Kísértetfalvak Flandriában

2010. 10. 14. 13:09
Alighogy lekanyarodunk az Antwerpenbe vezető autósztrádáról, jókora kávébarna tábla jelzi, hogy a Waasland-polder területén járunk. Az Északi-tengertől nyolc évszázada fokozatosan elhódított, a tenger szintjénél alacsonyabban fekvő terület farmbokraival, aprólékosan megművelt szántóföldjeivel, üde zöld és dúsfüvű rétjein békésen legelésző, már-már földig érő tőgyű teheneivel, hatalmas, vastag lábú brabanti lovaival szinte semmiben sem különbözik Flandria más síkvidéki régióitól. A mélyföld háttere viszont különleges vizuális élményt kínál: az egyébként Franciaországig hajózható Schelde folyó mentén, a régi dokkok között futurista filmbe illő panoráma tárulkozik elibénk. Minden irányban Antwerpen kikötői látszanak, óriási hangárok, lomha uszályok, magasba nyúló rakodódaruk, gigantikus fémszerkezetek, kőolaj-finomítók bukkannak elő a folyót és a csatornarendszert övező töltések fölött. A láthatár hirtelen beszűkül, utunk mindkét oldalát többemeletnyi konténerfalak, üzemcsarnokok labirintusa szegélyezi. Mikor már-már szorongatóvá fokozódik az útvesztő, ismét tágul a tér, elérjük végső célunkat, Doel (ejtsd: Dúl) települést.

Szörnyek promenádja. A flamand falvakhoz képest szokatlanul szabályosra sikeredett, mindössze négy-öt, egymásra merőleges utcából álló helység már első pillantásra lelkét vesztettnek tűnik. A házak többsége bedeszkázott ajtókkal, ablakokkal vagy ablaktalanul mered a látogatóra, a foghíjas házsorok közötti megüresedett, romos-hulladékos telkeket felverte a gaz. Egyik-másik épebbnek tűnő épületből kihívóan kipingált nők, téveteg tekintetű férfiak bámulnak ki a ritka jövevényre. „Amióta az őshonos lakosság néhány család kivételével elhagyta a települést, a gazdátlanul maradt otthonok egy részében a kikötőváros hajótöröttjei, öregedő prostituáltak, narkósok, hajléktalan csavargók vertek tanyát – magyarázza hűséges ciceronénk, Filipe. – Doel a végnapjait éli, már régen lejárt a hatóságok által elköltözésre kiszabott határidő. Néhány hónapon, talán heteken belül dübörgő kotrógépek, buldózerek, dömperek hada lepi el, hogy a tengertől sok évszázada elhódított területet visszaadják a tengernek. Antwerpen, Európa második legforgalmasabb kikötője megállíthatatlanul terjeszti tovább dokkcsápjait.”
Távolabbról szemlélve feltűnően sok színes falfirka, graffiti élénkítené a házakat, a téglakerítéseket. Ami viszont hátborzongatóvá, még kísértetiesebbé teszi az elárvult falut, az a kerítéseket, homlokzatokat, a tűzfalakat, sok helyütt a teljes utcafrontot ellepő óriási szörnyek promenádja, – mint később megtudom – a világ minden részéről idesereglett utcaművészek hatalmas szabadtéri tárlata. Absztraktabb falgrafikák mellett hiperrealista fogantatású, minden részletükben megmódolt állatok, szörnyek, robotokra emlékeztető emberi alakok sereglete. Egy kétemeletnyi tűzfal teljes magasságában rikító színű kakas kiált teljes torkából riadót, rézsútosan megbontott felületen elefántnyi méretű kandisznó hág egy hevesen búgó emsét, odébb, háromépületnyi hosszúságban szürke patkány settenkedik lapulva. A legmeghökkentőbb óriásfreskó: feldühödött gorilla jobb markával egy hosszú nyakú gémre emlékeztető szürke tollú, stilizált madarat fojtogat, másik mancsában tiritarka virágcsokrot szorongat. Mint később megtudom, a fojtogató majom, a fuldokló madár, illetve az élénk színekkel festett bukéta mind más-más utcaművész alkotása. Ami közös a két lényben: a gyilkos is, az áldozat is riadt-dülledt tekintettel mered a semmibe.

