A magyar nyelv szőnyegéről nem lehet lelépni

2010. 10. 14. 14:08Itthon nagyon utáltak téged, amiért elmentél és Magyarországon is sikeres lettél?

Nem tudom ezt megállapítani. De ismervén a honi körülményeket, emlékszem arra, milyen volt a hozzáállás, hogy ’93-ig hogy viszonyultak azokhoz, akik elmentek. Én akkor mentem el Budapestre. Volt, aki patkányozott, és volt, aki teljes megértéssel viseltetett azok iránt, akik elmentek, hiszen annak semmi értelme, hogy itthon kinyúljon valaki, ha nem bírja tovább. Amúgy is mindig védtem azokat, akik elmentek, azt az álláspontot képviseltem, hogy mindenki maga határozza meg a sorsát. Nem lehet előírni és nem lehet újabb és újabb ideológiai elvárásokat támasztani: hol az osztályharc, hol a békeharc, hol ennek, hol annak a nevében. Nem lehet a nemzetiségi lét nevében sem arra kérni valakit, hogy függessze fel a magánéletét. És mivel így másokat is védtem annak idején, úgy gondolom, hogy nyugodtan viselem azt is, hogyha valaki ezért haragszik. Én azért nem haragszom.

Miért is vándoroltál ki te ’93-ban?

Nem is akartam áttelepülni lényegében. Édesanyám itthon élt Kolozsváron. Úgy gondoltam, mivel nekem az állásaimmal mindig úgy alakult, hogyha valahol le kellett valakit építeni, akkor azt építik le, akinek nincs családja, úgyhogy nekem akkor már csak egy fél állásom volt a bukaresti A Hétnél, kolozsvári tudósítóként éltem, és gondoltam, hogy egy franciának az nem probléma, ha Marseille-ben is van lakása és Párizsban is, mért ne lehetne nekem Kolozsváron és Budapesten is élnem? És akkor először egy ilyenfajta igázás volt. Én úgy mentem ki, hogy Petri György kapott egy bécsi ösztöndíjat, és a felesége, Papp Mari azt kérdezte, szeretnék-e egy fél évig Pesten élni. És én mindig Pesten szerettem volna lenni, mert nagyon szeretem a nagyvárosokat. Időközben, mindenképpen a hetvenes–nyolcvanas években, Kolozsvárnak a nagyvárosi jellege szűnt meg. Sosem volt nagyváros, kisváros volt bizonyos értelemben, de igazi nagyvárosi jelleggel, ami a kultúrát meg az egyetemeket illeti. A Ceauºescu-korszak ezt eléggé szétmorzsolta. Mintha most kezdene magához térni és magára találni az a város.
Nagyon örültem ennek a meghívásnak, hogy Pesten élhetek. De amíg ott voltam, azért kialakult bennem, hogy sokkal több dolog köt Budapesthez, a magyar irodalom központjához. Voltak egészségi okok is. Az embert egyszerre taszítják dolgok, amiből elege van, például engem a vásárhelyi események, a magánéletem összeomlott, meg az, hogy itthon nem volt miből élnem, nagyon sok minden küldött. Másrészt meg jó néhány dolog vonzott. Egészségi okok. Engem ott műtöttek, ott nagyobb biztonságban éreztem magam. És úgy tűnt, hogy ott szabadúszásból is meg lehet élni. Engem az irodalom jól fogadott, publikálni tudtam, könyvet és mindenfélét, de hát keserves volt megszoknom azt, hogy teljesen szabadúszásból kell fenntartanom magam, mert állást azt azért ott sem kaptam soha. Lakást is nekem kellett valahogyan szereznem. Úgyhogy két bőrönddel mentem ki Magyarországra. Nagyon nehéz volt. Hogyha én ezt tudom, hogy milyen nehéz letelepedni és egzisztenciát teremteni, akkor nem biztos, hogy vállalkoztam volna rá. De mikor már az ember benne van, és vannak barátai, és hol jó, hol rossz, akkor már nem adja föl. Akkor már valahogy kialakul egy élete, kialakulnak dolgok. Amikor már sikerült egy kisebb lakásra szert tennem, akkor teljesen oda tevődött át az életem, és végül is így rögzült. Az ingázó életforma illúzió volt, mint annyi más. Például azt hinni, hogy ha vége a diktatúrának, akkor automatikusan demokrácia következik. Nem. Az hosszú küzdelem és törődés, konfliktusok és kompromisszumok sorozatából alakul ki. Amit akkor nem tudtunk, ezért aztán meglepődtem a vásárhelyi események idején. És meg is rettentem, nyilván. Ugyanez van a kinti létben is, az ember valahogy kialakít egy életformát, egy létezési formát, és azt belakja.

