkamódszere jelentősen különbözik attól, amit a magam színházában az utóbbi években kialakítani próbáltam. Az előadás nyelvét azonban itt is közösen akarjuk megtalálni.«
A színészgárda valóban rangos: Kálmán György, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért, Bodnár Erika, Vörös Eszter stb., s a próbák sok vitával, küszködéssel folytak, nem mindenki fogadta szívesen azt a módszert, ahogy Harag dolgozott. Õ ugyanis alapvetően a színészek kreativitására épített, nem a mindenható és mindentudó rendező-mágus szerepében tetszelgett, hanem megosztotta alkotói gondjait munkatársaival, mindenekelőtt a színészekkel. Nem szégyellte, ha valamire nem tudott azonnal bombabiztos megoldást javasolni, mert tévedni, többször, mert többféleképpen megközelíteni egy-egy jelenetet. Ez itt szokatlan volt, bár egyeseknek szárnyakat adott. Bodnár Erika így írt erről Haragnak: »Hálás vagyok Magának azért a pár hétért, amit közös munkával együtt tölthettünk. Nekem elmondhatatlanul sokat jelentett, hogy találkoztam egy Rendezővel, még akkor is, ha érzem, hogy az elképzeléseit nem tudtuk tökéletesen valóra váltani. Szóval újra és újra: Köszönöm.«
Mi az, amit nem sikerült tökéletesen valóra váltaniuk a pesti színészeknek, milyen volt a produkció? Harag előadásaira a hetvenes évek közepétől a képiség és a metaforikusság lett jellemző. Ennek jegyében a színészi alakítások, a képi és akusztikus megoldások szoros egységbe rendeződtek. A darab egy Bukarestben élő, lecsúszott erdélyi hivatalnokcsalád, egy munkásmozgalmi ember és egy a családot pumpoló ingyenélő bonyolult kapcsolatrendszerét mutatja be. Ezt az író a realista hagyományok szellemében fogalmazta meg, Harag viszont az expresszionista színház felől közelítette meg. Florica Mãlureanu díszlete szabta meg az előadás lényegét: ez ajtónyílásokkal megtört, zegzugosan elhelyezett fehér falak labirintusa volt, amely önmagában is áttekinthetetlenséget sugallt, de ebben a térben az emberi kapcsolatok viszonylagossága is magától értetődővé vált, hiszen a máskülönben szinte teljesen üres térben, a különböző ajtókivágásokban fel-feltűnő szereplők között eleve lehetetlen volt minden bensőséges párbeszéd, intim viszony. A szereplők a valóságban is, képletesen is elmentek egymás mellett, s ha mégis találkoztak, akkor ennek robbanáserejű hatása volt. Ez a tér- és műmegközelítés egyszerre igényelt reális és stilizált játékot, illetve megszólalást, ez kifejeződött abban is, hogy a szereplők általában két karakteresen eltérő hangon szóltak egymáshoz, attól függően, hogy a köztük lévő kapcsolat szintje mit kívánt. Ehhez az alapvetően kisrealista hagyományokon nevelkedett színészek nem voltak hozzászokva, alkalmazkodásuk különböző mértékben sikerült. Általánosságban azonban elmondható, hogy minden szereplő, színészi eszközeiben megújulva, árnyalt, jó alakítást nyújtott.
Kezdetben az előadás fogadtatása is zavart tükrözött. A közönség nehezen kódolta ezt a színházi nyelvet. Aztán előadásról előadásra nőtt azok tábora, akik örömmel üdvözölték azt az új hangot, amit ez az előadás a Nemzetiben jelentett.