Az utolsó flamand mohikánok. Forgolódtunkban megtudom, hogy jelenleg tizenegy olyan család lakik Doelban, amelyik a sokszoros felszólítás, az állandó zaklatás ellenére sem volt hajlandó elhagyni a falut. Hogy valójában hányan lakják, azt lehetetlen megállapítani, egyrészt a „hazajáró lelkek”, a kilakoltatásuk után visszaszivárgott famíliák, másrészt az illegális házfoglalók, az ideiglenes menedéket keresők hada miatt. Az első hivatalos összeírás szerint 1677-ben 594 lélek élt a faluban, amely a legnépesebb 1876-ban volt, 2511 lakossal. 1960-ban már ezerrel kevesebben éltek itt, tizenöt év múltán már csupán ezeregyszázan. Az utolsó népszámlálás – amely még egyáltalán érdemben foglalkozott a településsel – 2007-ben volt, akkor 359 lakost találtak itt a számlálóbiztosok. Az első katasztrofális apadás, mely a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben következett be, nagyrészt a falutól egy kilométernyi távolságra épített atomerőmű (lásd alább) beindításának tulajdonítható.
A legnagyobb példányszámú francia nyelvű brüsszeli lap, a Le Soir szerint Maurice Vergauwe ötvennégy esztendeje Doel lakója. „Néhány napja engedtem a Társaság – mindenki csak így emlegeti a Linkerscheldeoever (LSO), a kisajátítással foglalkozó mamutcég nevét – fenyegetőzéssel elegyített, némileg kecsegtető ajánlatainak. A 80-as évek elején, fiatal házasként vásároltam egy régi, elhanyagolt házat. A pincétől a padlásig felújítottam. Akkoriban mifelénk csak szóbeszéd szintjén emlegették, hogy Doel halálra van ítélve, senki sem hitte el, hogy ez bekövetkezhet.”
Vettem magamnak a fáradságot, és utánanéztem: az első expanziós terv, melynek célja Doel és a környező polderföldek eltüntetése és ipari park telepítése, 1963-ban született. Öt év múltán megjelent az első építkezési tilalom, ezt tíz év elteltével, 1978-ban oldották fel, a kedélyek lecsillapítása végett. Maurice emiatt láthatott hozzá nyugodtan az otthona kialakításához. A veszélyeztetettség 1995-ben fokozódott, akkor kezdték felépíteni Doel szomszédságában az első dokkot, az első rakpartot. A Deurganckdok és a nukleáris erőmű közé beszorított faluban ekkor vált lehetetlenné az élet. A flamand kormány 1999-ben úgy döntött, hogy a településnek el kell tűnnie a térképről. A helyi, a hazai, a nemzetközi közvélemény, az ellenzéki pártok felháborodása miatt ugyan tettek némi engedményt, az Államtanács 2002-ben érvénytelenítette a kormányhatározatot. Egy tijdelijke woonrecht (ideiglenes lakhatási engedély) kibocsátásával visszaállították az 1978-as állapotokat, tehát Doel lakható övezet maradt. 2009-ben született meg az utolsó, immár visszafordíthatatlan döntés: augusztus 31-ével bevonták az utolsó lakhatási engedélyeket, s arra kötelezték Doel mohikánjait, hogy szeptember 30-ig hagyják el a halálra ítélt települést.