Végig szabadúszóként működtél?

Igen, a mai napig.

És kik vannak itthon, akik szeretnek téged? Az itthoni írók közül kikkel tartasz szorosabb kapcsolatot?

Nem sok emberrel vagyok kapcsolatban. Szilágyi Júliával, Egyed Péterrel, Egyed Emesével, Gyímesi Évával tartom a kapcsolatot. Hosszú ideig kapcsolatban álltam Horváth Andorral, újabban a fiatalok közül említhetem Demény Pétert és Balázs Imre Józsefet, velük nagyon jóban vagyok. Õk hívtak meg Korunk-estre decemberben, nagyon jó volt. Tele volt a terem, ez nagyon jólesett. Nem is reméltem, hogy ennyien jönnek el. Egy időben jó viszonyban voltunk a vásárhelyiekkel, meg Szentgyörgyön voltak barátaim. Nem mindig van alkalmam kipróbálni, hogy ezek a barátságok működnek-e vagy sem, létezik-e irigység vagy féltékenység, én ezt nem tudom megítélni. Én mindenkinek örülök, akivel leülhetek beszélgetni.

Említetted, hogy a szüleidnek is köszönetet mondtál a beszédedben. Kik voltak ők?

Mindkét szülőm szegény családból származott. Apám a Ratosnyának mondott Rãchiþelén született Bánffyhunyad közelében, egy hegyi román falu fűrésztelepén, nyolcgyerekes zsidó családban. Nagyapám gatteres volt, aztán lett tisztviselő. Később, amikor ők már nyugdíjasok voltak, beköltöztek Kolozsvárra. Apámat Bánffyhunyadra adták cipészinasnak, és aztán onnan került Kolozsvárra szövőgyárba. És bekerült nagyon korán az illegalista mozgalomba. Rengeteget olvasott, önképző ember volt. De apám egy rendkívüli tehetség volt. Tehát például én zeneiskolát és zeneakadémiát végeztem, de az én tehetségem meg sem közelíti az övét. Õ maga faragott hegedűt, és a mócvidéki falvakban muzsikált lakodalmakban. Nagyon jól rajzolt, később egészen kiváló novellista lett. Mikor a nagy lebukások időszaka bekövetkezett, a Belga Românã szövőgyárban volt szövőmester. Részt vett az illegalista mozgalomban. És a nagy lebukás idején, amikor fölgöngyölítették az egész baloldali mozgalmat, amikor Józsa Bélát megölték, akkor apám illegalitásba vonult. Másfél évig bujkált Váradon, hamis papírokat gyártott üldözöttek számára.
Saját magának viszont nem gyártott semmit, és amikor át akarták lépni egy csoporttal a határt, elkapták őket, rájöttek, hogy zsidó, feldobták az első Auschwitzba tartó vonatra. Úgyhogy apám aztán Ebenseeből, Mauthausen egyik al-lágeréből került haza. Csodával határos módon menekült meg. A Sonderkommandósok a kemence szájánál vették észre, hogy mozog, félredobták és bevitték a revírbe. Így került haza. Itt pedig újságíró lett, elkötelezett újságíró, olyan cikkeket is írt, amelyekért, mondjuk, okom van szégyenkezni, olyan értelemben, hogy azok támadó cikkek. Egyébként nem vett részt semmiféle hierarchiában, soha nem vállalt funkciót. Először ’47-ben tört össze, amikor elvitték a Magyar Népi Szövetség vezetőit. Akkor úgy érezte, valami végzetes tévedés történt. Utána, ’56-ban, a XX. kongresszus irtózatos megrázkódtatás volt a számára, teljesen elfordult aztán, úgy érezte, hogy becsapták, átverték, ő valamiben hitt. És három év múlva egy gyors rákban, 46 évesen meghalt. Élete két érvényes könyvét – mert a korábbiakról nekem a halálos ágyán azt mondta, hogy semmi nem érvényes, csak ez a kettő, a Mesterhegedű és a Miska – 56 után írta, halála előtt. A gyerekkoráról vall, a fűrésztelepről. Ez az értékelhető széppróza. Szerintem jó elbeszélő, jó prózaíró volt, de nem volt ideje megtérni és a nagy prózáját megírni. Az ötvenes évek elején Sütő András is elég vízízű szocialista, rossz prózát írt, utána hallgatott néhány évet, átformálta magát, átalakult, és megjelent egy nagyszerű könyve a hatvanas évek végén. Apámnak erre már nem volt életideje, hogy váltson, s hogy megújuljon.
Anyám egy máramarosi haszid családból származik, ők is nyolcan voltak testvérek, parasztgazda volt a nagyapám, meg templomi kántor.
Ebben a nyolcgyermekes családban anyám a hetedik volt, és ő úgy tanulhatott, hogy az egyik legidősebb bátyja – az idős bátyjai és az apja végigharcolták az első világháborút, de visszajöttek – fogtechnikus lett az Egyesült Államokban. És ez a bátyja ’20-tól kezdett pénzeket küldözgetni, így a kicsik iskolába járhattak.
Anyám pedig aput egy ilyen átnevelő táborban, egy ilyen shomer hatzair táborban ismerte meg. Ki akartak menni Palesztinába szocializmust építeni. És megszabadulni a nemzetiségi kérdéstől, de aztán ez nem sikerült, mert nem volt pénzük hajójegyre, és anyám visszament Szigetre.
Anyám Szigeten érettségizett, rendkívül erős akaratú és ambiciózus volt, és tovább akart tanulni, úgyhogy miután megismerte apámat, akkor ő otthagyta a családot, és eljött Kolozsvárra, beállt apám mellé a Belga Românã szövőgyárba és beiratkozott az egyetemre. Napi tizenhat óra gyári munka mellett és szakszervezeti és munkásmozgalmi tevékenység mellett elvégezte az angol–német szakot. Már csak a pedagógiai gyakorlat hiányzott, amikor deportálták őket. A családja odaveszett. A két családból mintegy száz ember halt meg a második világháborúban. Hát ez az előzmény. Én nem ismertem egyik nagyszülőmet sem. A rokonaim, akik visszajöttek, akik túlélték a háborút, lassan kivándoroltak. A hetvenes évek végéig mindenki elment, ketten maradtunk anyámmal. Egy unokatestvérem él még Kolozsváron. Anyám egyetemi tanár lett. Előbb a piaristáknál volt középiskolai tanár, ott német szakos volt, és aztán került be az egyetemre és onnan ment nyugdíjba 1968-ban.

