Gyógyröhögés – a Bányavirág Budapesten

Erdélyi színházak pesti előadásainak – hacsak nem a kolozsváriak jönnek – általában különleges a közönségük. Vannak, persze, „civilek” is, normális nézők, akik egyszerűen egy előadásra kíváncsiak, és oda pénzért jegyet vesznek. De hát ilyenből van a legkevesebb. Az általában megjelenőket – jó szociológusbetegséggel – négy csoportba osztanám. Tamás Pál írása az Erdélyi Riport 2012/8. számából.

Az elsőbe tartoznak az áttelepültek. Általában nem a frissen érkezettek, az új diplomákkal beilleszkedni próbálók jönnek el este. Inkább középkorúakról vagy még idősebbekről van szó, a családdal érkeznek, láthatóan középiskolás gyerekeiket még rá tudják beszélni arra, hogy egy ilyen estén velük tartsanak. Az azoknál idősebbeket már nem vagy alig. Nem nevezném őket nosztalgikusoknak, inkább hűségeseknek egy város, egy kultúra, egy táj illata iránt. Mivel nem profi színházi emberek, a nagyon új színházi nyelvre nem vevők, de azért nem retrográdok. Egy nagyobb pesti nézőteret önmagukban megtölteni képtelenek. De rájuk biztos lehet számítani, ők ott vannak.

Egy második csoportot nem a színház, hanem a vendégszerepléshez köthető ideológia visz oda. Õk „nemzetpolitikusok”, nekik a „határon túli” kell, és meggyőződésből vannak jelen, nem azért, mert ez is hozzátartozik a kenyérkeresetükhöz. Persze, ugyanúgy a nemzetpolitika része lenne vagy lehet egy szegedi vagy egy kaposvári színház bemutatkozása, mint a vásárhelyié vagy a nagyváradié. De az előbbiek őket nem érdeklik. A motívumok ismertek, de itt igazán az érdekes, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez a csoport, pontosabban annak színházba járó s ott jegyet is vásárolni hajlandó része igen kis létszámú. Belőlük legfeljebb egy kamaraszínházi nézőtér fele kerül ki.

A harmadik csoportba az „ingyen jegyeseket” sorolnám. S most kivételesen nem a színházi szakmára vagy az újságírókra gondolok, hanem azokra az állami tisztviselőkre, akik úgy érzik, hogy ilyen alkalmaknál meg kell jelenniük. Értelemszerűen, ilyenekből több van a nemzeti konzervatív kormányok regnálása alatt, s kevesebb a bal-liberális időkben, de akár az első, akár a második korszak hivatalosságairól van szó, a kortárs színház világában egyaránt járatlanok. Egyáltalán, első vonalbeli magyar politikus vagy főtisztviselő színházba általában rendszeresen nem jár – pesti produkciókra sem. Ha az erdélyiekre mégis eljött, akkor valami érthetőt, megnyugtatót, politikailag nem vitathatót szeretne, de úgy, hogy közben a néző azért meghatódhasson. Ezt aztán hol megkapja, hol nem, a dolognak az előadás minőségéhez általában sok köze nincsen.

Végül ott vannak a „színházi kíváncsiak”. Õk profik: színházat csinálnak, arról írnak, kultúrát terjesztenek. A kolozsvári vendégjátékokon általában annyi van belőlük, mint a legjobb nagy európai színházak itteni előadásain. Néhány kisebb műhelynek, így a Yoricknak és pár székelyföldi produkciónak is vannak elkötelezett hívei. Ezek már kisebb csoportok. Legfeljebb néhány tucat emberről lehet szó. A vendégjátéktól olyan impulzusokat várnak, amelyek kiegészítik, gazdagítják a pesti repertoárt. A többi vendégjátékról egyszerűen hiányoznak.