Marina egyike az utolsó tizenegy ingatlantulajdonosnak a faluban. „18 éve lakunk ebben az épületben, kerékpárral tízpercnyire a munkahelyemtől, az erőműtől. Családom minden tagja otthonunk szerelmese lett, amikor ideköltöztünk, elődeink kertjét is újjávarázsoltuk a ház mögött. A hűség példaképe szomszédasszonyunk, Marcella lett, aki apró butikját 90 éves koráig működtette mellettünk. Akik még maradtunk, valamennyien pannókat rögzítettünk a házunk homlokzatára, »Itt még lakunk!« figyelmeztető felirattal. Lehet, hogy ezzel nem leszünk képesek megállítani a buldózereket, de mi maradunk. 1997 óta tagja vagyok a Doel 2020 akciócsoportnak. Civil szervezetünk a helybeliek mellett azoknak az emberjogi aktivistáknak, zöld mozgalmároknak, jogászoknak, értelmiségieknek, művészeknek és nem utolsósorban politikusoknak a százait tömöríti, akik felvállalták az ügyünket. Minden, a falunk sorsával foglalkozó parlamenti vitát, sajtóanyagot, cikket, fotót és videofelvételt összegyűjtöttem, bárkinek a rendelkezésére bocsátom. A bennünket hetente meglátogató, telefonhívásaival zaklató »szociális mediátor« – voltaképpen a Társaság közvetítő ügynöke – számára is felkínáltam az általam összeállított dokumentáció másolatát. Õurasága a hóna alá csapta, és azóta még kitartóbban zargat bennünket…”

Mit akarnak eltüntetni? Doel – helyi nyelvjárás szerint: Den Doel – a dagály által másfél kilométernyire kiszélesített Schelde tölcsértorkolatának bal partján fekszik, egy stratégiai védmű, Fort Lillo átellenében. Első okleveles említése, De Doolen formában, 1267-ből való. Első megülői a több ágra szakadt folyó szigetein telepedtek meg, mocsaras, ingoványos helyen. A megmunkálható terület részint ezek kiszárításával, részint a tengertől elhódított polderek szintjén gyarapodott. A földművelés és a halászat mellett a tőzegbányászat biztosított megélhetést az itt lakóknak. A régió lápvidékén évezredek alatt kialakult fekete tőzeg humuszként, tüzelőanyagként egyaránt hasznosítható. A tőzeg mint tüzelőanyag elengedhetetlen volt a malátagyártásnál, a közeli cisztercita apátság már a 12. században fellendítette a kitermelését, jólétet teremtve a környező falvak lakói számára. A több évszázadig folytatott tőzegbányászat még jobban elmélyítette a különben is alacsonyan, sok helyütt a tengerszint alatt fekvő területeket, emiatt a Schelde és az Északi-tenger állandóan árvízzel fenyegette őket. Elengedhetetlenné vált újabb és újabb gátak építése, a régiek megerősítése. Az egymást követő árvizek közül az 1570-es bizonyult a legkatasztrofálisabbnak, akkor a teljes területet ellepte a víz. A folyó és a tenger beáradását később több alkalommal stratégiai meggondolásból is kiprovokálták. Az úgynevezett nyolcvanéves háború, a spanyol uralom ellen fellázadt németalföldi tartományok szabadságharca idején az Antwerpent ostromló Alessandro Farnese pármai herceg serege ellen védekező protestánsok vágták át a gátakat, de így sem tudták megakadályozni a kikötőváros elestét. Mire bekövetkezett a tizenkét éves fegyverszünet (1609–1621), az egész régió a Schelde és a tenger szabad martaléka lett. A függetlenségét kivívó Egyesült Holland Köztársaság egy erődöt emelt a jelenleg is létező szélmalom szomszédságába, állandó helyőrséget állomásoztatott benne. Újabb stratégiai meggondolásból így vált szükségessé a gátrendszer újbóli kiépítése és kiterjesztése. Ennek a döntésnek köszönhetően alakulhatott ki a mai Doel, szabályos utcáival. A házhelyeket úgy parcellázták fel, hogy mögöttük, a mocsaraktól elhódított, termékeny területen kertészkedni is lehessen. A település a 17. századig gyakorlatilag csak hajóval volt megközelíthető. A gátrendszer kiépítése után hidrológiai meggondolásból a Saeftinghe nevet viselő mocsaras részt meghagyták szabad áradási területnek, s ezt néhány évtizede ornitológiai rezervátumnak nyilvánították. Az 1830-ban kitört belga függetlenségi háború sem kímélte Doelt. Az Antwerpen birtoklásáért vívott küzdelemben a franciák támogatta belga és a holland sereg közötti összecsapások színtere lett. Ez után, 1839-ben vált önálló községgé. A több mint egy évszázadig tartó békés állapot eredményeként beköszönt a jólét, nem véletlenül nevezhették el a mocsártól elhódított legnagyobb, több mint ezerhektáros területet Prosperpoldernek. A földművelés és a halászat mellett a cukorgyártás vált a helybeliek megélhetési forrásává. A második világháború idején az egész országgal együtt Doel is a hitleri megszállás alá került, 1944-ben szabadították fel brit és lengyel katonák. A németek, a szövetséges erők partraszállását megakadályozandó, Antwerpenre és környékére rakétatüzet zúdítottak. Doelnek 68 V1 és V2 szárnyas rakéta jutott, tizenhárom lakos halálát, 35 otthon pusztulását okozva.