A zenelíceumba hogyan kerültél?

Apám rendkívül jól hegedült. Nálunk a családi ünnepek mindig azzal jártak, hogy Apu hegedült, és virtuózan hegedült, a háta mögé téve a hegedűt is tudta húzni. És népdalokra tanított. Később, amikor egyetemre jártam és három évig a legjobb folkloristáktól tanultam folklórt, Szenik Ilonától meg Jagamas Jánostól, akkor kiderült, hogy Apám válogatott, a legrégibb stílusú magyar népdalokat tanította nekem. Különleges érzéke volt a zenéhez. Nem giccset, nem magyar nótát, hanem népdalt. És akkor én ott énekelgettem. Volt egy jó zeneszerző barátja, Zoltán Aladár. Meghallották, hogy én négy-öt évesen milyen tisztán cincogok, halláspróbát végezett velem. ’56-ban felvételiztem a kolozsvári zeneiskolába, amelynek Guttmann Mihály volt akkor az igazgatója, ő felvételiztetett. Misi bácsi az én imádott tanárom volt 12 éven keresztül, kórusra és zenekarba jártam hozzá. Először zongora főszakos voltam négy évig, azután átírattak hegedűre, végül hegedűszakon érettségiztem, aztán a Gheorghe Dima Főiskolán zenetanári–karvezetői szakon végeztem, onnan a kolozsvári rádióhoz kerültem szerkesztőnek.

Mikor tanultál meg olvasni?

