Monopol

Csodálkozom az embereken. Mindegyiknek az arcára van írva a fájdalom, mégis úgy viszik haza a vinettát, a paradicsomot, az ordát, a májat, a virágot, mintha azt mondanák: elmúlik. Azt hiszem, félreértettek valamit, vagy tán soha nem értették. Ha elmúlhat, akkor úgyis mindegy volt, még mielőtt elmúlt volna. Demény Péter tárcája.

Még hajnal van, de a piac illatát már idehozza a szél, a mocskos zoknik és részegségben ledobott gatyák közé. Dinnyeárusok, szemét, rothadó zöldségek bűze – ez mind az enyém, senki el nem veheti tőlem. Hétfőn reggel meg a szemeteskocsi motorja, az alkalmazottak beszéde, szentségelése. Szagok és hangok, s már nincs maradásom a lakásban. Ez az ütött-kopott garzon, amiben lakom, különben is csak arra jó, hogy ne az utcán aludjak, hanem egy fedél alatt; otthonnak csak a formalitás miatt nevezem.
Egy monopol muszáj, aztán a szesz lemegy, kering bennem: egy korty élet. Vannak napok, sok is, hogy nincs lehetőségem többet vásárolni, a hitelem is kifújt, sem a pincérnő, sem a többiek nem kölcsönöznek már. A segély éppen csak arra elég, hogy a költséget kifizessem valahogy. A villanyt és a gázt levágták, vízre ritkán van szükségem, azt még bírom, bár ki tudja, meddig.
Olyankor megállok a talponálló ablakával szemben, nézem a kuncsaftokat, hátha valamelyikben megmozdul az ember. De hát nem rossz fiúk: nyugdíjasok vagy rokkantak, akiknek már csak a szesz a világ, nem tehetik meg, hogy engem ajnározzanak. Mióta Szergejt elütötte a kamion, nem számíthatok senkire. A szüleim rég nem élnek már, hál’ istennek úgy haltak meg, hogy még hihettek a fiukban. Akkor voltam Ózdon, felépülésem befejezettnek volt mondható, ahogy a kis pszichológuslány fogalmazott. Felépülés – mintha az élet a szép szavakon múlna.
Szergejjel beszélgetni is lehetett, nemcsak inni. Õ is csalódott, ő sem reménykedett már semmiben, ő is félt az öngyilkosságtól, várta hát, hogy az Isten segítsen. Rajta segített is.
Rajtam miért nem segít?! Furcsán működik az Isten, nem mindig tudja, mikor kell közbelépni. Máskor meg akkorát téved…
Emlékszem még a Gyilkos elmék egy-egy részére. A tag csalódott, aztán elkezdte kinyírni az embereket, mire elkapták, már vagy ötön-haton túl volt. De hát attól te, te, aki nem bírtad a csalódást, még élsz, nem?! Lüktet benned a fájdalom, a vágy. Mit oldasz meg azzal?!
A szesz legalább bejár, elbódít, széttapos, mint egy vizes elefánt. Puhasága is van, keménysége is. A másnap persze borzasztó, de csak az első monopolig. Azt még felhajtom valahogy, bár érzem, nincs messze az idő, mikor sállal kell megkötnöm a kezem, hogy ne remegjen, ahogy Szergej tette néhány nappal a baleset előtt.
Csodálkozom az embereken. Mindegyiknek az arcára van írva a fájdalom, mégis úgy viszik haza a vinettát, a paradicsomot, az ordát, a májat, a virágot, mintha azt mondanák: elmúlik. Azt hiszem, félreértettek valamit, vagy tán soha nem értették. Ha elmúlhat, akkor úgyis mindegy volt, még mielőtt elmúlt volna. Ha nem volt mindegy, áltathatod magad, akkor sem múlik el.
Az a Csehov, az jól elkapta. Szergej olykor elcipelt a színházba, az egyik osztálytársa ott dolgozott. Húzódoztam, de hát úgyis mindegy, hová megyek. És ez a Csehov, ez tényleg tudta. Felhúztak egy búgócsigát, nézték, ahogy pörög, hosszan, legalább két monopolnyi időn át. Szééép, mondták, pedig egy árva hangot nem adott ki. Ilyen az élet is. Én nem akarom azt mondani, hogy szép, amíg meg nem hallom.
Valami magyar filmet láttam egyszer, még a másik életemben. Egy lecsúszott pofával találkozott a főszereplő, frakkos, bajuszos, két világháború közötti nagy magyar. A másik meg berúgott, az asztalra borult, s amikor felkapaszkodott, azt énekelte: „Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja.” Az asztalra csapott, megzördültek a söröskriglik, rázta a zokogás.
Itt a vinetták és egyebek között, a szemét húzó illatában kellene az asztalra borulni, ha nem lenne annyi román. De hát az Isten még ezt is elvette tőlem, hogy legalább nyugodtan odaborulhassak. Egyszer részegebb voltam a szokásosnál, elfeledtem mindent, csak ez a nóta járt a monopol között a fejemben, dudorászni kezdtem. „Nu-i destul cã esti beat, mai esti si ungur?!”, kérdezte az egyik, aki már évek óta iszik velem, tudja, hogy magyar vagyok. Szergej mesélte, ő vonszolt el onnan.
Azóta vigyázok magamra, már amennyire tudok. Annyi pénzem úgysincs, hogy ennyire berúgjak, anélkül meg nem ér semmit. Hát nézem a többi részeget, irigylem őket a pénzükért, elfogadom, ha jók tudnak lenni hozzám. Estelente meg kimegyek a főútra, átlődörgök az utca túloldalára, nézelődöm, aztán vissza. Kamiont nem vártak még ennyire, soha.