A tábla nem harap

Autonómiáról, kisebbségi oktatásról, az etnikumok közti feszültségekről rendszeresen hallani román és magyar elöljárók véleményét, de ritka az a közéleti szereplő, aki egyfajta hídként szerepelhet a két oldal között. DAN MANOLACHESCU, a Demokrata-Liberális Párt Kovászna megyei vezetője ebbe a szűk körbe tartozik. Ennek hátteréről, illetve az aktuális kérdésekről vallott nézeteiről beszél Kustán Magyari Attilának adott interjújában.

Önt úgy jegyzik, mint azt az embert, aki román és magyar felet egyformán tud képviselni egy-egy vita során. Minek köszönhető ez?

Az édesapám román, az édesanyám viszont székely, árkosi és csernátoni felmenőkkel. Ez a vegyes családi háttér soha nem számított hátránynak, és mint biológia szakon egyetemet végző ember, azt is elmondhatom, hogy a „korcs” vagy „hibrid” általában jobb eredményeket mutathat fel, mint a tiszta fajú egyed. De ha már ennél a témánál járunk, hogy ki mennyire kevert vagy tiszta vérű, hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen erdélyi ember sem igen tud felmutatni etnikailag egyoldalú családfát, és szerintem ez a vidék szépsége. Vannak egyébként olyanok is, akik rossz szemmel nézik a származásomat, de nem tudom, hogy mit várnának el tőlem: hogy eltoljam magamtól az édesanyámat vagy az édesapámat, tagadjam le az egyik nemzetiségem?

A színromán és színmagyar, illetve kevert családokból származó gyerekek kapcsán egy tanulmánya is született…

Ezt a vizsgálatot négy évvel ezelőtt készítettem el, elsősorban sepsiszentgyörgyi gyerekekkel, arra keresve választ, hogy milyen különbségeket fedezhetünk fel a különböző etnikai összetételű családok között. Arra a következtetésre jutottam, hogy a vegyes családban nevelkedtek általában nyitottabbak voltak, és könnyebben sajátították el az új információkat. A multikulturalitás fontos, és éppen ezért probléma az, hogy nincs olyan intézmény, amelyik erre fektetné a hangsúlyt, holott Erdély, mint mondtam, a különböző kultúrák találkozóhelye. Persze egy korrekt versenyt hoz létre, hogy a különböző intézmények az általuk képviselt etnikumok tradícióit népszerűsítik, de egy multikulturális közeget kellene létrehozni. Arra is van elképzelésem, hogy ezt hogyan ösztönözhetnék: az önkormányzatok által kiírt pályázatok során plusz pontot kaphatna az a projekt, amelyik nem csak az egyik közösséget szólítja meg. Jelenleg mindkét fél külön-külön dolgozik, és nincs egy közös tér, ahol az emberek találkozhatnának egymással. Azt nyilván nem tudnám megmondani, hogy melyik fél húzódik jobban a másiktól, hiszen ez egyénekre bontható. Magam is ismerek mindkét etnikum részéről nyitott embereket.

Néhány évvel ezelőtt írt egy könyvet, Székelyföld mítoszai címmel. Abban arról beszél, hogy a románok és magyarok nem nagyon ismerik egymást, nem járnak össze, lehetőség se igen van erre. Ez az állapot változott-e az elmúlt évek során?

Elöljáróban elmondanám, hogy a Szent György Napok olyan rendezvény, ahol több etnikum is tért kap, ugyanakkor példaértékű a Tamási Áron Színház részéről az előadások feliratozása – ezzel már lehetőséget adnak arra, hogy ne csak magyarok élvezhessék a darabokat. A könyvben leírtakról pedig azt tudom mondani, hogy a mai napig meglepően aktuálisak, ami persze nem örvendetes hír. Azt azért hozzáteszem, hogy kissé elcsendesedtek a korábbi viharok, és ha a politikában való részvételemnek van jó eredménye, akkor ez lehet az. Nem vagyok politikus alkat, nem szeretem a politikát, viszont egy konkrétan megfogalmazott céllal vállaltam el a PD-L megyei vezetését: a magyar és román fél közötti hangulat javításáért. Úgy érzem, hogy a helyzet sok szempontból mégsem változott, eklatáns példa erre a MOGYE ügye, ahol néhány tanár nem volt képes megérteni egy közösség kérését, ezt felfújták, és nemzeti kérdés lett belőle.