Egy betegség idején. Sárgaság. Három hónapig kellett feküdnöm, öt és fél éves voltam, anyám szegény éppen aspirantúrára készült, az egy kisdoktorinak felelne meg a mai viszonyok között, és egy kolléganőjével tanult reggeltől estig. Nekem mikor már a krízisen túl voltam, már lényegében csak annyi volt, hogy feküdnöm kellett, mert nagyon megdagadt a májam, egy csúnya betegségformát fogtam ki. Nagynéném, Grünberger Ilona vigyázott rám és főzött nekem, az én imádott Mogyoró nagynéném. Kis, gömbölyű asszony volt. Imádtam, ha olvasnak nekem. Mindig a Farkasbarkast olvasta, azt kívülről tudtam. El tudtam mondani, hogy „Farkasbarkas, magyar népmesék, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest”, mert mindig néztem a könyvet és mondtam, azt is olvassa ki, meg azt is. És amikor nem volt ott, akkor én elkezdtem betűzni. Hogyha nem jött ki, mert nyilván voltak kettős betűk, akkor kiüvöltöttem a konyhába, hogy ez itt mi, mert itt van egy G betű és még valami. És akkor mondta, az a GY. Valahogy így kezdtem. Petőfi- és Arany-verseket olvasott nekem: Arany Lacinak, Szeget szeggel, ezeket. Azokat a verseket én, aki nem vagyok erős memorizálásban, a mai napig el tudom mondani. Valószínűleg a költészeti útravalómat is ekkor kaptam, öt-hat évesen, ettől a nagynénémtől.

És mikor kezdtél el verset írni?

Ekkor kezdtem el fabrikálni kis dalokat, kis verseket. Amikor még nem tudtam írni, akkor lediktáltam apámnak. Később meg ilyen nagy ákombákom nagybetűkkel leírtam.

És mikor lettél költővé?

Az nagyon sokára. Kérdés, hogy az embernek egyáltalán sikerül-e költővé lennie.

Mit jelent költőnek lenni?

Tanultam egy csomó verstant. Publikáltam itt-ott. Az első három versem, amely megjelent nyomtatásban, az Igaz Szóban látott napvilágot, ’65-ben. Bodor Pál küldte el oda, és Székely Jánosék közölték. Akkor az én már kötetnyi versemet odaadta Bajor Andornak, aki az Ifjúsági Könyvkiadónak volt a versszerkesztője, ő szerkesztette kötetté. Az első könyvem ’68-ban jelent meg. Akkor voltam 19 éves. Az ember akkor azt hiszi, hogy költő. Biztos, tehetséges voltam, mert Vas István is írt rólam, akkoriban Négy indulás címen írt az akkori Népszabadságba egy cikket. Nyilván Bajor Andoron, Réz Pálon keresztül került ki hozzá a könyv. Ilyen értelemben az ember azt gondolhatná, hogy tizenkilenc évesen lett költő. Én azt hiszem, az én második debütöm a ’80-as könyvem, a Második személy. De én költő igazán Magyarországon lettem. A két utolsó kötetem az, amelyekről úgy érzem, talán itt megszólal egy olyan hang, amely költészetnek mondható.
Az ember mondhat magáról bármit. Én ettől mindig idegenkedtem. Már három kötetem volt, meg az írószövetség tagja voltam, amikor a rádiónál dolgoztam, és emlékszem, szegény Polacsek József, P. Lengyel József néven írt ifjúsági regényeket, nagyszerű riporter is volt, valamit mondott, mert éppen szidalmaztak bennünket, a magyar szerkesztőséget, és akkor azt mondta, hogy: „Te, mi, írók…” és aztán folytatta a mondatot. És akkor bennem úgy megállt az ütő. Mondom, hát én…, tudod… író Kosztolányi Dezső, meg Mikszáth Kálmán, meg József Attila. Mi legfeljebb igyekszünk. Bennem valahogy ez megmaradt. Tudom, hogy mindenféle elismerés meg díj arra mutat, hogy az ember író, de ezt nem kell belülről így átélni.
Az íróság meg a költőség az, hogy az ember egyre többet tud arról, hogyan kell megdolgozni az anyagát. Igyekszik pontossá válni, ugye, ez Rilke kedvenc szava: a pontosság, a Genauigkeit. A látomáshoz és a gondolathoz képest nagyon pontosnak kell lenni. Meg hát formát adni. Mértéket. Ez különböztet meg az amatőrtől. A szabad versnek is van formája, csak más. A másik pedig – a kötött formákról nem beszélve, azt meg kell tanulni és kell tudni kezelni – maga az, hogy tudatosan formál az ember. Hogy spontánul megírunk valamit, de utána hogyan javít az ember. Ebből áll a költőség. Hogy tudja, hogy mit akar. Vagy nem tudja, de ami előjön, azt meg tudja formálni.

