Egy sárga konyha színei

2015. 10. 22. 14:51

Október 8-án mutatta be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Jonas Gardell Jegesmedvék című darabját Zakariás Zalán rendezésében. Fám Erika kritikája.

 

A kamaratermi előadás kis közönségnek szól, de szükségszerű ez az intim szféra, hiszen Jonas Gardell darabja egy család belső világát, mélyszerkezetét, erővonalait próbálja feltárni, megmutatni. Egy anya és három felnőtt gyermeke kapcsolatába látunk be. Két lány és egy fiú. Az apa hiányzik. Jó ideje halott. Az anya, Ilse születésnapját ünneplik. Minden adottsága megvan ennek a színműnek, hogy kísértetiesen emlékeztessen Ödipusz történetére. Csakhogy itt más kapcsolódási pontok és más típusú érzelmi függőségek alakulnak ki. Az anya, aki egyedül marad három gyermekével, a fiút kedvencének tekinti és fojtogatja ragaszkodásáva, míg két lányát megfosztja a szeretettől. Az erős kritika, aggresszió, amellyel lányait illeti, különböző reakciókat vált ki, Solveig lázadással, míg Gertrud (P. Magyarosi Imola) megfelelési kényszerrel válaszol az anyai elutasításra, hidegségre. Gabriel, a fiútestvér pedig a bálvány szerepét kapja, az anyja imádott fia, akinek mindent megbocsájt, még azt is, hogy születésnapján nem köszönti fel, még azt is, hogy anya-fiú viszonyáról ír regényt, amelyben erősen bírálja anyja jellemét és a cselekedeteit. Kicsit Médeia gyermekei ezek a fiatalok, akik a 21. század bármelyik csonka családjának tagjai lehetnének. Felnőtt gyerekek ők, akik szeretethiányos kapcsolataik áldozataivá lettek és képtelenek bármit is tenni ennek megváltoztatására.

Egyedül Gabriel (Ruscsák Péter) az, aki az irodalom, a szövegek segítségével próbál megszabadulni a belső feszültségeitől, frusztrációitól, félelmeitől, elnyomottságától, a muszáj-szeretettől. Ő író lett, sikeres író, mert tabutémákat mert megírni, a nyers őszinteség szintjén, egy kamasz fiú érzelmi világát mutatja meg kendőzetlenül. Míg Ödipusz véletlenszerűen öli meg az apját, addig Gabriel, tudatosan írja meg anyja halálát, mintegy ezzel elvágva az elszakíthatatlan köldökzsinort. Míg az Ödipuszban a véletlenszerű uralja az események alakulását, itt a tudatosság dönti el az események sorát, az anya tudatosan választja kedvencének a fiát, a fiú tudatosan szabadulni akar a túlzott anyai kötődéstől. Miközben mindenki egy kicsit idegbajos, a hangulat fojtott, depressziós, érzelmi kitörések minden oldalról és mint olvadó jéghegyek kísértenek a beteljesületlen sorsok. A túlzott önfeláldozás, a sok kötelezettség, a kényszeres cselekvések, a monológok, a félelmek, a kiüresedett párbeszédek, a szócsaták, a harc a kimondott és ki nem mondott szavakkal mind-mind arra utalnak, hogy csak a jéghegy legtetejét látjuk, hogy ők maguk is jegesmedvék, akik életük kectrecében, az élet állatkertjében laknak és az olvadó jéghegyek csúcsába, a család maradék, idealizált erejébe kapaszkodnak.

A Jegesmedvéket október 23-án, november 3-án és 6-án játsszák a közeli napokban  Fotók: Barabás Zsolt

 

Ilse (D. Albu Annamária) születésnapja visszásra sikerül, a torta a falon landol, a virágok széttépve a földön, mindenki sír vagy dühkitörésekkel küzd, mindenki keresi a szeretetet. A szeretet hiánycikk ebben a darabban, olyannyira, hogy a közönségtől is koldulják a színészek. Solveig (Benedek Ágnes) többször megkérdezi exhibicionista hőbörgései közepette, hogy volna-e valaki a közönségből, aki őt szeretni tudná. A színészek bemennek a közönség közé, mintegy terhüket enyhítve ezzel, az anya is odaférkőzik a nézőkhöz, nem a lányai mellé ül, miközben a fia beszél a tévében.

