Egyensúlyteremtő váradi Bányavirág

2016. 09. 30. 15:28

Ahogy Csatlós Lóránt Ivánként őrzi a hagyományt, abba bele kell pusztulni, mert nem könnyű szoruló gyomorral röhögni. Ilyen Székely Csaba tragikomédiája, fekete humorral, nyelvi játékokkal, helyzetkomikumokkal megrajzolt dráma. A Bányavirágot Nagyváradon a Magyar Dráma Napján mutatták be Hunyadi István rendezésében. Simon Judit kritikája.

 

 

Túlélni, vagy még azt sem. Inni és lemondani mindenről, amit emberi, értelmes életnek lehet nevezni. Felhúzni a székelyharisnyát, ha jön „magyarból” a tévé és azt mondani, amit hallani akarnak: székely romantikát. No meg hagyományt, ami még itt él – szerintük. Holott „az egyetlen hagyomány, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, aztán kimegyünk az erdőre fát lopni” – mondja Iván (Csatlós Lóránt). A munkanélküli vájárt, aki évek óta a súlyos beteg apját ápolja, meg néha a hagyományt őrzi, már senki és semmi nem érinti meg. Pálinka legyen, és akkor talán túl lehet élni az életet. Község – javít ki mindenkit, aki faluként emlegeti a települést, ahol az öngyilkosság csak annyiban esemény, hogy a temetésen lehet inni. Község, mert így akarták valakik, akiknek a besorolás sokkal fontosabb, mint az emberek helyzete. Község, melyről a tévében csak annyi látszik, hogy van Kossuth és Petőfi utca, és őrzik az emberek a hagyományt. Iván pálinkába fojtja a keserűséget, az érzelmeket, az életet. Talán ezért csak fát lopni megy az erdőbe, nem felakasztani magát. Talán azért is akar élni, hogy az öreget ápolja, pedig nincsenek jó emlékei az apjáról. Legalább tesz valamit.

Abba, ahogy Csatlós Lóránt őrzi a hagyományt, bele kell pusztulni. Nehéz úgy nevetni, hogy közben összeszorul a gyomor, néha a torok is.

Mihály (Szabó Eduárd) a valamikor szakmai reményeket ápoló orvos, nem titkoltan csehovi figura. Álmai voltak, de lett család és gyerekek, itt ragadt a sáros faluban – bocsánat, községben. Számára Ilonka (Pitz Melinda), Iván városról érkezett mostohatestvére a nagyvilági nő, a szerelem lehetősége. Ahogy Szabó Eduárd a pohárért nyúl, ahogy egy szuszra megissza a pálinkát, benne van az egész reményvesztett élete. Ilonka városról érkezett, ahol az albérlet is jobb, mint a falusi – bocsánat – községi otthon. Ő már kívülről látja, hogy az öngyilkosság a túlélés lehetetlenségének végső gesztusa. Pitz játékában is más, mint a többiek: iszik, hogy „befogadják”, de tudja: az egyetlen értelmes lehetősége, hogy elmenjen. Visszamegy a városba robotolni, mert ott legalább élet van. Ha van.

Illés, a gazda (Nagy Gábor) az egyetlen, akit nem érintett a bánya bezárása. Műveli a kertjét, földjét, jómódú, nem iszik, folyton mosolyog. Nem szeretik a faluban – bocsánat – községben, mert más, mint a többség: nem iszik, nem lop fát, mosolyog. Mintha boldog lenne, pedig nem az. Asszonya, akiért dolgozik, nem szereti. Ivánnak hordja a kompótot. Illés nem lázad, mosolyogva elbúcsúzik, de senki nem veszi észre, hogy halni készül. A halála előtti jelenetben valahogy más, rosszat sejtető. Nagy Gábor vigyora szelíd, fájdalmas mosollyá válik.

Irma, a felesége (Ababi Csilla) rítusszerűen hordja a kompótot, ha már nem kell „segíteni” az öreg körül. Irmának - szintén csehovi figura -, fogalma nincs, miért boldogtalan, Iván iránti szerelme inkább pótcselekvés, mint mély érzelem. Talán azért nem szereti a férjét, mert más, mint a többi férfi körülötte, vagy mert a férje miatt kénytelen itt élni. Ababi Csilla elfojtott dühe, önmagának hazudott szerelme, szégyenlős felajánlkozása Ivánnak, sokkal összetettebb asszonyt sejtet, mint amilyennek Irma mutatni akarja magát. Önmagát vádolja férje haláláért. Felkavaró, ahogy rémülten menekül vélt szerelmétől, amikor rájön, Iván szereti őt.

Féleszű Sánta Feri (Kocsis Gyula) végeérhetetlenül rakja a soha el nem készülő építmény tégláit. Ragadványneve van, ami megkülönbözteti a többiektől. Többszörösen hátrányos helyzetben van: sánta, nem túl okos és pálinkája sincs. A dramaturg és rendező elképzelése nyomán Feri a falu bolondja, vagy ha úgy tetszik, Örény Tótékjából a Postás, aki mindent lát és hall, de az italért cserébe elkiáltott jókívánságon és a néha eleresztett káromkodáson túl, nem mondja ki a gondolatait. Aztán ő is feladja az „építkezést”. Kocsis Gyula megszólalásai, hangjai, mozdulatai kifejezik mindazt, amiről ez a történet szól: a csendes, beletörődött reménytelenséget, a jövőtlenséget. A községi rangra emelt faluban már nem épül semmi. Nincs jövő, és múlt sincs, csak a tévében mutogatott hagyomány marad.

Hunyadi István első rendezése az alkoholba fojtott kilátástalanság, a közösség és egyén tragikomikus létet sajátosan bemutató Bányavirág. Nehéz feladatot vállalt, de az előadás megmutatta, Hunyadi rendelkezik annyi érzékenységgel és humorral, hogy egyensúlyt teremtsen a színpadon dráma és komédia között. A tragikus sorsok ellenállhatatlan humorral jelennek meg a színpadon. Csattan a nyelvi humor, komikus, karikírozó a játék. Hunyadi elemeli a realitástól a történetet, típusokat mutat meg, helyzeteket. Amikor a tévé számára felharsan a Gyere velem a Hargitára „zsoltár”, sírva nevetünk, holott csak sírnunk kellene.

Nagyváradi Szigligeti Társulat

Székely Csaba: Bányavirág

tragikomédia

Rendező: Hunyadi István

Dramaturg: Czvikker Katalin

Jelmeztervező: Cristina Breteanu

Díszlettervező: Szőke Dalma Zsuzsanna

Szereplők:

Iván: Csatlós Lóránt

Mihály: Szabó Eduárd

Illés: Nagy Gábor

Ilonka: Pitz Melinda

Irma: Ababi Csilla

Féleszű Sánta Feri: Kocsis Gyula



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!