S akkor váratlanul megszakadt a darab előadás-szériája. Marton Endre igazgató Haraghoz írt levelében Kálmán György betegségére hivatkozva közölte, hogy előreláthatóan három hétre le kell venni a műsorról az Özönvíz előttet. De Bodnár Erika pontosabban tudósít a kialakult helyzetről: »Az Özönvíz nem megy már többet az idén, és van egy gyanúm, hogy jövőre sem. Kálmán beteg, s mindenki tudja, hogy idén nem akar játszani, sőt azzal foglalkozik, hogy végképp abbahagyja a színészetet. Márton szintén tudja ezt, de nem mondja meg, mert akkor esetleg be kellene ugratnia valakit a szerepbe, s mehetne az előadás. És ő mintha ezt nem nagyon szeretné. Tizenvalahány előadást játszottunk csak, és igazán most ért volna be a siker. Egyre többen jöttek szakmabeliek, olyanok is, akik eddig nemigen jártak a Nemzetibe. De az egyéni hiúság és érdek még akkor is fontosabb, ha ennek egy remek előadás, egy jelentős esemény látja kárát.« Az előadás valóban nem ment többet.
Harag pedig perifériára szorult Magyarországon. Gyulán ugyan megrendezte Székely János Caligula helytartóját, korszakos előadás volt, a részt vevő színészek máig legendákat mesélnek a közös munkáról. Ment vagy ötször. Győrben színre vitte Osztrovszkij Viharját és egy Kisfaludy Károly műveiből készült montázsdrámát. Törőcsik Mari játszotta a Vihar főszerepét. Õ ezt írta: »Végignéztem egyik próbáját a Nemzetiben. Ennyi is elég volt akkor, hogy felismerjem: olyan rendező ő, aki képes megteremteni azt a titokzatos színházi valamit, amiért a pályát érdemes csinálni. Õ következetesen valósítja meg szemléletét, közben olyan légkört teremt, amelyben mi sem természetesebb, mint az, amit akar. Ezt mindannyian tanúsíthatjuk – és persze nemcsak a színészek, hanem valamennyi munkatárs –, akik szerencsések lehettünk a Vihar előadásában részt venni. Rácsodálkozhattam.« De hányan láthatták Győrben ezeket az előadásokat? Pesten még egy lehetőséget kapott, a Vígszínházban az Úri murit vitte színre, ott, ahol minden nem vígszínházi rendező megbukott – beleértve Ljubimovot is. (…)” (Beszélő, 1998. szept. 7.)

A jelenkor művésze. TOMPA GÁBOR, a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendező-igazgatója, aki az Egyesült Államokban rendez, a teátrum honlapján emlékezik Harag Györgyre születésének 85., halálának 25. évfordulóján.
„Ami előadásaiban a legmegragadóbb: a lényegre irányuló gondolatok mennyisége és minősége, valamint eredetiségük, mind az elgondolás, mind a megvalósítás szintjén. Ezek egy következetes esztétikai program eredményei. Harag színháza egyszerre a gondolatoké és az érzelmeké, ezeket egy hangsúlyozottan egyéni színpadi látvány formájában jeleníti meg. Nem hanyagolja el az irodalmat, de az írott szónak a szellemét próbálja megőrizni vagy továbbgondolni a színpadon. Azon a színpadon, melyen a beszéd, a mozgás, a színpadkép, a fény- és hanghatások és persze a Színész »demokratikus« egységben, együttesen alkotják azt, ami a színházművészet lényege: a színpadi látványt… Harag soha nem hagyta figyelmen kívül a legfontosabb érvet, ami egy előadás megrendezésére késztetheti a művészt: a jelenkort. Függetlenül a drámai mű történelmi korától, a színház kortárs művészet, az előadásnak a korszerűséget, az aktualitást kell hangsúlyoznia. Akkor válik igazán jelentős művészi tetté, ha a nézőt képes önmaga tudatával szembesítenie.”

Csókolom, Gyuri bácsi! Engedjék meg a szerkesztőnek is, hogy néhány mondat erejéig emlékezzen a Mesterre, szülei barátjára.
Többször találkoztam Harag Györggyel, Gyuri bácsival. Jóval fiatalabb volt édesapámnál, a távozása megrázta a családunkat. Tudtuk, hogy beteg, de vitalitása, emberszeretete abszurddá tette korai elmenetelét.
