Egyszemélyes Ibusár

2015. 11. 25. 14:38

BENEDEK ÁGNES a Csíki Játékszínben 2008-ban tartott bemutató után idén felújította és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Kamaratermében újra közönség elé vitte egyszemélyes előadását, Parti Nagy Lajos–Darvas Ferenc: Ibusár-megállóhely című darabját. Fám Erika írása.

 

Jolán megformálója Benedek Ágnes, egyben az előadás rendezője   Fotók: Barabás Zsolt

 

Parti Nagy Lajos huszerettjével új műfajt teremtett, az operett parodikusan-ironikusan-komoly válfaját alkotta meg, amelyben szöveg és zene úgy találkozik, hogy önreflexív módon kifigurázza az alkotói, költői, írói lét nagyszerű kicsinyességét. Olyan nyelvi világot kreál Parti Nagy, amely a magyar nyelv egy archaikusan megőrzött, falusi környezetből kimentett formáját mutatja be. Azokat a szavakat, amelyeket Sárbogárdi Jolán szájába ad a szerző, egy megrekedt nyelvi állapotot, gondolkodásformát idéz, leragadást az időben. A huszárok, a háború fülledt levegője köszön vissza a tekervényes mondatszerkezetekben, illetve a cikornyás szócsavarokban, egy múltba feledkezett magyarság, Magyarország, egy tévelygő magyar lélek szónaklatát, monológját halljuk, egy önmagából kifordult szubjektumét, akinek a kínlódásai nemcsak viselkedésében, hanem eltorzított nyelviségében is visszaköszönnek.

 

Folyamatos átváltozásban

Ibusár egy olyan képzeletbeli település, amelynek a vasútállomásán többnyire csak átrobognak a vonatok, ha meg is áll is egy-egy szerelvény, utas alig akad. Sárbogárdi Jolán vasúti jegykezelő, belesápadt munkájába és élete monotóniájába, a monodráma a tudathasadás felé vezető út egy szépen ívelő folyamatát követi végig, amelynek során Jolán felépíti a másik világot, amely már nemcsak papíron létezik, szereplői életre kelnek és benépesítik szürke hétköznapjait, színt adnak reménytelenségének, kitörési vágyának és esélytelenségének, amelynek ő maga is tudatában van, hiszen sokszor megfogalmazza létének durva korlátozottságát. A predesztináció keserű és kikerülhetetlen, a kitörés lehetetlensége egyértelműsíti korlátait, amelyeket, ha fizikailag nem is, de a képzeletben mindenképp le lehet rombolni és el lehet jutni egy másik világba, ahol jól érezheti magát, ahol kiteljesedhet, saját hibáival, tökéletlenségével, faragatlanságával, mesterkélt és erőltetett írói hajlamaival.

