A szórványmagyarság emlékjelei

A Képzőművészeti Szövetség Temesvári Szervezetének vezetőjeként évente megszervezi a temesvári és a szegedi képzőművészek találkozóját, a Bánság magyar művészet- és művelődéstörténeti értékeit gyűjti össze, próbálja megmenteni és könyv alakban megjelentetni. SZEKERNYÉS JÁNOS temesvári színházkritikust, művelődéstörténészt Zsehránszky István kérdezte.

Különlegesen jó kapcsolat alakult ki a temesvári képzőművészek és a szegedi képzőművészek között. A Képzőművészeti Szövetség Temesvári Szervezetének vezetőjeként évente megszervezi a két város képzőművészeinek a találkozásait. Hogyan jött létre ez a kapcsolat, és hol tart ma?

Közvetlenül a rendszerváltozás után megkerestük egymást. Akkor Jecza Péter szobrászművész volt a temesvári szervezet elnöke, és Aranyi Sándor, aki jelenleg a szegedi Szög-Art nevezetű képzőművészeti egyesület vezetője, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Rajz és Művészettörténeti Tanszékének a vezetője. Akkor kezdtük el a két város képzőművészei közötti, kiállításokkal egybekötött találkozók szervezését, és azzal szoktunk dicsekedni, gondolom, joggal, hogy mi tettük le az alapot ahhoz, hogy Szeged és Temesvár testvérvárossá váljék. 1990-ben két nagyszabású kiállítást szerveztünk: a temesvári képzőművészek bemutatkoztak Szegeden úgy, hogy munkáikkal lefoglalták a régi városi galériának három szintjét, a szegediek pedig a régi temesvári vármegyeháza épületében, a jelenlegi Művészeti Múzeum termeiben mutatkoztak be, ugyancsak reprezentatív kiállítással. Azóta tart ez a kapcsolat, és rendszeresült. Gyakorlatilag évente kiállításcserékre kerül sor, hol egyéni tárlatok, hol csoportos kiállítások mennek Temesvárról Szegedre, illetve jönnek Szegedről Temesvárra. A szegediek alkotótábort szerveznek Csongrád városában, a művésztelepen, és erre évente egy-két-három temesvári művészt is meghívnak. Temes megyében, sajnos, nincs ilyen alkotótábor, ezért viszonzásképpen a szegedi képzőművészeket beprotezsáljuk a szomszédos Krassó-Szörény megye érdekes helyeire.

A cserekiállítások hazahozzák azokat a temesvári képzőművészeket is, akik időközben más országban telepedtek le. Tudomásunk szerint Németországból, Magyarországról, sőt még Izraelből is hazajönnek azért, hogy részt vegyenek a szegedi kiállításon.

A temesváriak legutóbbi szegedi kiállításának a projektgazdája Adriana Oancea temesvári festő volt. Az általa válogatott kiállítási anyagot a szegediek is szívesen fogadták. Oancea a nemzedéktársaiból alkotott csoportot hozott létre, amely stílusban és gondolkodásmódban is egyező művészekből áll. Németországból két festő, Gisela Paul és Karina Lamek vett részt a temesváriak szegedi tárlatán, ők már együtt szerepeltek Adriana Oanceával a Manole mester népballada témáját feldolgozó kiállításon. Együtt dolgoztak németországi városokban és itt, Temesváron is néhány elhanyagolt épület falainak a lefestésében. Trancota Lucia Magyarországra ment férjhez, őt is mozgósította Adriana Oancea, Ion Nanu temesvári festő pedig Izraelből hozott munkákat a kiállításra, amelynek összefoglaló címe: Határtalanul. A plakát is négynyelvű: román, magyar, német és héber. Ez a határtalanság nemcsak az országhatárok átléphetőségére utal, hanem a kiállításon szereplő képzőművészek nagy földrajzi tereken átívelő kapcsolatára is, valamint arra, hogy a művészi felfogásban és a műfajok művelésében szabad kezet adnak egymásnak. Ez a határtalanság egyben műfaji sokféleség: a kiállítás anyagát festmények, grafikák, szobrok, kerámiatárgyak, installációk alkották, másrészt pedig az egyes műfajok határait sem vették túlságosan mereven, tehát volt olyan installáció, amelybe ténylegesen megmintázott arcokat vagy éppenséggel írott szövegeket építettek be.

Nemrég viszont a szegedieket, a válaszkiállítás szereplőit kísérgette Temesváron.