Tudtam, hogy kiváló művész, hogy amerre jár, szellemisége valamilyen változást visz végbe. Beszélgettünk, és én büszke vagyok mindmáig, hogy komolyan vett. Láttam néhány előadását, és mindegyiktől – hiszem – kicsit okosabb lettem. Láttam a legendás marosvásárhelyi Cseresznyéskertet, és láttam azt a produkciót is, amelyről kevesebbet szólnak az emlékezések: a Vígszínházban az Úri murit, Koncz Gáborral és Bessenyei Ferenccel. Az előadás utáni napon találkoztam utoljára Gyuri bácsival. Ha tudom, hogy soha többé nem lesz alkalmunk beszélni, akkor ott elmondtam volna neki, hogy mennyire tetszett nekem az az előadás. Akkor is, ha a kritika nem dicsőítette. Máig emlékszem rá, pedig eltelt azóta néhány tíz esztendő. Dehogy néztem én „szakmai szemmel”. Annak a fiatal nőnek a szemével néztem, aki akkor voltam, aki egy sötét diktatúrából érkezett a vidám barakk pompás színházába, amelyről annyit meséltek nekem. És abban a legendás színházban nagyon büszke voltam arra, hogy Gyuri bácsi előadását nézhetem. Amely tele volt keserűséggel, de megértéssel is. Amelyben minden és mindenki nagyon élő volt. Nem volt benne sem pátosz, sem vonalasság. Volt viszont bölcs humor és kegyetlen valóság.
Hát elmondtam magának, Gyuri bácsi, most. Magam előtt látom a huncut mosolyt, melyben kis titokzatosság és sok szeretet rejlik.
Csókolom, Gyuri bácsi, nyugodjon békében. És tessék megtudni tőlem, ha mások nem mondták volna: továbbra is itt van közöttünk a szellemisége, embersége, tudása, bölcsessége.


Névjegy

Harag Györgyöt (Margitta, 1925. jún. 4. – Marosvásárhely, 1985. júl. 7.) 1944-ben családjával együtt Auschwitzba deportálták. Szüleit és két öccsét veszítette el, családjáról még egy fénykép sem marad. 1945-ben visszatért Nagyváradra, a következő esztendőben a kolozsvári Színművészeti Akadémia hallgatója lett. Az első évfolyamon végzett, többek közt Lohinszky Loránddal, László Gerővel. Játszott Kolozsváron, majd rendezői diplomát szerzett, mert – mint mondta – a színpadon állva is szívesebben figyelte a többiek játékát. 1953-ban egy végzős színészévfolyammal színházat alapított Nagybányán, igazgató-főrendezőként vezette a társulatot. 1956-ban a színház átköltözött Szatmárnémetibe, Harag 1960-ig maradt a társulat élén. 1961–63 a vándorlás kora, ekkor a marosvásárhelyi, kolozsvári, ploieºti-i színház rendezője. 1963-ban a marosvásárhelyi színházhoz szerződött, és itt több mint egy évtizeden keresztül főrendező volt. Tanított a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1975-től élete végéig a Kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője. Már az ötvenes években is megkapó előadásokat rendezett, azonban leghíresebb produkciói élete utolsó másfél évtizedében születtek. Expresszionista és szürrealista elemeket felvonultató szuggesztív látomássorozatok ezek, amelyek nagy belső feszültségeket is sejtetnek. Sütő András tetralógiája, mely a hatalom és igazság, hatalom és erkölcs dilemmáit boncolgatja – Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző – Kolozsvárott, valamint az újvidéki Csehov-triptichonja – Három nővér, Cseresznyéskert, Ványa bácsi – leghíresebb művészi rendezései közé tartoznak.
1971-ben Marosvásárhelyen rendezte meg Nagy István Özönvíz előtt című drámáját. Ezzel az előadással talált rá, sok kísérlet után, arra a hangra, színházi formanyelvre, amely a sajátja lett. Életművét a román rendező, Lucian Pintilie a legnagyobbak, Strehler, Brook közé sorolta.
(Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!