A falu legértékesebb, műemlék jellegű épülete a Hooghuis. 1614-ben emelték, flamand reneszánsz stílusban. Az ingatlan első tulajdonosa Peter Paul Rubens első feleségének, Isabella Brantnak az apja volt. Az Antwerpenben lakó Rubens mester gyakran tartózkodott apósa házában, több remekművét itt festette. A Schelde töltésére épült szélmalmot, Flandria legöregebb téglából emelt malmát még régebben építhették. 1927-ig működött rendeltetésszerűen, aztán kávéházat nyitottak benne. A harmadik műemléket, a Szűzanya Mennybemenetelének szentelt neogótikus templomot, 1851-ben emelték. Értékét növeli, hogy berendezése sokkal régebbi: 16. századi antwerpeni mesterek szobrai ékesítik. A derűlátó hívek 1998-ban, egy évvel Doel halálra ítéltetése előtt újították fel…
Napjainkban még körülbelül háromszáz épen maradt, a 19–20. század folyamán épült otthon vár a buldózerek ostromára. Talán az utcák s a Schelde is őrzi a folyó és a tenger áldozatait kegyelettel idéző ünnepi körmenet, a Scheldewijding emlékét.

Mit tűztek ki célul a projektek tervezői? Az első, 1963-ban meghirdetett kikötőbővítési és ipartelepítési terv nyomán 1968-ban mondták ki az első építkezési tilalmat. A lakosság szerencséjére, a 70-es évek elején bekövetkezett olajválság lassította az elképzelések valóra váltását, meg is szelídítette az expanzió folyamatát. Az ekkoriban napirendre került javaslat csupán a Doel alatti, déli poldereket érintette volna, magát a települést nem. Ezért is oldották fel a tilalmat.
Viszont 1969-től kezdődően egy újabb, teljesen más jellegű veszélyforrás kezdte nyugtalanítani a régió lakóit. A falutól északra, csupán egy kilométernyi távolságra, az Electrabel Rt. hozzáfogott Nyugat-Európa legnagyobb atomerőművének felépítéséhez. Az első blokk 1974-ben, a negyedik 1985-ben kezdett üzemelni. Doel és Tihange szolgáltatja Belgium energiaszükségletének több mint a felét, az előbbi, a holland határ közvetlen közelében emelt erőmű jelentős energiamennyiséget biztosít Hollandia, az utóbbi Németország számára is. Néhány hónapja a belga kormány úgy döntött, hogy ígérete ellenére tíz évvel elhalasztja az atomenergetikából való kiszállás első fázisát. Egy 2003-ban elfogadott törvény értelmében a belga atomerőműveket 2015 és 2025 között tervezték bezárni. A törvény megtiltotta új atomerőműi blokkok építését is, a jelenleg működő nukleáris erőművek üzemidejét pedig 40 évben korlátozta. Nem véletlenül döntöttek így, hiszen a kormány becslései szerint ezek a 2010 és 2014 közötti időszakban évente 215-245 millió euróval járulnak majd hozzá a költségvetéshez. Viszont Paul Magnette energia- és klímaügyekért felelős miniszter biztosította a közvéleményt: továbbra is gondoskodik arról, hogy az atomerőművek megfeleljenek az „abszolút biztonság feltételeinek”. A lakosság felemásan reagált a tájat 170 méter magas hűtőtornyokkal uraló üzemóriás megjelenésére. Egyesek távolabbra menekültek – ekkor indult meg az első nagy elvándorlási hullám –, mások viszont biztos munkahelyet és jelentős megélhetési forrást találtak benne.