A díszlet homogén. Egy svéd konyha. Minden sárga. Ebben az egyneműségben, környezeti monotóniában, ebben a túlrendezettségben, ebben az agyontisztított, minimalista, funktionalista otthonban aligha van valami családias, meghitt, inkább egy kórház, egy laboratórium jut eszünkbe, ahol valakit, valamit meg kell gyógyítani, javítani, ahol elő kéne állítani a varázsszert, amely megmenthetné az emberi kapcsolatokat. A sárga szín készenléti állapotot jelez, bármikor zöldre vagy pirosra válthat, de az alapállapota annyira feszült a Gardell darabnak, hogy csak tiltótáblák jelenhetnek meg, a már létező tiltótáblaerdőben. A sárga tárgyi valósága modern, ikeásan modern, a székeken visszaköszön egy parányi jugendstil, ez megtöri a szögletes vonalvezetését a térnek. Amennyire tiszta, rendezett és világos a sárga modern konyha, már-már zavaróan a helyén van minden, illetve mindennek van helye, annyira konfúzak, bizonytalanok, átláthatatlanok és kaotikusak az emberi viszonyok, mint ahogyan azt a Bergman filmekből megszoktuk. Hiszen itt is egy nagyon erősen pszichotikus hangulat elevenedik meg a színpadon, mintha csak a Persona (Bergman, 1966) monológjai, dialógusai visszhangoznának egy kicsit aktuálisabb, 21. századi felvezetésben. A négyszereplős dráma tragikomédia, amely meglehetősen visszafogottan figurázza ki a családok szétesését, érzelmi válságát, miközben nagyon erősen érezteti, hogy emberi mibenlétünket mennyire megcsonkítják a distanciák, a rendezetlen, feszültségteli kapcsolatok.

Gabrielről, irodalmi sikereiről és anyjával való viszonyáról úgy szól a darab, hogy erről a kapcsolatról közvetve beszél. A lánytestvérek véleménye, a közvélemény, a szakmai vélemény tükrözi vissza azt a valóságot, amelyet csak könyvben, a tévécsatornán keresztül mert, tudott megfogalmazni a fiú, a szöveg, a kép távolságából. A legerősebb mondat, ami a színpadon elhangzik, az, amit Ilse fogalmaz meg saját és fia érzelmi munkájára vonatkozóan, nevezetesen, hogy neki és fiának mekkora erőfeszítésbe kerül ez az egész, nagy erőfeszítésbe: „Ő ír, én olvasok.” Majdnem átbillen komikusba ez a kijelentés, de megőrzi tragikumát, hiszen arról a lelki munkáról beszél, arról az áldozatról, arról a bátorságról, amely ahhoz kell, hogy ne csak szembenézzenek ezek az emberek a problémáikkal, a tévedéseikkel, hanem exteriorizálják, felvállalják. Megoldás nem biztos, hogy van, hogy a dolgok másként legyenek, csupán a túlélés és a nyomasztó terhektől való megszabadulás lehetősége csillan fel, hiszen az irodalom, mint terápiás munka mutatkozik meg Gardell drámájában. Terápia a színház, nemcsak a színészeknek, de a nézőknek is, akik láthatják a sepsiszentgyörgyiek Jegesmedve című előadását, hiszen nagyon erős színészi jelenléttel hozzák egészen közel a mindennapjainkban megtapasztalt érzést, hogy gyakorta kevés, nagyon kevés a szeretet, még a család biztonságosnak vélt közegében is.

 

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Jonas Gardell

Jegesmedvék

Ilse: D. Albu Annamária

Gertrud: P. Magyarosi Imola

Solveig: Benedek Ágnes

Gabriel: Ruscsák Péter

 

Rendező: Zakariás Zalán

Díszlettervező: Csiki Csaba

Jelmeztervező: Csiki Csaba

Fordító:  Szappanos Gábor

Zene:  Csiki Csaba

Súgó: Dobra Mária Magdolna

Ügyelő: Veress Zsóka

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!