Egyedi játékok a léttel

Arról az előadásról írok, melyet a Színházi Világnapon láttam. Fontos ezt elmondani, mert a Békeidők című színpadi alkotás előadásról-előadásra változhat. Noha a meghatározó szövegek és jelenetek rögzítettek, a produkción belül az improvizáció lényeges elem, hangsúlyok tolódhatnak, jelenetek alakulhatnak át, karakterek változhatnak. Simon Judit írása.

Elképzelhető, hogy minden előadás különbözik egymástól, hogy a közönség valami által mást lát, érez, értelmez az előadásból, mint én. Noha a színház világában közhelynek számít, hogy minden előadás egyedi és megismételhetetlen, a Békeidők esetében ennél többről van szó. Olyan ritka esemény tanúi lehetnek a nézők, hogy jelenlétükben alakul egy-egy színházi pillanat.
Posztdramatikus színház, nincs előre megírt darab, nincsenek előre megírt szerepek, minden a próbafolyamat alatt születik, alakul. Közel egy éves munka előzte meg a Békeidők bemutatóját, ami alatt a rendező és a színészek ismerkedtek egymással, hogy az őszinteséghez szükséges bizalom, az együttjátszás tudása és akarása kialakuljon.
Az alkotók önvallomása, önreflexiója ez az előadás magukról, az alkotásról, a művészetről, a családról, a társadalomról, életről, halálról, szerelemről, vallásról, hitről. A színház nyelvén, amely hol szürreális, hol humoros, hol groteszk, de egybehangzó. Az alkotó ember szemszögéből vizsgálja az előadás a művészi, értelmiségi létet itthon és otthon.
Hajdu Szabolcs, noha a színházból indult a pályája, ma elsősorban filmrendező. A temesvári előadás is filmszerű, ha úgy tetszik, snittekből alakul egésszé, szépen, következetesen, tisztán. A néha nevettető, néha mellbevágó, máskor abszurd jelenetek „füzére” a játékmester irányításával alakul történetté. Hajdu is a színpadon van, szerepeket alakít, amikor Lagermann éli az életét, és kivonul a játékból, amikor az író szereplői, gondolatai jelennek meg a színpadon.
Az istallációkkal beépített izgalmas tér civilizációnkat idézi szemétdombbal, és kitömött állatokkal. Minden kicsit lepusztult, csak a karácsony fehér és giccsesen pompás. A teret a fényhatások változtatják temetővé és templommá, otthonná és köztéré, ahol az író él és alkotna.
A történet egyszerű: Lagermannak megjelenik a könyve, melyet mindenki saját politikai nézete szerint értelmez. Vélhetően sikere van, mert két színésznő felkéri: írjon színdarabot. Az író életében drámák történnek, az apja meghal, a húga egy szektához csapódik, kéri az örökségét. Írni kellene, de sem a család, sem a társadalom nem kedvez az alkotásnak, az alkotó ember önmagába tekintésének. Betör az életébe, az életünkbe a korrupció, a politika, a demagógia, a médiahisztéria, nekiütközik a bürokráciának, a nemtörődömségnek. Kis halálok, kis életek, kicsinyes minden és nem is egészen tiszta. Az író tudja, ezt a kicsinyességet kellene valahogy papírra vetni, kitenni a színpadra, de ez a világ sem sokkal jobb, a színésznők a minél több szövegért harcolnak egymással és Lagermannal.
Az író képzeletében zajló jeleneteket is látjuk, a figurák szinte azonosak az életében megjelenőkkel, csak jelmezeik térnek el kissé, a képzeletben szebbek, légiesebbek, mint a „valóságban”, a karakterek viszont alig groteszkebbek, mint azok, akikkel az életében találkozik.
Az alkotó nem tud elvonulni az őt körülvevő világtól, ránehezednek megírandó szereplői. Menekül alkoholba, alvásba, betegségbe. Korunk betegsége támadja, a rák. A tumorok alakot öltenek: a darabja vagy élete szereplői. Eldöntendő kérdés.
Az élet, ami az alkotók szerint fontos és szép, megy tovább. A férjét és immár fiát gyászoló anya virágosra cseréli a fekete kalapot, szerelem köszönt az életébe. Karácsony van, a születés ünnepe, az élet megy tovább. A játéktéren keresztül megyünk ki a nézőtérről, a vakító fehér hóba, villogó játékok és hatalmas plüssmackó, amit megsimogatok. Akkor abban a műkarácsonyban elszorul a torkom, és megértem, a Békeidőkben bemutatott nyomorúság ellenére, az élet szép, és élni kell. Mert mindig van egy karácsony.
Hajdu Szabolcs és alkotótársai a színház lényegét keresik, a gyökerekig mennek vissza. Érzelmeikkel, idegeikkel, testükkel játszanak, embermesét mondanak nevettetően és torokszorítóan. Az improvizációk ellenére, a rendező minden gondolat fonalát elvarrja, semmi nem marad a levegőben, jelképei tiszták, érthetőek. Az előadásban feltett kérdések és válaszkísérletek érvényesek. Egyik jelenetben – jól megindokoltan – a színészek szembeülnek a nézőkkel és nevetnek. Rajtunk, ahogy mi az általuk megjelenített embereken. Egymáson nevetünk és önmagunkon. Mondom, Hajdu lemegy a színház gyökereihez.
A Békeidők álomszerű előadásához Hajdu nagyszerű színészeket választott. Magával hozta Temesvárra Szabó Domokost, aki filmjeiben főszerepeket játszott, és aki ebben a produkcióban elmélyülten, szinte eszköztelenül közvetíti az író, alkotó dilemmáit, kétségeit, vívódásait. Tasnádi-Sáhy Noémi, Lagermann anyja szerepében egyszerre földhözragadt és légies, groteszk és romantikus. Megrázó, ahogy félmosollyal elmondja imádságnak hangzó monológot. Magyari Etelka, szerelmes lány, aki értetlenül szemléli kedvese, az író vívódásait. A színésznőket alakító Lőrincz Rita és Tar Mónika az abszurd és reális mezsgyéjén egyensúlyozik. Lőrincz hisztériás újságírója is dicséretet érdemel. Török-Illyés Orsolya a csendes, kiismerhetetlen lánytestvér szerepében akkor a legmeggyőzőbb, amikor a jussát követeli a vagyonból. Borbély B. Emília háziorvosa gondokkal teli, hideg, a halál előtt tehetetlen asszony. Balázs Attila politikusként negédes, simulékony, abszurdot érintő. Halandzsa beszéde fergeteges. Szektavezérként groteszk, nevetséges és siralmas. Bandi András Zsolt temetkezési vállalkozója abszurd és mégis életszerű figura. Rendőre ostoba, nevetséges és nagyon emberi. Mindkét figura karikatúraszerű, Bandi egy-egy erős színnel festi meg mindkét portrét. Kiss Attila az író apjaként elesett, szánni való, Lagermann barátjaként nevetségesen groteszk. Hajdu Szabolcs színésznek is kiváló.
A rendező, a társulat, a tervezők együtt különleges, izgalmas, szép előadást alkottak Temesváron.

Temevári Csiky Gergely Színház

Békeidő

A szereplők ötleteinek és improvizációjának felhasználásával
Írta és rendezte Hajdu Szabolcs
Díszlet- és jelmeztervező: Iuliana Vîlsan
Világítástervező: Nagy András
A rendező munkatársa: Gálovits Zoltán.
Fotók: Nagy András