Az indulatok 1995-ben csaptak ismét magasra, amikor az illetékes folyam- és tengerhajózási hatóság bejelentette a már említett konténerkikötő, a mára már megépült Deurganckdok tervét. Bár ez a létesítmény még nem fenyegette közvetlenül a települést, csupán az életterét szűkítette, ekkor merült fel először Doel élhetőségének kérdése. Ekkor jött létre a Doel 2020 akcióbizottság, melyhez olyan jelentős személyiségek csatlakoztak, mint Ferdinand de Bondt volt szenátor, Frank van Passel filmrendező, Phil Bosmans író vagy Luc Versteylen lelkész, a flamand zöld párt alapítója. A helybeliek két táborra szakadtak. A lakosság kisebbik hányada hevesen ellenállt, megtagadta a kiköltözést, a többség pedig jogászok bevonásával indított mozgalmat a méltányos kisajátításért, a jogos kártérítési összegekért. A kormány és törvényhozás szintjén lezajlott huzavona csupán némi haladékot adott Doel számára, kegyelmet nem. Annyira nem, hogy 1999-ben bejelentették, hogy a már épülő Deurganckdok mellett egy még hatalmasabb konténerkikötőt emelnek, a Saeftinghedokot, mely – a tervekhez csatolt térkép tanúsága szerint – teljes egészében ellepné Doel és környéke területét a holland határig, jelentős mértékben megnövelve az antwerpeni kikötő konténerkapacitását. A projekt megvalósítását szorgalmazók szerint Deurganck – a gazdasági válság ellenére – 2012 körül telítődik, a doeli létesítmény viszont Rotterdam és Hamburg egyenrangú versenytársává növeli Antwerpent.
A csillapíthatatlan étvágyú kikötői komplexum az Északi-tengertől 70 kilométerre, a Schelde torkolata mentén mintegy 20 kilométer hosszan terül el. Jelenlegi területe 14.000 ha, a teljes hasznos kikötőhely kb. 130 km. Ennek fele alkalmas mélymerülésű hajók számára is. Az áruk beérkeztetése és kiszállítása 277 km közúton és 960 km vasúti pályán folyik. Évente közel 16.000 hajó keresi fel mintegy száz országból, az áruforgalom mennyisége meghaladja a 110 millió tonnát.

Axis mundi. Az érkezésünkkor ki-kipillantgató réveteg lények visszahúzódtak odúik biztonságába. Az utcák üresek, tél-túl parkol egy-egy elárvultnak tűnő gépkocsi. Már-már úgy tűnik, sehol nem találunk egy teremtett lelket sem, akivel beszédbe lehetne elegyedni. Végre emberi tevékenység neszeit hallani. Egy lebontott ház helyén keletkezett, sebek szántotta tűzfal előtti téren négy fából faragott totemoszlop sudárodik az ég felé. Három közülük szemlátomást már teljesen elkészült, a negyediket faragja elmélyülten egy férfiú. Az ő szerszámainak kopácsolása visszhangzott utcahosszan felénk. Észre sem veszi, hogy leparkoltunk a közelében. Kísérőim haboznak megszólítani őt, nem tartják illendőnek megzavarni a munkájában. Riporterségem viszont szimatot fog, s rövidesen bebizonyosodik, hogy telitalálat volt a szobrászt megszólítanunk.
Willem Plugge készségesen mászik le a létráról, kezében a leeresztett vonókésével magyarázza: ez egy szent hely, ahová a földkerekség négy sarkából idesereglett művészek állítanak monumentumot a pusztulásra ítélt falu emlékére. A négy oszlopból álló installáció egy Axis Mundi, azaz Világtengely funkciójú emlékmű. Az első, a legmagasabb oszlopot Kanadából, a Saskatchewan folyó mellől érkezett indián művészek faragták, szolidaritásuk jeléül. Antwerpeni szobrásztársukat az indián törzsek egységét jelképező álomfogóval ajándékozták meg. A laza hálóval átszőtt, madártollakkal ékesített nyírfakarika, mely a rossz álmokat hivatott csapdába ejteni, ott függ Plugge mester fülében. „Immár hetek óta faragom itt a magam oszlopát – mondja félmosollyal. – Nem is az első, nem is az utolsó munkám ez, amellyel rombolásra ítélt települések tiszteletére állítok emléket. Bár rövidesen az egészet ellepi a tenger árja, mindannyian, akik itt dolgoztunk, azok a művésztársaim is, akik megannyi múlékony-illékony graffitivel, grafikával, freskóval siettek tiltakozni a pusztítás ellen, és mementót állítani Doelnak, mindannyian az örökkévalóságnak dolgozunk.”
Később, távoztunkban elbíbelődök a hallottakon. Igen, a magyar néphagyományban is élő tetejetlen fa, égig érő fa voltaképpen egy kozmikus világtengely szerepét tölti be a földkerekség legkülönbözőbb kultúráiban, Polinézián, Kínán, Indián, Mezopotámián, Egyiptomon át az Újvilágig. Nem véletlenül vált ennek a minden kort és minden kontinenst átfogó szemléletnek a megtestesítőjévé Brâncuºi Végtelen oszlopa.
