Elmulatott osztályharc

A Tompa Miklós Társulat az idei évad struktúrája szerint (már másodszor láthatunk zenés színpadi produkciót néhány hónap leforgása alatt), keresi a szórakoztatás lehetőségét. Mindene adott, hogy kortárs, élő és minőségi módon szórakoztasson. Van kivel, van hol, van mivel. Most már csak azt kell igazán kitalálni, hogy hogyan. Parászka Boróka írása.

„Shaw romantikus komédiája, a Pygmalion – saját bevallása szerint – a fonetikáról szól. Ez igaz, arról is. Ennél viszont valamivel érdekfeszítőbb a Pygmalion-történet által felkínált lehetőség, amely elgondolkodtatásra késztet alkotó és műalkotás, mester és tanítvány, férfi és nő viszonyáról. Az ókori görög mítosz Galatheája boldog házasságot köt Pygmalionnal, alkotójával. Shaw Elizája már nem hódol be olyan könnyen, mint hajdanvolt elődje. Alan J. Lerner – a Pygmalion alapján 1955-ben írt – My Fair Ladyje a Higgins és Eliza közötti happy enddel végződik. Shaw ezt valószínűleg nem tűrte volna, de hát ekkor ő már nem élt.” Ezzel a felvetéssel indítja útra Harsányi Zsolt az általa rendezett marosvásárhelyi My Fair Ladyt, és ha az előadás ebből a perspektívából építkezne, akkor azt mondhatnánk, a Tompa Miklós Társulat színpadán nem történik semmi új, ez az előadás ismétli a már eddig látott és többször kimerített forgatókönyveket. Szerencsére nem erről van szó. Harsányi megpróbál jóvátételt szerezni Shaw-nak Lerner történetén. A szilveszteri darabként bemutatott musical ráerősít a Pygmalion – My Fair Lady történetek egy másik aspektusára, arra, hogy itt nemcsak férfiak és nők, tudók és tudatlanok néznek egymással farkasszemet, hanem gazdagok és szegények, elnyomók és elnyomottak is. Nem mellesleg és nem véletlenül a szembenállók férfiak és nők. Osztályharc van itt a javából, dallamosítva, tánclépésekbe oltva; ha ezzel az érzékenységgel hallgatja az ember a dalokat, a szöveget, egészen más történet és vég körvonalazódik. (Igen, elmarad a happy end, pontosabban a happy end nem azonos az átlényegüléssel, önfeladással, házassággal, nevezhetjük több néven is.)
Harsányi ráérzett erre a feszültségforrásra, az előadás elején fel is villan néhány olyan jel, ami megalapozza a társadalmi különbségekből lepárló musical világot. „Szavazójogot a nőknek” – ezzel a táblával vonul be a színpadra az egyik szereplő, a köréje csoportosulók tömeggé szerveződnek, brit proletármiliő kezd körvonalazódni. Sajnos a kezdeti felütés nem bomlik ki, az előadás nem tér le a hagyományos My Fair Lady klisékről. Hiába tér vissza a végén a fenti üzenetet tartalmazó tüntető-tábla, a történet ettől nem lesz kerek, a (nő)jogok nem kapnak dramaturgiai keretet, nem válnak eljátszhatóvá, színházilag láthatóvá és érthetővé.
Harsányi Zsolt, akinek az elmúlt években több nagyszínpadi, de merészen kísérletező előadását láthatta a helyi közönség (legutóbb a Platonovot és a Bölcs Náthánt), aki valamilyen formában a kortárs német színház formavilágát próbálta csatornázni a hazai színházi kultúrába, most visszalépett és „hagyománytisztelő”, koncepciójában, díszletében is több mint visszafogott szórakoztató előadással jelentkezett. Bizonyos értelemben elérte a célját, a közönség helyenként jól szórakozik, van rá példa, hogy nyílt taps is felpörgeti az előadást. Ami teljesítmény, mert ha valahol, akkor Marosvásárhelyen nagyon tudják a színházba járók, milyen a minőségi szórakoztató színház. Nagy nevettetők játszottak és neveltek közönséget itt, és az így nevelt város szomjazza a színházat, amit élvezhet: hálásan nevet és tapsol, amikor csak teheti.
