Főszerepben a nemzeti kultúra

Az idei évadban „megszállták” a hazai színpadokat a fúvószenekarok: végigmasíroztak A komédia művészetén Marosvásárhelyen, diktálták az ütemet a csíkszeredai Búzakalászban, és hangot adtak az időknek a sepsiszentgyörgyi Bánk bánban is. Véletlen egybeesés, vagy valamiféle azonos irányba mutató jel ez az ismétlődés? Parászka Boróka írása.

Honnan bukkantak föl (úgynevezett békeidőben) ezek a különös félszínpadi, félkatonai bandériumok, és miért? Két év múlva lesz száz éve, hogy kitört az első világháború, elkezdődött a háborúk, a háborúk előtti és utáni idők kora: a jelenünk. Nehéz évforduló elé nézünk: ennek az évszázados örökségnek a hangjai csendültek fel a legkülönbözőbb produkciókban. Benne van a színházi levegőben a visszanézés, „visszahangolás” a történelmi most-ra.
Száz éve, hogy önmagát újra és újra maga alá temeti valami, amit most az egyszerűség, a végig nem mondhatóság és a teljesen meg nem érthetőség kedvéért nevezzünk „nemzeti kultúrának”. Volt már divatja a nemzeti kultúrának, a nemzeti ellenkultúrának, sőt az ellennemzeti kultúrának is. A reflexiók idejéhez értünk. Fordulóponthoz. És ha kellően erős szimbólumot keresünk ennek a mostani, visszatekintős időnek (ami semmiképpen sem nosztalgia!), ha hang adható az egymást fölülíró, csak ritkán harmonizáló, érces-karcos, fenyegetően otthonos szólamoknak, akkor az biztosan a katonazenekarok hangján szólal meg. Nem csak tér, de idő, zene is szól így. Valami távolról, a népiből (már ennek a szónak is hány meg hány értelme, értéke és ellenértéke van) jövő, stilizált, mitizált, militarizált tartam. Mozgósítás, fegyelmezés, nosztalgia és elidegenítés. Az elmenők, az otthon maradók, az elpusztulók és a túlélők hangja. Mindez együtt szól a „rezesbandák” által, valahonnan 1914-ből, át az el nem múló századon.
Ezt az évet jelölte meg Alain Badiou történetfilozófus (a tudományos szleng szerint: „az öreg komcsi”) a 20. század kezdeteként, és ő még úgy tartja, a „rövid század” valahol a nyolcvanas évek környékén ért véget. A 19. „hosszú század” álmodott, a 20. rövid pedig a maga rémséges módján váltotta valóra az emancipáció, az egyenlőség és a nemzet korábbi, szépet és jót ígérő álmait. Most a naptár szerint a 21. századot tapossuk, de Kelet-Európának ezen a szegletén egészen biztosan érezzük, a „rövid” 20. század nekünk még nem ért véget. Badiou a mi perspektívánkat illetően tévedett.
Túl sok a lezáratlan-feldolgozatlan történet, a megoldatlan konfliktus: hosszú lesz még ez az elmúlt század, messze van a vége. Sok még a dolog, a rendezni való nemzeti kultúránkban. A rezesbandák, vészterhes idők visszhangzói ezért sem tágítanak sem Katona József, sem Móricz Zsigmond, de még Eduardo de Filippo sorai mellől sem. Furcsa összecsengése volt az elmúlt évad különböző műfajú, különböző szándékú, stílusú előadásainak.
A párhuzamosan felcsendülő, távolian is közeli hangok azt jelzik: a színpadi térben egyre tudatosabban kap helyet a nemzeti kultúra (mindaz, ami velünk 1914 óta és által történt), és kapnak helyet a nemzeti kultúrához kötődő dilemmák, kérdések és válaszok. A „mi” hangjaink, a „mi” hőseink, a „mi” (vagy miénkké tett) történeteink. (Továbbá a „ti” hangjaitok, a „ti” hőseitek – akik a mi antihőseink, és a „ti” történeteitek.) Összességében időszerűvé vált „a mi” és „a ti” jelekben, színpadi térben és időben, eszközökkel megmutatkozó tapasztalata. Elodázhatatlanná vált az összegzés.
Mit nevezhetünk nemzeti kultúrának? – ez a következőkben megválaszolásra váró kérdés. Még akkor is megválaszolásra vár ez a dilemma, ha – különösen az elmúlt „nemzeti” években – a „nemzeti” kultúra, adottként, értettként, feltétel nélküli tiszteletre méltóként és egyértelműként volt reprezentálva. (A szenvedő szerkezet magyartalan, viszont pontosan adja vissza a magát nemzetiként meghatározó kultúrpolitika viszonyait, hamisságait, következetlenségét és éppen ezért ad absurdum nemzetietlenségét).