Plugge és művésztársai a legnagyobb médianyilvánosságot nyert akciót 2009 novemberében hajtották végre, akkor foglalták el, özönlötték el huzamosabb ideig a halálra ítélt települést, akkor született a legtöbb szabadtéri alkotás. Az előtt, 2009 májusában zajlott le az első happening. Akkor 66 vizuális művész és 45 költő „vette birtokába” Doelt, s akkor nyilvánították a falu minden házát műalkotássá, s a következő időszakban tettek is róla, hogy azzá váljanak. A világháló segítségével sikerült rábukkannom az alkalomkor készült videofelvételekre. A hippimozgalom hőskorára emlékeztető ruházatot felöltött, virágokkal, pannókkal, könyvekkel, zeneszerszámokkal felfegyverkezett mozgalmárok, szimpatizánsok, bohócok, gólyalábakon járó mutatványosok, kipingált figurák muzsikálva, énekelve, táncolva zarándokolták végig Doel minden utcáját, s végül a templom előtt rögtönzött pódiumon produkálták magukat. Nem voltam rest utánaszámolni: egyetlen esztendő leforgása alatt huszonkét happening töltötte meg élettel a kísértetfalut. Az internetről az is kiderült, hogy Willem barátunk volt ezeknek az akcióknak az egyik fő animátora. Nem véletlenül, hiszen a reneszánsz sokoldalúságú, fotóművészként is jeleskedő szobrász költői igényű szövegek szerzője is, és képzőművészeti tanulmányai befejeztével a „tánciskolát” is kijárta, hogy mozgásművészeti produkciók részesévé válhasson.
Willem búcsúztunkban rákérdez: ugyan honnan vetődtünk ide? Válaszunk hallatán felcsillan a szeme: „Ó igen, Románia… Annak idején, amikor az ottani falurombolások szándékáról értesültem, ha megengedték volna, szerettem volna huzamosabb ideig odatelepedni, hogy legalább néhány halálra ítélt település számára faraghassak emlékoszlopot.”

Vidám temető. A malom alatti tenyérnyi park különös táblákkal van teletűzdelve. „Pusztulásra ítélt falvak emlékparkja” – hirdeti egy felirat, melyből kiderül, hogy a bal parti Doel mellett a Schelde jobb partján meghúzódó Oosterweel, Oorderen, Wilmarsdonk is a kikötői terjeszkedés áldozata, mi több, átellenben a muzsikáló nevű Lillo – jelképesen is történelmi fontosságú erődje alatt meghúzódó tíz házával – ugyanúgy a hullámok martaléka lesz. Belgiumban igen népszerű vizuális műfaj a képregény, a táblákon valakik, a gyermekrajzok naivitásával ilyen képregény-sorozatokban örökítették meg a fentebb felsorolt falvak múltját, jelenét.
Búcsúzóul felkapaszkodunk a Schelde-torkolat háromszintes gátjának magasába. Innen az antwerpeni kikötő teljes panorámáját belátni. A négyszáz esztendős szélmalom, Belgium legrégebbi téglából emelt malomépülete valósággal eltörpül a mögötte terpeszkedő atomerőmű hűtőtornyai alatt. Az elárvult malomkávéház zárva – ugyan kinek a kedvére volna érdemes nyitva tartani? Rajtunk kívül csak egy idős házaspár sétálgat a legfelső töltés útján. Egymásnak idézik, magyarázzák, hogy odalent melyik házban ki lakhatott hajdanán. Mondják, hogy népes vándorsólyom-populáció tanyázik az erőmű tornyaiban. A zuhanórepülésben támadó madarak sziklaként hasznosítják fészekrakásra a Kerncentrale magas épületeit.
Távoztunkban más irányba keveredünk kifelé. „Ez az út, ez a terület is mind-mind víz alá kerül” – bizonygatja Filipe. „De jó lenne, ha ezt a kitűnő utat fel lehetne szedni, és Romániába költöztetni” – mondja a párom. Tőlünk jobbra-balra immár tengeröbölnyi kráterek tátongnak, az aljukat kotrógépek, buldózerek mélyítik-bővítik megállíthatatlanul…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!