Van értelme verseszményről beszélni? Milyen az eszményi vers?

Egy eszményi vers nincsen. Tehát nincs olyan, hogy egy vers eszményi. De az biztos, hogy vannak olyan tulajdonságai, amelyek fontosak. Én nem tudok így rámutatni, hogy milyen egy eszményi vers, sok van, József Attilától Rilkéig és Dsidától bármerre haladunk. Nagyon szeretem Ted Hughesnek és most újabban Wislava Simborskának a verseit, akiről elég kevesen tudnak, pedig Nobel-díjas.
A formálásnak, az alakításnak a nyomát látnunk kell egy versen, de a legfontosabb az, hogy olyan élettapasztalatot, olyan látomást, olyan költészettel közvetítsen, olyan döbbenetes evidenciaszerűséggel, hogy úgy érezzem, van valami közöm hozzá. Én például Shakespeare-t tartom az egyik legnagyobb költőnek. Fantasztikusak a képei és azok a költői formában elmondott életigazságai, amelyek fontossá válnak az embernek. S nemcsak a szonettjeiben, hanem tele van ilyen részletekkel monológok és egyéb beszélgetések formájában a darabjai is. Hihetetlenek azok a képek, amelyeket használ. A költészet mindig kép is. Nem lehet csak tényekre csupaszítani. Van tényköltészet is, meg sok minden még, de a költészet az kép, forma, zene. A zene nem mindig külsődleges, nem mindig tetten érhető, azért hívom azt egyfajta általánosítással csak így, hogy forma. A vers a szótagig megdolgozott, ritmizált beszéd. Olyan, mint egy idegen nyelv. Ezt egyrészt meg lehet tanulni, el lehet sajátítani, mint mesterséget, másrészt ez különbözteti meg a prózától. Annak is van ritmusa és fölépítése, de más. A próza mondatokban építkezik, mondatszintagmákban. A vers teljesen megdolgozott, a ritmizálásnak, a tagolásnak, ami a verset jellemzi, mindig meg kell lenni.
Sokan vannak, akik a formát virtuózan tudják kezelni, de számomra az olyan vers, amelynek nincs tétje, nem igazán eszményi vers. Bonyolult dolog ez, hogy mi a vers. Virtuózan kezelik a formát és nagyon szórakoztató, amit írnak, de az emberben nem marad meg egy fuvallatnyi sem, hanem az elhangzás után el is felejti. Nem marad meg semmi. Még egy lenyomat sem. És ez gyakran előfordul az újabb költészetünkben. Van néhány ilyen nagyon magasra helyezett virtuózunk.
Kell valami tőkesúlynak lenni benne, vagy létállításnak. Amit a németek Aussagénak, kimondásnak, valami fontos kimondásának neveznek. Akkor is, ha nem közvetlen kimondás. A kép is kimondhat, állíthat valamit a világról.
És van a másik véglet – Simborska majdnem ilyen –, hogy szinte láthatatlan a forma, inkább szabad vers, és abban van egy erősen formált és erős logikával végigvezetett gondolat, de óriási költészet van benne.
A költészet és a vers nem mindig esik egybe. Itt van például a reklámversike: amíg Ön durmol, dolgozik a Darmol. Vagy. „Akármilyen snorr kokott – még az is hord Nor-coccot.” Ez egy József Attila-reklámvers. Tehát ez is versike, de ez nem költészet.
Például Kemény István versei nem virtuózak formailag, éppen csak hogy, néha kicsit recsegnek, de nagy költészet. Nagyon jó költő és egy nagy költészet. Ez egy bonyolult viszony. Az ideális persze az, ha a forma és a költészet arányos, de a költészeten van a hangsúly. A világlátáson, a kimondáson és a kép erősségén, mégiscsak. És persze ezek mind nagyon kidolgozott munka. Szóval ez egy bonyolult kérdés, hogy mikor mit érez az ember eszményinek.
Eszményi számomra Shakespeare. József Attila, Rilke. John Donne. Ezek. Mert akkor, ha egy dologra mutatok, és azt mondom, eszményi, akkor szinte olyan, mintha kizárnék más dolgokat. Márpedig nagyon sokféle dolog lehet remekmű.

Hány idegen nyelven olvasol?

