Szívderítő liliomtiprás

A sokszínűség jegyében szerencsésebb lett volna, ha budapesti színházi kalandozásai során kollégánk nem az Örkény Színházban köt ki ismét, de a magyarországi színházi élet ismerői számára tán érthető módon, nem tudott ellenállni a Mohácsi-testvérek rendkívül szórakoztató merényletének Szigligeti Ede Liliomfija ellen. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

A körülményeket és a színházi fenegyerek testvérpár előéletét nem ismerve a darabválasztás kapcsán azt is gondolhatnánk, hogy a Mohácsi testvérek Szigligeti művének színpadra állításával a regnáló hivatalos ízlés által támogatott igazgatók kegyeibe kívánnak beférkőzni; a legtöbbünk emlékezetében Makk Károly filmkockáin élő habkönnyű romantikus komédiáról feltételeznénk utoljára, hogy alkalmas lehet bármiféle zavarkeltésre az erőben.
Persze, elég csak a Mohácsiak által jegyzett nemzetis Egyszer élünk…-re, vagy a rendesen átfazonírozott Csárdáskirálynőre, illetve a szintén Szigligeti tollából származó Buborékokra emlékeznünk, és máris sejthetjük, a fiúk valami újabb mesteri tréfát követtek el a nemzeti kánon ellen. Ha valaki szeretne bármit is megőrizni emlékezetében Darvas Iván vadromantikus, tisztalelkű Liliomfiából, Krencsey Marianne elbűvölő Mariskájából, Dajka Margit légiesen énképzavaros Camillájából, vagy a Ruttkai Éva–Soós Imre páros által életre keltett együgyű, mégis gyönyörű szerelmesekről a fogadóban, a Mohácsi-féle előadásnak még csak a közelébe se menjen.
A darab megrögzött Szigligeti rajongóknak sem feltétlenül ajánlott, annak ellenére sem, hogy ez a feldolgozás sok szempontból hűségesebb az eredeti műhöz, mint az 1954-es film. Bár a második és harmadik felvonást összevonták, az írói elképzelésnek megfelelően a cselekmény két helyszínen zajlik: Camilla (vén)kisasszony kolozsvári lakásán, illetve Kányai uram fogadójában. Emellett, bár Szigligeti nem határoz meg pontos időpontot, a kort is a keletkezési időpontra, azaz közvetlenül a szabadságharc leverése utánra tették, szemben a film romantikázásra sokkal alkalmasabb századelejéhez képest. A kézenfekvő hasonlóságok sora itt viszont véget is ér. Merthogy minden, ami az előadásban valóságosként elkönyvelt (bár nem könnyű kiszűrni ebből a háromórás tűzijátékból) az tökéletesen mai: a Szigligeti-féle egyszerű karakterekből előcsalt, napjainkban teljesen releváns érzések, viszonyok, a nem éppen vidám valóságunkból vett poénok. A kor, a sztori mindehhez csak körítés. E szándékát a rendező nem is rejti véka alá, sőt a lehető legkézenfekvőbb eszközzel szemünk előtt tartja ezen alapvetését az egész játékidő alatt. A díszlet mindig félkész, mintha a vándortársulat késve érkezett volna az előadás helyszínére, jelmez pedig – a kor bútorhuzatait idéző – kvázi egyenruha ráfestett jelzésekkel, mintha a csepűrágók csak éppen színpadra lépés előtt aggattak volna úti ruhájukra néhány kelléket. Mindez tiszta és stilizált, véletlenül se juthasson eszünkbe, hogy nem vérprofi alkotói döntés áll a látvány hátterében. Ebből az is következik, hogy egyik karakter sem veheti egészen komolyan magát a színpadon, a befejezés néhány pillanata kivételével mindenki színész itt, sőt inkább, ahogy Puck fogalmaz a Mohácsi-féle Szentivánéji álom feldolgozásban, színész r-rel, azaz ripacs. De a koncepció természetesen erről az oldalról sem támadható. Ha bárki az alkotók fejéhez vágná, hogy micsoda vásári komédiát csináltak ebből a kedves szerelmi történetből, gúnyos mosollyal az orra alá tolhatnák a Szigligeti-féle eredetit, melyben Liliomfi az ifjú Schwartz érkezésekor, nem csak a szállodamágnás fiát, de az egész vendégsereget színész kompániának titulálja, Szilvai professzort téve meg a fő-fő teátristának. Annyi alkotói szabadság már csak megengedhető, hogy ők ezt a motívumot végigvezették az egész darabon!