Ez a kiállítás június 27-én zárult. A Szög-Art csoport tavaly ünnepelte létezésének huszadik évfordulóját, és ebből az alkalomból jubileumi kiállítást rendeztek Szegeden a REÖK-ben (a Regionális Összművészeti Központban), a sokak által, művészi körökben legalábbis jól ismert palotában, egy nagyon szép szecessziós épületben, amelyet teljesen felújítottak. Ebben hat olyan háromszintes épületrészt képeztek ki, amely képzőművészeti kiállításokra alkalmas. Kiállításuk betöltötte ezt az egész teret. Akkora anyag ide, Temesvárra nem fér be, ezért válogatást hoztak belőle. Nagyon jó fogadtatásban részesült, nemcsak a temesvári tárlatnyitó közönsége, de a későbbi látogatók is rendkívül kedvezően nyilatkoztak róla. Huszonkét szegedi művész állított ki, közöttük olyanok is, akik „csak” a munkáikkal lehettek jelen, nincsenek már az élők sorában. Jeles nevek szerepeltek: Aranyi Sándor mellett Popovics Lőrinc, Sinkó János, Henn László, Loránt János Demeter, és sorolhatnám még. A megnyitóra tizenhárom fős „képzőművész delegáció” érkezett Szegedről, ez is jelzi: fontos eseménynek tartják azt, hogy Temesváron kiállítanak.

Temesvár és a Bánság magyar művészet- és művelődéstörténeti értékeit gyűjti össze, próbálja megmenteni és könyvben megjelentetni, hogy megmaradjon az utókor számára az, ami még menthető. Hol tart ezzel a munkával?

Rendkívül nagy munka, ugyanis én mint szerző és a segítőtársaim a történelmi Bánságban gondolkozunk. Az első világháború után a Bánságot mint földrajzi egységet háromfelé tagolták. Mintegy kétharmada Romániába került, körülbelül egyharmada az akkori szerb-horvát-szlovén királysághoz, és hét falu Magyarországhoz. Országnyi területről van szó, ugyanis a Tisza–Maros–Duna és a Szörényi-hegyek határolta térség nagyobb, mint Belgium. Több város található rajta, köztük nagyobbak is, mint Temesvár, de megemlíthetjük Lugost vagy a határon túlról Nagybecskereket, illetve Versecet is, és vég nélkül sorolhatnánk a kisebb városokat. A célunk az, hogy összegyűjtsük, leltárba vegyük a történelmi Bánság területén egykor volt és jelenleg még létező vagy újabban állított köztéri szobrokat, emléktáblákat, síremlékeket, mindazokat, amelyeknek magyar vonatkozásuk van. A Bánság többetnikumú, többkultúrájú, többtörténelmű tájegység. Minden itt élő és itt élt nemzetiség az egységes történelem mellett megélte a maga külön történelmét. A németekét jobban ismerjük, mert ők szinte minden falunak vagy nagyobb régiónak megírták a történetét három alkalommal is: a Monarchia idején, a két világháború között és újabban, Németországba kitelepülve, mivel itt felhagyták a településeiket, falvaikat. Nekik köszönhetően minden nagyobb községnek terjedelmes monográfiája van. Mi arra vállalkoztunk, hogy a három részre tagolt egykori történelmi Bánságot átfogjuk. Ezzel egyrészt a régió egykori egységére is próbálunk utalni, miként azt egy régi történész, Böhm Lénárt tette, akinek a könyve már a címével is utal erre: Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme (1867). Ez valóban sajátos történelem. Mi, az itt élő magyarok, a török hódoltság után mindig szórványban voltunk. E szórványmagyarság emlékjeleit próbáljuk számba venni. Be kell járni minden települést, meg kell találni a még létező emlékműveket, emléktáblákat, síremlékeket, levéltári kutatás alapján lajstromba venni, fényképeken, képeslapokon felidézni azokat a műtárgyakat is, amelyeket a történelem viharai elsodortak.

Említsen néhányat a megtalált kincsekből.

Temesvár és a Bánság, mivelhogy örökké a hadak útjában állt, nem dicsekedhet középkori műemlékeivel, nagyon kevés maradt belőlük. De az Al-Duna partján, az egykori őrtornyokból, várakból mégiscsak fennmaradt valami. Hivatkozhatunk itt Szent László várára, ez szemben áll Galambóc várával, amely a Duna túlsó partján van, a mai szerb területen. E két vár nemcsak a magyar történelembe, de a magyar költészetbe is bekerült. Arany János versét Galambóc ostromáról és Rozgonyi Cecile hőstettéről mindenki ismeri. Az Al-Duna mentén ott van Trikulé, ami háromtornyot jelent. Az Al-Dunánál, amikor két alkalommal is rendezték a folyót, emléktáblákat helyeztek el. Az egyik, amelyik Széchenyi emlékét idézte, víz alá került, miután a vaskapui vízerőmű megépült. Később a Magyar Mérnökszövetség állított egy kisebb táblát a víz fölötti részre, azt viszont eltüntették. A Baross Gábor-féle tábla, amelyet a millenniumkor állítottak, 1896-ban a Vaskapui-szorosban hosszabb csatornát robbantottak, szerencsére megvan. László vára közelében található, a vár romjaitól nem messze. Megemlíteném még a boksánbányai várromot, a mehádiai vártornyot, a szakalári vártornyot, mint múltunk tanújeleit. Talán meglepetést fog okozni, hogy a Klapka György szülőházát jelölő emléktábla is bekerül a gyűjteménybe. Kevesen tudják, hogy Komárom hős védője Temesváron látta meg a napvilágot.