Nemcsak a vidéki, elszigetelt fiatal nő sorsára világít rá Benedek Ágnes a Sepsiszentgyörgyön újra látható huszerettben, hanem a mindenkori ember alkotásvágyát, kitörési vágyát fogalmazza meg határozott törékenységgel. Olyan színészi produkciót kínál ez az egyszemélyes előadás, amely megrendít, elgondolkodtat, miközben kifiguráz, olyan empátiás csatornákat nyit meg, amelyek sok esetben színházi környezetben nehezen, vagy egyáltalán nem elérhetőek, nem használhatóak. Androgün-jellegű szerep a Sárbogárdi Joláné, hiszen folyamatos átváltozások alakítják a figurát, férfi és nő egyszerre, a jelenlévő és a lehetséges, az elképzelhető figurák metamorfozisainak vagyunk szemtanúi, amelyet Benedek Ágnes olyan könnyedséggel és természetességel tolmácsol, hogy semmi meglepő nincs az improvizált, hiányos jelmezekben, helyszínekben, hogy a szekrény, mint varázsszelence ontja magából az új és új figurákat, amelyeket csupán egy-egy tárgyi attributum jellemez, egy sapka, egy boa, egy cipő segítségével átminősül az egyszeri jegykezelő személye és egy színes világ tárulkozik fel előttünk, ahol a valóság és a képzelet figurái mintha varázsütésre cserélnék egymást és majdnem szétválaszthatatlanok egymástól, hiszen mindannyian Sárbogárdi Jolánok. A huszerettben nem Sárbogárdi Jolán osztja meg magát és válnak ki belőle különféle szereplők, mint képzeletének játékos teremtményei, hanem az összes szereplő, amelyeket életre kelt, valójában mint Sárbogárdi Jolán, személyiségének legrejtettebb zugaiból elővarázsolt ének. Ezt a sokszínű társaságot, az állomásfőnököt, Jolán egykori és a leendő szerelmét, a nagybácsit Benedek Ágnesnek sikerül olyan közel hoznia a nézőkhöz, hogy aligha kételkedünk a varázslat erejében, amelyet nemcsak gesztusokkal, hanem énekkel is közvetít, életet lehel a folyton felbukkanó új meg új szereplőkbe. Jól megszerkesztett zenei struktúrával rendelkezik a darab, zeneszerzője Darvas Ferenc az operett szerkezetéhez hasonlóan énekkel meséli el Jolán legbelsőbb érzéseit. Az Ibusár egy korábbi Parti Nagy Lajos regény nyomán született, amelyet álnéven ír és Sárbogárdi Jolán: A test angyala néven került az olvasóközönség elé, később mondrámává írta át és a zeneszerző harmonika-kíséretet javasol hozzá.

 

Hegedűszó az árnyékból

Az előadás rendezője, szereplője, dramaturgja egyszemélyben Benedek Ágnes, a produkció létrehozásában természetesen részt vettek többen is: művészeti és zenei tanácsadó, jelmeztervező. A darabnak van még egy rejtett szereplője, Kelemen István, aki hegedűn kísér a háttérben, s valahányszor megszólal a hegedű, a jegykezelő szobájának ablaka kivilágosodik és az alig átlátszó pergamenszerű felület mögött megjelenik a hegedűs árnyéka, alakja. Izgalmas látványelemévé válik az előadásnak, hiszen a zenei betétek alatt erre az ablakra szegeződik a tekintetünk, ahonnan bár nem lehet kilátni, de kintről beszűrődik a zene, mintha Jolán lélekhangjait hallanánk, lélekhúrjain siklana a vonó. A kamartermi előadás díszlete a kommunizmus éveiből ismert elhanyagolt, vidéki jegykezelői szobák hangulatát idézi a maga kopottságában, szegényes bútorzatával, ezúttal magyaroszági változatában. Jolán ruhái hasonlóképpen a vidéki nők slampos, kopott, igénytelen öltözködésési stílusát idézik, zokni, papucs, szoknya, elnyúlt kardigán, már-már nevetséges, de mégsem kinevetni való, mintegy dokumentarista ábrázolása jelenik meg egy adott kor, egy adott életérzés velejárójaként.

Jolán elköveti azt, amitől a leginkább félt és amit a legjobban szeretett volna, a hangosbemondó segítségével megtartja „A Bajkhállóy huszármente” ősbemutatóját, ünnepelt szerző néhány percig, az lesz, aki álmaiban volt folyamatosan, miközben a realitással szembefordulva mindent kockára tesz. Meghasonult állapot ez, Jolán az őrület határvonalán balettozik, és nem tudni, képes lesz-e visszabillenni. A monodráma nyitott végét Benedek Ágnes sajátos jelenettel és így a történetet sajátos értelmezésével toldja meg: a színpad hirtelen átalakul, egy virágos hintán ül Jolán pompázatos fényben, mellette egy huszár áll, aki mozgatja a hintát, közben a mentőautók szírénájának irritáló hangját halljuk. Majdnem meggyőz a zárójelenet, hogy ez a giccsbe forduló boldogság az, amiért érdemes volt az egészet végigcsinálni, de a mentőautó hangja nehezen hiteti el velünk, hogy Jolánnak valójában, erre, csak erre lett volna szüksége, inkább a félelem erősödik fel bennünk, hogy az önmegvalósítás, a kiteljesedés csapdáit legtöbbször mi magunk építjük meg.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!