Mozimustra: Django és Idiocracy

Induló filmes és tévés rovatunkban Kustán Magyari Attila a jelen és a közelmúlt egy-egy mozisikerét ajánlja az olvasó figyelmébe, Tarantino nemrég Oscarral jutalmazott alkotását és Mike Judge 2006-os szatíráját.

A rablánc lehull: Django elszabadul Előző filmjében nácikat robbantott, a most a mozikban sikert arató, Django elszabadul (Django Unchained, 2012) című alkotásában pedig az Egyesült Államok déli vidékeinek rasszizmusát viszi vászonra Quentin Tarantino. Ahogyan korábbi filmje, a Becstelen brigantik (Inglorious Basterds), a legújabb mozija is a jó vesztesek pártjára áll, és a rossz győztesek napját rontja el.
Az amerikai rendező magával ragadó párbeszédek megírása mellett arról híres, hogy történeteihez több hordó művér szükségeltetik, de a vulgaritását más fénybe helyezi a tény, hogy filmjei korábbi, B-kategóriás fércműveket parodizálnak, a lehető legmagasabb szinten.
Jelen művében Djangót, a fekete rabszolgát (Jamie Foxx) egy fogorvosnak álcázott német fejvadász, Schultz doktor szabadítja fel, akivel meglehetősen izgalmas kalandokba bonyolódnak. Érdemes megjegyezni, hogy a jó dokit alakító Christoph Waltz az előző Tarantino-filmben kegyetlen náci szerepét játszotta el, ez az adalék talán még inkább összeköti a két alkotást.
Vérmérséklet kérdése, de időnként szívszorító tudni, hogy ami ma meghökkentő filmtéma, az nem olyan régen a valóság volt: türelmes emberek kiszámolták, mintegy száztíz alkalommal hangzik el a „nigger” szó a Djangóban, a feketéket alsóbbrendű fajként látó fehér urak pedig közismert könyörtelenséggel bánnak többek között a főhős szerelmével is. A páros éppen a szép lány kiszabadítására esküdött fel, ezzel kezdődik a kalamajka.
Tarantino filmjeit az is jellemzi, hogy legaljasabb főhőseit is engedi kedvelni: a Django szerelmét, Broomhildát birtokló ültetvényes, Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) gonosz, de megnyerő stílusa van. Talán egyetlen szereplővel volna nehéz azonosulnunk: az áruló szolgával, aki a létrán fennebb lépve már saját fekete testvéreit is megveti: ő Stephen, akit nem más, mint Tarantino régi barátja, Samuel L. Jackson alakít.
A Django elszabadul az adott korszak alternatív történetét meséli el, arra világít rá, mi történik, amikor elnyomottak rabláncai lehullnak. A hordónyi művéren, az akciódús jeleneteken túl rasszizmus, osztályharc, a jelen hibáira figyelmeztető múlt egyaránt megelevenedik a filmben.

A legpesszimistább antiutópia: Idiocracy Új fogalommal bővítette a közismert államformák sorát szatirikus antiutópiájában Mike Judge, aki 2006-os filmjében azt tárta a nézők elé, hogyan nézne ki a világ az idiokráciában, a butaság rendszerében.
Hogyan lesz a holnap világa ostobább a mainál? A film elején két esettanulmányt láthatunk: a gyermekvállalást évtizedeken át fontolgató, aztán utód nélkül maradó értelmiségi házaspárét, és a páros műveletlen, de igen szapora ellentétéét. Minél több a buta gyerek, annál inkább romlik az emberiség szellemi képessége, állítja a film, és mire a két főszereplő, Joe Bauers katona (Luke Wilson) és Rita, az utcalány (Maya Rudolph) egy kísérlet során a távoli jövőben ébred fel, már az egész világ a szakadék szélén áll.
Hogy némi képet kapjunk az idiokráciáról (ami a mai társadalomhoz ijesztően és nem véletlenül hasonlít): az emberek többé nem képesek összetett mondatok alkotására, színes üdítőket vedelve vulgáris tévéműsorok előtt üldögélnek, az intézményekben hibás számítógépes programok szolgálják ki az embereket, az alkalmazottak csak üresen bámulnak maguk elé.
A két főhős dolga, hogy megmentse az emberiséget. Bár egyikük sem rendelkezik különösebb ismeretekkel, és saját korukban meglehetősen butának számítottak, az idiokráciában a bölcsek bölcsei. Bauers az Amerikai Egyesült Államok vezető testületébe jut, ahol olyan zseniális meglátásokkal igyekszik javítani az összeomlott gazdaságot, mint a növények vízzel való öntözése – korábban az ismeretlen, de mágikusnak tartott összetevőkkel ellátott üdítővel próbálkoztak, a friss hajtások helyett azonban csak kiszáradt földek maradtak.
Hogy a világot végül sikerül-e megmenteniük a katasztrófától, azt nem árulhatjuk el. Nem is ez számít; a film csak figyelmeztetni akar, hogy jobb megelőzni a bajt, mintsem utólag korrigálni.