Magam is láttam a táblát, pedig az épület jelenleg egy nacionalista politikai szervezet, a PUNR tulajdona. De a táblát rajta hagyták.

Az első táblát leverték, de aztán újat tettünk, amelyiken rajta van Ungor Csaba szobrászművész kis domborműve, plakettje Klapka György arcképével, és ez most már évek óta sértetlenül ott áll az épületen. Sőt a március 15-én oda helyezett koszorúkat sem bántják. Kós Károly szülőháza és két Szabolcska-tábla is bekerül a könyvbe. Szabolcska Mihályt sokan csak Költőcske Mihályként ismerik, Karinthy paródiája alapján. Szabolcska közel 30 évig szolgált református papként, és sokat tett nemcsak a protestáns közösségért, a kálvinistákért, hanem az itt élő magyarság egészéért is. 1919-ben nem ment el a Bánságból, hanem arra biztatta a híveit is és másokat is, hogy itt kell maradni a szülőföldön. Költőként sem volt épp olyan csapnivaló. Ne felejtkezzünk el arról, hogy a mulatságok végén, amikor kifogyunk már a népdalokból, elénekeljük azt a nótát is, hogy Tele van a város akácfavirággal. Azt Szabolcska Mihály írta, s az akácfavirággal teli város éppenséggel Temesvár. Lugoson ott van Szombati Szabó István költőnek a sírhelye kopjafával, valamint Jakabffy Elemérnek az emléktáblája, annak a háznak a homlokzatán, ahol húsz évig, 1922 és 1942 között a Magyar Kisebbséget szerkesztette. És szó lesz a könyvben különleges, romantikus dolgokról is. Az egyik faluban, Bobdon, illetve a régi nevén Papdon áll egy elhanyagolt és omladozó hatalmas családi sírhely. Kriptának nem mondom, mert építtetője, Csávossy Béla az Esztergomi Székesegyház épületét vette mintául. Egyedülálló már az, hogy valaki egy székesegyházat utánzó hatalmas méretű temetkezőhelyet építtet. A fiatal felesége rákban halt meg, és az ő tiszteletére építtette. Regényes történet. A lehangoló, szomorú dolgok sem hiányoznak. Temesgyarmaton az Ambrózy családnak a kriptáját többször feltörték, kirabolták, a csontokat szétszórták, a sírbolt falait megbontották. Oda volt eltemetve báró Ambrózy Béla is, akit a legnagyobb magyar méhészként tartanak számom. Van egy terjedelmes könyve, A méh, amely több kiadást ért meg, és a megszállott méhészek napjainkban is haszonnal és előszeretettel forgatják. A szerzője, sajnos, nem örvendhet örökös nyughelynek, mert a késő utókor úgy bánt az ő és a családtagjai, felmenői és a leszármazottai kriptájával, hogy nem válik egy civilizált ország dicséretére.

Az épület még áll? Meg lehet menteni?

Felelőtlen kamaszok, hogy megijesszék a falubelieket, a temetőbe látogató nénikéket, egyes sírokat körberaktak koponyákkal. És ehhez nyersanyagért betörtek a kriptába. Más jelenséggel is találkoztam munka közben. Például számos faluban állítottak az első világháború hőseinek, elesettjeinek emlékoszlopot, obeliszket. Van közöttük egy turulos is, aminek turulját az utóbbi években már háromszor vagy négyszer újraöntették. Egyes falvakban nem mertek ilyen emlékművet felállítani, vagy nem engedték meg ezt, és a templomban helyeztek el emléktáblát az elesettek listájával. Többször is találkoztam ezzel, hogy az első világháborús emlékmű nem köztéren, hanem a templom falai között van. Ezt legalábbis én Erdélyben vagy máshol nem tapasztaltam. Itt a Bánságban viszont gyakori jelenség.

A Széchenyi-emléktáblát nem lehetne felhozni a víz alól és esetleg elhelyezni egy múzeumban? Vagy az említett bánsági szokás szerint templomba menekíteni – hogyha nem hagyják felállítani ott, a Vaskapunál?

Nagyon nagyméretű tábla, és bele van vésve a víz alá került sziklába. Búvárharangos építkezéssel és más ilyen technikákkal fel lehetne hozni a vízből, ha lenne hozzá anyagi fedezet. Mert roppant költségesnek ígérkezik. Az elmúlt hetekben ünnepelték a vaskapui vízerőmű felavatásának negyvenedik évfordulóját, abból az alkalomból kellett volna ezt megtenni. Vagy még azelőtt! Mielőtt a gát megépült. Akkor sokkal olcsóbb és könnyebb lett volna, még a szárazon elvégezni. Most sem lehetetlen, de összehasonlíthatatlanul többe kerül.