A múlt héten a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán a marosvásárhelyi Bányavirág című produkción az első csoport markánsan jelen volt (őshonos pestiek nem röhögtek volna fel a „táposok” emlegetésénél a darab elején). A második-harmadik csoport mintha hiányzott volna. Végül is, magára adó magyar kormánytisztviselő ma nem megy el egy Alföldi Róbert irányította színházba akkor se, ha oda aznap este éppen erdélyiek érkeznek. És nagyjából így működnek a „nemzetpolitikus” reflexei is. Így aztán magukra maradtak azok, akik egyszerűen élvezték Székely Csaba színházi játékát. Székely persze nem egyszerűen valamilyen gyergyói Ványa bácsit írt, de az azért látszik, hogy rendesen studírozta Csehovot. Nem is egyszerűen a magát pálinkába fojtó orvos-humanista, nem is egyszerűen a jobbra, tisztábbra vágyó nőalakok, a kapcsolatok beteljesedetlensége az igazán csehovi, hanem a melodráma és a farce keveréke. És az már csak szociográfia, hogy ezek az emberek nem a 19. századi Oroszország középosztályából, hanem egy becsukott bánya környékén tengődő székely munkanélküliek közül bukkannak elő, élettér-érzékelésük, lelki érzékenységük semmivel sem pontatlanabb, mint az egyébként nyilvánvalóan jó iskolákból kikerülő csehovi hősöké.

A darab és az előadás kapcsán három elem tűnik elő: a röhögés felszabadító, gyógyító ereje; az alkoholista mint igazmondó az újabb kultúrákban; és a székely mítosz budapesti megrendelőinek megfontolásai.

A röhögés. Szombaton a pesti közönség tombolt. Ilyen felszabadítóan megírt, pontos és mégis gyilkos szöveget én az új erdélyi színházban még nem hallottam, de manapság amúgy kevés a drámaíró Erdélyben. A dologban az lett volna az érdekes, hogy ilyen produkciónál mennyi a felszabadultan nyerítők (s közben elgondolkozók) és a megbotránkozók aránya. Ha a kettes-hármas csoportból többen lettek volna, biztos lett volna megbotránkozás szépen. De mert belőlük alig volt, csak a játéknak és a szövegnek szóló, a nemzeti ideológiáktól független színházi közönség uralta a terepet. Lehet, hogy az „áttelepülők” közül többen megdöbbentek. Nem hinném, hogy előzetes kritikákat olvastak volna, és nyilvános térben aligha hallottak eddig ilyen szövegeket székelyföldi társadalmi betegségekről. Hallom, hogy a vásárhelyi előadások közönsége igen különböző. A bemutatón állítólag senki sem mert röhögni, de aztán később, ha a nézőtéren többségben voltak a fiatalok, működtek azok a pontosan kiszámított és profi módon megcsinált színházi gegek, amelyeknek ott a szerző és a rendező szándékai szerint működniük is kellett. Elfojtott társadalmi bajokat így a legkönnyebb kibeszélni, elmondani. Ugyanez a sztori megírható lett volna sorstragédiaként is, de a Székelyföld mint szimbólum akkora súlyú az erdélyi magyar kultúrában, hogy ehhez sokkal nagyobb nekifutás vagy rákészülés kellett volna. A farce persze csak látszólag felelőtlen műfaj, komolyan veszi a közönség is, de hát közben röhög, és ezzel felmenti magát a „nemzetmentők” támadásaival szemben.