A közoktatásban mégis a szegregáció ellen van…

Igen, ez az én egyik vesszőparipám, és úgy látom, hogy mindkét közösség felelős ebben a témában. Egyszerű a kérdés: a tanárok szempontjait vették figyelembe, azzal pedig nem sokat törődtek, hogyan hat majd ez a diákokra. Azt nézték, hogy egy vegyes tannyelvű intézetben gondot fog okozni az, hogy milyen etnikumú legyen a vezetőség, milyen arányban legyenek tanárok és osztályok stb. Azt gondolom, hogy az olyan iskolákban, ahová románok és magyarok egyaránt járnak, a gyerekek elkerülhetetlenül találkoznak egymással a folyosón, és megismerik a másikat, könnyebben le tudják vetkőzni az előítéleteiket. Azt sajnos nem látom, hogy ezt a hibát hogyan lehetne kijavítani a közeljövőben, mert finanszírozási kérdésekről is szó van, ismét csak arról, hogy melyik osztályt újítják fel, ki mennyi pénzt kap.

Mi a véleménye a magyaroknak szánt román nyelvoktatásról?

Azt kellene elérni, hogy a magyar gyerekek ne gyűlölettel fogjanak neki a román nyelvtanulásnak, ezt pedig mielőbb meg kellene oldani ahhoz például, hogy a két közösség képes legyen a párbeszédre. Sokat beszéltek erről a kérdésről, de sajnos nem látok még semmilyen előrehaladást, ahogyan abban sem, hogy a románokat tanítsák meg magyarul. Ez egy teljesen természetes jelenség kellene legyen, de úgy látom, hogy még választható tantárgyként sem lehetne bevezetni az iskolákba, mert rögtön köznevetség tárgya lenne az, aki ezzel „vesztegeti az idejét”. Érdekes viszont, hogy amikor Sepsiszentgyörgyön magyar nyelvkurzust tartottak, akkor mindig éltek a lehetőséggel a románok, tehát teljes elzárkózásról sem beszélhetünk.

Térjünk át az autonómia kérdésére. Mi az álláspontja ebben a témában?

Úgy vélem, hogy egyik közösség sem érti igazán, mit is takar ez a fogalom. Teljes autonómia nem létezik, csak fokozatos, és amikor az európai példákat vizsgáltam az elmúlt évek során, pontosan erről bizonyosodtam meg: egyes helyeken több, máshol kevesebb mértékű autonómiát kaptak a közösségek. A Székelyföldnek a mai napon is van már valamilyen szintű autonómiája, és azon az úton halad, hogy egyre erősebbé váljon a függetlensége. Ez már az alkudozásoktól függ, ahogyan eddig is történt. A magyar közösségnek nyilván lesznek még kérései az őt képviselő politikumon keresztül, és valószínűnek látom, hogy ezek a kérések előbb-utóbb teljesüljenek is. A lényeg tehát az, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest ma már nagyobb autonómiája van az itteni magyar közösségnek, és kisebb, mint amilyenben tíz év múlva fog élni, erről meg vagyok győződve. Az embereknek idővel nem fog szemet szúrni az, hogyha egy többnyelvű táblát látnak, vagy ha a közigazgatásban a magyar nyelv is használható lesz. Ezeket a frusztrációkat nem logikus és racionális érvek hajtják, hanem érzelmi, mondhatni hormonális erők, de azt látom, hogy idővel meg fogják szokni, hogy a különböző közösségeknek különböző elvárásaik vannak. Egyetértek abban is Antal Árpád polgármesterrel, hogy például a tanfelügyelőség élén magyar vezetőnek kell állnia, hiszen fontos az, hogy ebben a környezetben, a többségi közösségben nevelkedett ember döntsön, aki jobban megérti az érzékeny témákat. Azt hiszem, hogy én sem tudnám felfogni azt, hogy mire van szüksége a magyar közösségnek, annak ellenére, hogy mindenki szerint nyitott ember vagyok.

Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egy évvel ezelőtt azt nyilatkozta, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a Hargita és Kovászna megyei lakosság utcára vonuljon, ha etnikailag szét akarják szabdalni a Székelyföldet. Ön azt válaszolta, „mindannyian tudjuk, mi a dolgunk: vagy mind fegyvert fogunk, vagy elmegyünk az ország vagy a világ más nyugodtabb tájaira”. Megvallom, meglepett ez a kijelentése.