A jellemzően lírai és intellektuális Gállfi László tökéletesen hozza is a rendezői elvárásoknak megfelelően, Emerenciáját egészen földhözragadt és ki is mondott vágyakkal telve sirató Szilvai Tódor oktató szerepét, azzal a nem is apró pikantériával fűszerezve, hogy jelen esetben a címszereplőnek édesapja és nem nagybátyja (mint az eredetiben), valamint ténylegesen rástartol az eredetileg unokaöccsének/fiának szánt Mariskára (nem csak Liliomfi gondolja így). Fő-fő teátristához mérten ebbe a szerepbe aztán minden belefér, egy pillanatig sem csodálkozunk rajta, hogy egy egész évfolyamot megbuktatott, miután szörnyedve imádott felesége egyszer fondorlatosan az ágyába csalta, és akkor sem képedünk el, amikor női ruhában parádézik vagy amikor képletesen szemlélteti, hogyan csapta a falhoz az asszony hat darab nyivákoló nepáli fenyőmacskáját.
Hozzá képest az „igazi” színészek, legfőképpen ugye Liliomfi (Polgár Csaba) és Szellemfi (Máthé Zsolt), kiegészülve egy új karakterrel, a Szantner Anna által finoman megformált Rózával, a társulat hajdan Liliomfi által megszöktetett (!) színésznőjével, már nyugodtan bolondozhatnak kedvükre, a szinte belsős szakmai poénok mellett, ha akarnák se tudnák elterelni jellemükről és egymásközti viszonyaikról a figyelmet. Az itt látott Szellemfi messze nem szervilis segítője, mint inkább riválisa Liliomfinak, aki pedig távol áll az ideális hősszerelmestől, igazi ideák nélküli, link, lumpen alak, aki négyféleképpen tud szerelmet vallani, és ebbéli képességeit – hiába veszi el végül a szintén inkább a színházba szerelmes, némileg hisztérikus Mariskát – feltehetően élete végéig kamatoztatni fogja. Ha nagyon messzire akarunk menni, igazi lelki társa talán Róza lehetne, akivel hiába szakított az újabb szerelem kedvéért, mégis az ő vállán sírja ki magát, amikor értesül anyja haláláról.
A Für Anikó formálta Camilla kisasszony sem próbálja nagy erőkkel született úrinőnek feltüntetni magát (nehéz dolga is lenne, hisz ebben az interpretációban a bumfordi Kányai fogadós húga), minden elvakultsága mellett tisztába kell legyen vele, mit vár az éhenkórász színésztől az ajtó alatt becsúsztatott 10 forintért.
A főbb szereplők jelleme az egy órás első felvonásban kibomlik, a darab szóhasználatával élve már igazán könnyű „ívet rajzolni belőle”. Így az egyébként szintén minden romantikát mellőző Erzsike-Gyuri szerelem megrajzolása mellett, mely a főszálhoz hasonlóan nem tiszta happy end-del végződik (Erzsike nehezen győzi meg magát, hogy pénz nélkül is szívesen köti magát egy életre a „mamlac”-hoz) bőven jut idő, hogy a szereplők tobzódjanak a napjainkat nem éppen kíméletesen fricskázó poénokban. Kányai uram legfőbb gondja, hogy Gyuri túl tisztességes, ha igazi vejnek való lenne, már a fél vagyonából kiforgatta volna, a cimbalmosban pedig felfedezik a Segesvári csatában eltűnt Petőfit, aki bár cigány, de nem úgy, hanem a Jobbik értelmében. Erzsikének sincs ellenére a Schwartz-vonal, mivel gazdag és pesti, mindezt persze romkocsmában merengő vidéki egyetemista lányra hajazva beszéli meg Mariskával, néhány feles mellett. A színházkedvelőként megjelenő idősb Schwartz megveszi végül az egész társulatot, de az egyébként tehetséges Liliomfi szolgálataira nem tart igényt, tán azért, mert túlzottan beleélte magát Gyuri pincér szerepébe, ilyen hibát pedig nem lehet elkövetni egy rendes nemzeti érzelmű színpadon.
Az előadásba színházi szempontból nehéz lenne belekötni, mestermunka, mint ahogy azt az alkotóktól el is várja az ember, mégis inkább csak a magyarországi viszonyokkal tisztában lévő, viszont azoktól nem teljesen megcsömörlött nézőknek ajánlanám. A napi szinten újságolvasók, illetve fővárosi kultúrafogyasztóknak enyhe mérgezést okozhat, hogy bár remek kivitelben, remek poénokkal, de újabb három órán keresztül arról van szó, hogy az anyaországi rögvalóság leginkább egy végletekig abszurd trágyadombra hasonlít, ahol a személyes boldogságra is igencsak kevés esély mutatkozik.

Örkény Színház, Budapest

Liliomfi

Szigligeti Ede műve nyomán írták a Mohácsi testvérek

Rendező: Mohácsi János

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
Zene: Kovács Márton
Koreográfus: Tóth Richárd