Harsányi segítségére van, hogy – a helyi viszonyokat illetően kuriózumként – ezt az előadást élő zene kíséri. Amit nem sikerült az évadkezdő, Somogyi Szilárd rendezte rockballadával elérni, az most teljesül: Incze G. Katalin vezetésével valódi zene tölti be a Nemzeti Színház nézőterét. A hangszeres kíséret mellett pedig a társulat tagjai – apró hibáktól eltekintve – hozzák a minőségi énekhangot: a Tompa Miklós Társulat egyértelműen felkészült a zenés színpadi produkciókra.
A Henry Higginst alakító Bokor Barna erővel, karakteresen viszi és énekli végig a szerepét, kellően esendő és undok ahhoz, hogy szerethető és taszító is legyen. Egy kétarcú világ tévelygő figurája. Az Eliza Doolittle-t alakító Varga Andrea szintén a helyén van, pontosan, tisztán énekel, ameddig csak el nem fárad, a fáradtság okozta megbicsaklásokat pedig gyorsan korrigálja. Fegyelmezetten, látható munkabírással végigjátssza az előadást, mégis hiányérzettel áll fel a néző, nála kezd „elszivárogni” az élmény – és ez nem a színész, hanem a „koncepció” hibája.
A Harsányi-féle konvencionális musical, amely mégis ki akar tekinteni a musicaldíszletek és -káprázatok közül, nem dönt arról, hogy mit tart fontosabbnak. A zenés-táncos varázslatot, vagy a varázstalanítást, leleplezést, a romantikus történet mögötti drámát. A műfajkövetést vagy műfajbontást. Eliza Doolittle karakterén látszik leginkább ez a bizonytalanság. A Varga Andrea által hozott figura nem bűvöl el, és nem ábrándít ki: nem érződik mögötte az erő, a karc sem. Semleges, dramaturgiailag megspórolhatatlan elemmé válik. A társulat tagjai, akiket kiváló epizódszerepekben láthattunk korábban (Tollas Gábor, Ördög Miklós Levente), most nem találják a helyüket, inkább „lejátsszák” a szerepüket, nem kísérleteznek, nem hoznak egyéni színt abba a világba, ahol az egyéni illeszkedések és ellenszegülések jelentik a tétet. Igazán akkor válik fel- és elszabadulttá a játék, amikor a direkt, fenntartások nélküli, vállalt és akart szórakoztatásé a főszerep. Gáspárik Attila, az alkoholista, önző és pénzéhes apa, Alfred P. Doolittle szerepében valósággal fürdik, mindenáron nevettetni akar. (Apropó marosvásárhelyi nagy nevettetők: Gáspárik játéka mögül felsejlik Hunyadi László emléke, kivételes pillanat.) Az általa hozott játékelemek a helyükre kerülhetnének, ha az előadás valóban hozná a nagyon pontos, a műfaji szabályokat szigorúan betartó musicalformát. A produkció azonban nem áll össze.
A dalok többsége nincs dramaturgiailag beágyazva, így ezeket nehéz „lejátszani”, a musical természetéből fakadó abszurditás (mármint, hogy a szereplők egyszer csak, ki tudja, miért, dalra fakadnak) lóg a levegőben. Pedig micsoda játék lehetne a dal-játékokból! És még nagyon sok mindenből! Marosvásárhelyen, ahol a magyar nyelv elleni mindennapos merénylet mondhatni tájnyelvi követelmény, ahol a beszéd állandóan kisikló dallama permanensen sokkol, ez a történet kötelező darab, színházi tanulóprodukció lehetne. A félig városi, félig vidéki emberek identitás-játszmái szintén helyi jellegzetesség, napi élmény. Mindez nem fért bele ebbe a My Fair Ladybe. Kár érte. Ami történik a marosvásárhelyi My Fair Ladyvel, az azonban nem feltétlenül kudarc. A Tompa Miklós Társulat, legalábbis az idei évad struktúrája szerint (már másodszor láthatunk zenés színpadi produkciót néhány hónap leforgása alatt), keresi a szórakoztatás lehetőségét. Mindene adott, hogy kortárs, élő és minőségi módon szórakoztasson. Van kivel, van hol, van mivel. Most már csak azt kell igazán kitalálni, hogy hogyan.

        Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat

G. B. Shaw – Alan Jay Lerner – Frederick Loewe:

              My Fair Lady

                                  musical

Fordította: Ungvári Tamás és G. Dénes György
Rendező: Harsányi Zsolt
Dramaturg: Csép Zoltán
Zenei vezető, karmester: Incze G. Katalin
Koreográfus: Bodor Johanna
Díszlettervező: Adrian Ganea
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias