Gyulaházi Othelló Csíkban

Színházi átélés, Sztanyiszlavszkij-módszer vagy operett, vígjáték – a kis vidéki társulat magasztos problémái, kulisszacsatái. Gádor Béla kisregényének filmváltozata nagy sikert aratott a maga korában. Most Lendvai Zoltán állította színpadra Tasnádi István átdolgozásában a Csíki Játékszín társulatával. A produkciót Szilágyi Katalin értékelte.

Új rendező érkezik a gyulaházi színtársulathoz. Debrődy László (Veress Albert) teljesen összekuszálja a színház „jól bevált” műsorát: a giccses operett-előadások helyett klasszikus művet, Shakespeare Othellóját akarja színpadra vinni. Ráadásul elvei vannak, lehetőséget ad a beskatulyázott karakterszínésznek is. Ezzel a döntésével végképp felborulnak a státuszhelyzetek, kezdetét veszik a sértett hősnő fondorlatos bosszú-cselszövései, míg ki nem tör a pánik.
Lendvai Zoltán kihasználta a színház a színházban szituációt, úgy dolgozott a függöny mögötti térrel, valamint a Csíki Játékszín nagyszínpadával, hogy bevonta a nézőket is a játékba, s a függönyök és a fények nyújtottak nekik segítséget a helyszínek felismeréséhez. Egyik jelenetben szereplői is leszünk az előadásnak: amikor Vermes színházigazgató (Kozma Attila) szembe fordulva a közönséggel, háttérben behúzott függönyökkel egyértelműen hozzánk beszél, mint a társulathoz, és bombasztikus beszámolót tart a színház lényegéről – egyébként ez az előadás egyik legjobban sikerült jelenete –, majd bemutatja az új főrendezőt, s mi nézők, azaz a gyulaházi társulat tagjai, nagy tapsviharral köszöntjük. Ezen a jeleneten kívül általában nézőt „játszunk”, a vidéki társulat operett-előadásának közönségét. Néha viszont kukkolók vagyunk, akik benéznek a kulisszák mögé, és látják az ott zajló eseményeket.
Az Othello próbái alatt a nézőtér is ki van világítva, nyilvánvaló a rendező szándéka: nem előadást látunk, hanem a színházi hétköznapok részesei vagyunk. Lendvai fény- és függönytrükkjeivel egyrészt „beépülünk” a gyulaházi társulatba, megismerjük a kulisszatitkokat, másrészt nézők vagyunk, akik azt látják, amit megmutatnak nekik.
Az alapötletből izgalmas előadást lehetne felépíteni. Tasnádi szerint a sikeres előadáshoz nem kell mást tenni, mint „a mű valóságát rátükröztetni a művi valóságra, azaz az életet a színházra”. A Csíki Játékszín előadásában ez nem sikerült túl jól. A felnagyított gesztusok, a ripacskodások, a túlkiabálások nemcsak a „színház a színházban” jelenetekben, az Othello próbáin vagy a giccses operett-részletekben mutatkoznak, hanem a színfalak mögött és a színészek otthonában is. Talán nem sikerül kilépniük karakterszerepükből, a ripacskodásból? Vélhetően rendezői utasításra játsszák túl a szerepüket a Csíki Játékszín színészei. Erre az lenne a magyarázat, hogy a karikírozás volna a cél, ahhoz azonban sokkal groteszkebbre vehették volna a figurákat. Az előadásban ugyanis nem érzékelhető, hogy hol húzódik a színház és a valóság közötti határ. Giacomello Roberto és Kiss Bora jól alakítják az Othellót és Desdemonát játszó tehetségtelen, hatásvadász Barnaki Lászlót és Pálmai Violát, de a civil énjüket nem sikerül megmutatniuk. Mintha összefolynának a szerepek, pedig a ripacs színészek is csak természetesen viselkedő, érző emberek otthon. Ha pedig a karakterek nem hitelesek, elveszíti hitelességét a történet, a féltékenységi jelenetek, a szereplők közötti konfliktus, és csak a szépen kidolgozott operett-jelenetek maradnak, amiket szorgalmasan meg is tapsol a közönség. Ráadásul az előadásban halmozódnak a gegek, kuncognak egymáson a társulat tagjai a színház büféjében, mindez pedig a szerelmesek körüli féltékenységi botrány fokozódásával egy nagy – a csíkszeredai nézőknek már megszokott – lassított tömegverekedésben csúcsosodik ki.
Az Othello Gyulaházán előadásban, bár az Othello került színpadra, a könnyed, szórakoztató darab jött ki győztesen. Ezt támasztja alá Debrődy karaktere is, aki bár a Sztanyiszlavszkij-módszert magyarázta a társulat tagjainak, ő maga sem volt valósághű. Érzékelhető, hogy az elképzelései nem szakértelemből erednek, hanem valamiféle kliséket kiaknázó sznobizmusból: „szép, letisztult teret”, „stilizált világot” képzel, vagy csak mond. Ismerős ez a színházi világunkban. Nem derül ki, hogy miért olyan „modern” rendezés az övé, mint az sem, hogy a sok rettenetesen gyenge próba után miért fogy el az összes jegy a bemutatóra. Merthogy a néző kiszámíthatatlan. Talán a színpadon látható gyilkosság reményében menne el az előadásra, és amikor kiderült a pletyka, már az összes jegy elkelt.
Egyetlen hiteles karakter van, a tűzoltó (Kiss Ernő), aki a maga egyszerűségében jelenik meg időnként a társulat tagjai között, hogy követve az új szabályzatot, eloltson minden útjába kerülő cigarettát, és végül ő az, aki Pálmai Viola iránt érzett szerelemből, egy nagy vödör vízzel „eloltja” a félreértésekre és pletykákra alapozott feszültséget. Az előadás úgy zárul, ahogy kezdődött: operettjelenettel és boldog párkapcsolattal.

Csíkszeredai Csíki Játékszín

Gádor Béla – Tasnádi István: Othello Gyulaházán

Vígjáték két részben
Rendező: Lendvai Zoltán
Díszlet- és jelmezterv: Sántha Borcsa
Koreográfus: Bódis László
Korrepetitor: Bene Zoltán

Fotók: Sándor Levente