Igazi újdonság a legújabb magyar kultúrában a pálinkakultusz felfedezése. A modern európai irodalom tele van alkoholistákkal. Nemcsak kicsit ivókkal, titkos zugivókkal, a szívükön így könnyítőkkel, hanem igazi merev részegekkel. Delírium-közeliekkel. A legismertebb és sok nagy színpadon előadott az orosz Venedikt Jerofejev Moszkva-Petuskija. De más oroszok, lengyelek, írek, svédek, finnek is merev részegekre bízzák az igazság kimondását. Hiszen ők bent is és kint is vannak egyidejűleg. Bent vannak, hiszen a megjelenített közösség tagjai, mindent tudnak és éreznek, ami ott megtapasztalható. S amelyről ott a fegyelmezett polgárok hallgatnak. S mert részegek, sőt részegségük életforma, ezért kint is vannak. Számukra a közösségi tiltások már nem léteznek. El tudják, el merik mondani azt, amit egyébként amúgy mindenki tud ott a környéken. Óvatosan azt is mondanám, hogy az alkoholistát mint életmódmintát addig tolerálták a helyi közösségek, ameddig másként a helyi nyavalyákról a nyilvánosságban beszélni nem lehetett. Amikor a közösség bomlik és tabui is felszakadoznak, leértékelődik az alkoholista szerepe is. Hiszen már mindent el lehet nélküle is mondani. Már lehet az elvonóba küldeni. A magyar irodalomban ez a modell kevéssé vagy ritkán működött. Végül is a Magyarországon felmutatott uralkodó ivókultúra a boré, és az másképp, más ütemben száll csak a fejbe. A szilvórium görbéje ettől teljesen eltérő. De erről mint a kollektív megvilágosodás eszközéről az újabb magyar irodalomban mintha kevés szó esne. Számomra Székely Csaba itt valódi úttörő.

Végül a székely mítosz, aminek ápolásáról a budapesti előadáson olyan kedves megjegyzéseket hallhattunk a darab székely hőseinek szájából. Azt hittem, hogy aki Pesten megsértődik, az ezért teszi. De nemzeti, mítoszvédő kritika még nem jelent meg a darabról a pesti nemzeti sajtóban, most nem voltak ott, de nem baj, március másodikán a ferencvárosi Török Pál utcában, a Pinceszínház is bemutatja saját produkciójaként a darabot. Talán majd akkor.

A nemzeti fanatizmusoknak gyakran vannak külső megrendelőik, sőt általában ott van a törzsközönségük is. Példaként az Izraelben élő ortodox zsidók jutnak eszembe. Akik közismerten modern környezetükétől radikálisan eltérő életet élnek. De ezt nemcsak maguk teszik, hanem nem kevéssé agresszíven környezetüket is az ősi törvények kompromisszumok nélküli betartására ösztönzik – botrányok sorát generálva. És teszik mindezt adókedvezményekkel, állami támogatással, könnyített katonai szolgálattal, sőt felmentésekkel. S mindehhez közvetlen támogatást is kapnak amerikai zsidó adományokból, és bizonyos mértékig ugyanez az amerikai közeg Izrael legszélesebb politikai támogatását is részben attól teszi függővé, mennyire engedékeny a saját ultravallásosaival. Természetesen, ezeknek az amerikai támogatóknak eszük ágában sincs a jeruzsálemi ortodox gettó életét élni, sőt Izraelbe sem szeretnének áttelepülni. Nagyon jól megvannak az amerikai nagyvárosokban, élik az ottani amerikai életet, de közben elvárják, hogy helyettük mások ott, a mediterrán világ túlsó végében legyenek „jó zsidók”, tartsák a frontot az arabokkal szemben és kövessék az Úr parancsait. És ezért hajlandóak nekik egy kicsit fizetni is. Végül is, helyettük is teszik, amit tesznek.

Azt hiszem, hogy a székelyek a budapesti nemzeti középosztály „ortodoxai”. Ezért esik annyi szó a hagyományőrzésről, a múltról. Most ehhez hozzájön még a természet is. Végül létezik nemzeti ökológiai felfogás is. A „havas” kultusza itt elsőrangúan működik. Nem mondom, hogy a purista vagy radikálisan konzervatív életmodellekért ne fizessenek azok, akiknek az fontos. Nem állítom, hogy egy szegény, ipar nélküli vidéken ez nem válik használható kulturális tőkévé. De ha nem akarjuk, hogy lebénítson, akkor közben röhögnünk kell. A gyógyröhögésre nem Vásárhelyen vagy Budapesten, hanem a székely falvakban lenne szociális kísérletként szükség. Érdekes lenne a vásárhelyi produkciót végigvinni székely falvakon, és az előadások után a helyi közösséggel megkísérelni a látottak alapos értelmezését. Egy ilyen körúton, egy ilyen kísérletben magam is boldogan részt vennék.