Könnyedén kettőn: németül és románul. Kicsit nehezebben angolul is, és valamennyire franciául. És valamikor elég jól tudtam oroszul. Beszéltem és olvastam. Ebből teljesen kijöttem, ahhoz kellene három hónap intenzív munka, hogy megint visszajöjjön. De valamikor olvastam szépirodalmat is oroszul. Meg költészetet is, tanultam külön orosz verstant is a magyar mellett.
Tavaly télig vezettem három és fél éven keresztül egy sorozatot a Stúdió K színházban. Meg akartam mutatni, hogy a posztmodern mellett van egy klasszikus vonulat is, hegygerincsorozat, vannak óriásai egyfajta klasszikus magyar költészet folytatásának is. Vagy olyanok, akik modernek, de ehhez sorolhatók vagy van közük ehhez. Ez a sorozat abból állt, hogy egy-egy költőt hívtam meg, körülbelül egy hónapot készültem föl, tehát elolvastam tőle mindent, meg lehetőleg kritikákat is, és egy-két találkozásom is volt, hogy lássam, hogyan beszél, lehet-e vele beszélgetni, mert mindenki más. A színpadon mindig egy megkezdett beszélgetést folytattunk, és azt hiszem, nagyon jó estek lettek. Fodor Tamás, a színház igazgatója is egy ragyogó versmondó, ő vagy a költő olvasott fel. Ezek ilyen egy és egynegyed órás estek voltak – mert még mindig jobb, ha azt mondják, hogy még hallgattuk volna, mint ha elkezdenek csoszogni –, ahol megmutatkozott egy költői világ. Mert úgy érzem, ha egy-két verset olvasunk valakitől egy antológiában vagy bárhol, akkor nem áll össze, hogy milyen költő. És itt kiderült. Mert egyrészt az életükről volt szó, másrészt a költészetükről, olvastak fel, én is olvastam föl tőlük. Egy részüket föl is vették, előbb egy tévés csoport, aztán mikor ők már ezt nem csinálhatták, akkor a Petőfi Irodalmi Múzeum örökítette meg. Ezek a beszélgetések húsz-harminc év múlva értékesek lesznek, hogy hogyan is álltak ezek az emberek a pályán. Öregekkel kezdetem, akik közül többen nem élnek már, például Székely Magdával volt egy felejthetetlen estem, ez volt élete első szerzői estje Budapesten. 73 évesen halt meg ezelőtt két évvel. Kossuth-díjas költő. Ha van Pilinszkynek folytatása, akkor ez az egykötetes életmű az. Depressziós volt, egy drámai élet állt mögötte, de nagyszerű költő.
Igyekeztem többé-kevésbé ismert emberekre egy kis fénysugarat irányítani. És aztán jöttek egyre fiatalabbak, végül már nem találtam pénzforrást és le is kellett állni, de nem is bántam, hogy ebben a formában abbamaradt a sorozat, mert nem lehet a végtelenségig hozzárendelni ehhez a vonulathoz újabb és újabb költőket, bár vannak jó költők, akik sajnálatosan kimaradtak.
Ez egy jó munka volt. Úgy végződött, hogy amikor én hatvanéves lettem tavaly januárban, akkor titokban összehívták azokat, akik meghívottaim voltak, kiültek a színpadra és a hóhért akasztják alapon ők faggattak engem.

Tizenhetedik éve élsz ott. Hogy érzed magad most, 2010-ben Magyarországon?

Némileg csalódottan. Nem szakmailag. Nem költőként, hanem ’93-ban a demokráciát tekintve Magyarország nagyobb ígéret volt, mint aminek most a küszöbén állunk. Szorongással várom, milyen fordulatokat kell megélnünk, mert nagyon sok minden emlékeztet arra, amit itthon átéltem. Én tíz évig nem hagyhattam el Romániát, ’80 és ’90 között nem hagyhattam el az országot, és elég sok minden történt, és hát nem azt mondom, hogy mindenre emlékszem, de az embernek kialakulnak ilyen védekező reflexei bizonyos dolgokban, ha figyel.

Úgy érzed, el kellene menni most Magyarországról?

Ha fiatalabb lennék, és ha nyelvet tudnék az életben változtatni, akkor igen. De egy magyar költőnek nincs hova mennie, csak olyan területre mehet, ahol magyarul beszélnek. A magyar nyelv szőnyegéről nem lehet lelépni. Emigrációban lehet jó prózát írni, de igazán jó költészetet nagyon nehezen. Vannak kivételek, de kevés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!