A következő időszak tétje, feladata és felelőssége annak eldöntése: el lehet-e törölni, újra lehet-e fogalmazni és gondolni a nemzeti kultúra kérdéseire adott eddigi válaszokat. Mit kezdjünk az eddig volttal? Vissza lehet-e menni (a korrekció, a jóvátétel, az alternatíva igényével 1914-ig 1989-en, 1973-on, 1968-on, 1956-on, 1945-ön, 1940-en, 1939-en – hány, meg hány dátum kimaradt – keresztül).
Nemzeti kultúra-e még-már – hogy maradjunk az elmúlt évadnál – Katona József? És ha igen, miként? Hogyan játszható (még és már) a Bánk bán? A magyar nemzeti kultúra része-e Eduardo de Filippo a „mi” hatalmi történeteinkkel? És Móricz – a kortárs? Ki és mi van a „nemzeti” listán mint szerző és téma? És mit kezdjünk az eddigi listákkal? Az eddig „nemzetiként” tiszteltekkel, és a nemzetidegenként, nemzetellenesként kezeltekkel? Hogyan történhet meg a rehabilitáció? Hát a dekonstrukció? Mi van a nemzeti kultúrán innen és túl a huszadik században, amelyről tudjuk, hogy nem ért véget.
„Keretes az előadás. A »Ha kimegyek a doberdói harctérre« kezdetű katonanótát dünnyögi a kezdéskor egy szép öreg férfi egy közeli felvételen, a filmvászonról (Nemes Levente arcéle), s Bánk őrületében is ezt énekli, mikor az első világháborús dokumentumfilm-képek peregnek, s az árkosi fúvószenekar fújja ugyanezt a nótát döbbenetes fináléként. Ad töprengenivalót ez a konkrét történelmi idősík. Mi vezetett ide? Saját hazafiságunk mikor, hol kapott végletes sebet? A 13. századtól hogyan vezet a 21. századi helyzetekhez út? Miért hangsúlyos ez a dal, ez a csatamező? A hangulat, ez a megrázó kép egyelőre felülírja az értelmezési kísérletek szakmai aprómunkáját, és egy kiváló előadás élményével és kíváncsian a továbbiakra enged tovább” – írja Budai Katalin a Bánk bánról, és jelzi, hogy a Bocsárdi által megnyitott nyomvonal tovább és messzebb vezet, mint ahogyan azt a tavalyi előadás teljesítette.
Hogyan lehetséges ez a tovább és messzebb, mit adhat a színpad a nemzeti kultúrának (vagy vehet el belőle) és a nemzeti kultúra a színpadnak? A magyar nemzeti kultúra amúgy is teátrális kultúra, vissza-visszatérő dramaturgiákkal – lázadásokkal, forradalmakkal, és bukásokkal, árulásokkal, győzelmi illúziókkal –, szimbólumokkal, karakterekkel, a sokszor felsejlő, és be nem érő katarzisokkal: ezért irányul most kiemelt figyelem a színházra.
Nem csak névsorolvasásra (a kánonok és antikánonok újrarendezésére, a kanonizációs folyamatok felülvizsgálatára) van szükség, hanem a műfajok újraértelmezésére is. (Gyakorta elhangzik: operett-nemzet vagyunk: vajon mit is jelent ez?) A csíkszeredai Búzakalász lehet családi dráma, zenés színmű és politikai röpirat is – külön-külön vagy inkább egyben, mert ilyen kusza és összefonódott a hosszú huszadik század békebeli nemzeti kultúrája.
A marosvásárhelyi Parasztopera a maga operásított népdalbetéteivel, művi és kevésbé művi mítoszaival ennek a műfaji reflexiónak, a műfajok tétjével, a határátlépések lehetőségeivel és veszélyeivel való szembesítésnek volt kiváló példája. A Művészeti Egyetem magyar „cowboy-története” igazi nemzeti kulturális kísérlet, friss és merész, megint egy lehetséges irány a hogyan továbbnak. És a magyar nemzeti kultúra színpadi útkeresésének (kivezetés vagy bevezetés a nemzeti kultúrába – értelmezés, perspektíva kérdése) a része szintén a Művészeti Egyetem kísérlete, az újrafordított (román) Caragiale.
Sorolhatnánk produkciókat közel s távol a magyar színpadi termésből. A fentiekben csak az erdélyi évad néhány produkciója bukkant fel. Mondhatnánk, hogy véletlenszerűen, hiszen az előadások önálló alkotások. Semmiképp nincs mögöttük (és nem is lehet) összehangolt művészi program. A köztük lévő párhuzam (a történelmi folyamatokon túl) a cikk szerzőjének a műve. A perspektíva azonban – a hosszú huszadik század örökén – adott. Színpadon válik láthatóvá, hogy mit kezdhetünk a teátrális magyar nemzeti kultúrával.