Amikor Kelemen Hunor arról beszélt, hogy az utcára kellene vonulni, éreztem, hogy éppen azzal az elképzeléssel megy szembe, amit én képviselek, azaz a dolgok csendes, békés fejlődésével. Nincs értelme annak, hogy a magyarok kivonuljanak, mert akkor megbontják a békét, és az eddigi fejlődést hátráltatni fogják, esetleg visszafordítják. Emlékszem olyan nacionalista románokra, akik a kilencvenes évek elején hevesen támadták a többnyelvű táblák kihelyezését, nemrég pedig a saját fülemmel hallottam, amint egy székelyföldi, szintén nacionalista román azt magyarázza a bukarestinek, hogy ezek a többnyelvű jelzések teljesen érthetőek, nincs velük semmi baj… Ez jelenti az igazi fejlődést, húsz év alatt eljutottunk oda, hogy sokan megértették, a tábla nem harap, ha felhúznak még egy magyar zászlót, attól senkinek nem lesz rosszabb az élete, és ezért gondolom azt, hogy az apró lépések visznek minket előre. Néhány év múlva így aztán az sem lesz probléma, ha a közigazgatásban nagyobb teret kap a magyar nyelv használata. Én a béke, a csend híve vagyok, nem hiszek abban, hogy a harcias megnyilvánulások jó eredménnyel járnak.

Ezzel az értékrenddel, azt hiszem, a másik két magyar párt tevékenységét sem igazán méltatja, ennek kapcsán pedig az jut eszembe, hogy tavaly szeptemberben azt nyilatkozta, az MPP azért választotta Kövér Lászlót tiszteletbeli elnöknek, mert elfogytak az emberei Erdélyben.

Néhány gondolat fogalmazódik meg bennem, amikor az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar pártokról beszélgetünk. Arra gondolok például, hogy az nem kedvez senkinek, ha a romániai pártok Erdélyben arra kezdenek hangsúlyt fektetni, hogy ki hozakodik elő nacionalistább retorikával. Annak sem örvendek, amikor a magyar pártok kezdenek versenyezni, hogy ki kiabál hangosabban az autonómiáért, vagy egyéb ügyekért, mint ahogy ez a MOGYE esetén is történt. Hogy konkrétabban beszéljünk az MPP és az EMNP stratégiájáról, én azt látom, hogy egyiküknek sincs igazán kitűzött célja, mindkettő az RMDSZ-szel szemben pozicionálja magát. Márpedig ha valaki csak úgy képzeli el a működését, hogy mások ellen dolgozik, akkor az hosszú távon nem tudja megvetni a lábát. Romániában az emberek huszonkét éve valaki ellen szavaznak, a magyar közösség esetén viszont úgy látom, hogy – miközben sokan kritikusan szemlélik az RMDSZ tevékenységét – mégis inkább úgy döntöttek, hogy valami mellé teszik le a voksukat.

Ahogyan az lenni szokott, egyes körökben Önt nemzetárulónak kiáltják ki, aki a magyar érdekeket szolgálja, sőt az RMDSZ megfizetettje. Hogyan viszonyul ezekhez a véleményekhez?

Az idők során hozzászoktam, hogy ezzel jár a közszereplésem, természetes, hogy néhány szélsőséges ember szemében én a románság ellen dolgozok azzal, hogy a magyar érdekek mellett is kiállok, de amint mondtam a beszélgetés elején, nincs módon és hajlandóságom arra, hogy lemondjak a származásom egyik feléről. Nem mondok le az erdélyi multikulturalizmusról azért, mert az ilyen emberek úgy látják, hogy csak a színrománság a járható út. Ez egy pszichológiai-szociológiai jelenség, köztudott, hogy a csoporthoz való tartozás biztonságot ad az embernek, így én elfogadom őket, felőlem védhetik a román államot, ha úgy érzik, hogy az támadás alatt áll.

Az eddig elhangzottak után talán nem meglepő, hogy szívesen ismerkedik idegen kultúrákkal, vizsgálta az európai autonómiamodelleket, Dél-Amerikában járt, nemrég pedig Kenyába és Tanzániába is eljutott. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott egy ilyen vidéken, amely a mi kultúránktól nagymértékben eltér?

Izgalmas kirándulás volt ez, hiszen olyan vidékeken jártam, ahol törzsi formában élő közösségekkel találkozhattam; különböző istenekben hisznek, különböző nyelveket beszélnek. Azt nem mondanám, hogy a mi gondolkodásunktól eltér az övék, sőt, éppen arra a következtetésre jutottam, hogy az emberi szellem nagyon is hasonlóképpen működik a világon mindenhol. Amikor a szomszédos törzsről beszéltek, ugyanazokat a gondolatmeneteket hallhattam, mint itthon, azzal a különbséggel, hogy ott az ő problémájuk volt a legfontosabb. Mindenki a világ közepének érzi magát, pedig egyformák vagyunk.