Óceáni projekt tengernyi kérdéssel

2015. 10. 22. 21:27

Öt ázsiai, öt amerikai állam mellett Ausztrália és Új-Zéland próbálkozik, USA-dominanciával a TTP néven ismert Csendes-óceáni Partnerség egyezmény működtetésével. Az egyelőre Kína nélkül a kezdő lépéseket megtenni készülő projekt esélyeit Ady András elemzi.

 

Csoportkép a TPP aláírását követően. Meddig mosolyognak?

 

Október 5-én létrejött az a szabadkereskedelmi egyezmény, amelyet Amerika és tizenegy partnere legalább öt éve készít elő. Amennyiben a projekt igazán belendül, méltán említhető majd Obama elnök legnagyobb megvalósításának. A Csendes-óceáni Partnerség kereskedelmi egyezményről van szó, ami az angol nyelvű TPP (Trans-Pacific Partnership) rövidítésével vált ismertté, s jóelőre azt lehet megjegyezni róla, hogy nagyléptékű terv, és ha működni kezd, nagyléptékű megvalósítás lesz. Hatását egyelőre 12 országra (Egyesült Államok, Japán, Brunei, Malajzia, Vietnám, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Mexikó, Chile és Peru) fejtheti ki az első, majdnem globális hatású szabadpiac, amely a világ kereskedelmének negyven, az amerikai exportnak pedig hatvan százalékát érintheti. Életbe lépéséhez azonban még mindenik tagországnak ratifikálnia kell és a „honi” elfogadással adódhatnak gondok. Mivel amerikai ötlet mentén formálódott, és az aláírást is egy olyan washingtoni elnök hozta, akinek legnagyobb álma az egyre kevesebb közel-keleti, vagy európai ügyintézés és egyre inkább az Ázsia felé fordulás, így ez a kereskedelmi egyezmény jócskán jelent külpolitikai hozadékokat is.

Sok hiányzóval, de körülölelik a résztvevő államok a Csendes-óceánt. Tizenkettő s nem mind tucatország

 

Beépített többsebességesség

A tervben fellelhető az az alapvetően hatékony amerikai elképzelés, miszerint mindenféle politikai konstellációban elő lehet idézni a hordozható demokrácia szempontjából kedvező változásokat, ha megvan ehhez a gazdasági „bejuttató vagy facilitáló eszköz”, mert ez hozhatja a kulturális, igényszintbeli, szociális viszonyulási, politikai opciós „fogyasztási szokások” módosulását. Egy multilaterális szabadkereskedelmi zóna kialakításának rendszerint a tervkidolgozó, valamint az érintett régióból a gazdaságilag fejlettebb, a szabadkereskedelmi állapothoz inkább közelítő partnerek látják hamarabb a jótéteményeit, így a TPP gyaníthatóan többsebességes lesz, előbb Amerikának és Japánnak hoz majd igazán a konyhájára. De a többsebességesség egy bekalkulált komponense ennek a szerkezetnek, hisz az érintett gazdasági változások élvezői közül kevesen fogalmazták meg ezt „veszélyként”, s akik erre hajlamosak, azok is igyekeznek ellenérzésüket a munkahelyek biztonsága körüli szociális mázzal maszkírozni. Újabb mázak: a kínai-kimaradás is inkább kihagyás, hisz Amerika képtelen elszakadni attól a külpolitikai diskurzuskövülettől, amely születése óta nevetséges: Kína gazdaságilag és katonailag (sorrend felcserélhető) globálpolitikai érdekeikre, egyenesen az életükre tör. Persze, az Óperencián túl is tudják, hogy ez a kapcsolat nem szerelem, de attól még a történelmi egymásra utaltság következménye a gazdasági és politikai kohabitáció, nem pedig a végső konfrontáció. Na de ezt mondani, vallani? Persze Peking sem felkészült, hogy kifelé, befelé nyíltan vállalja: nagy valószínűséggel ők ketten maradnak nagyoknak, akkor meg minek a karcos-harcos magatartás?

Washington tehát elméletileg, fél szájjal felajánlotta Pekingnek, hogy társulhat – ha betartja a standardokat, amelyet a többiek is be fognak tartani –, Peking viszont egyelőre inkább a partvonalról figyel. Ebben a kettősben egy ideig erről lesz szó: a kínai gazdaságot a régióban stoppolni kell, a Csendes-óceáni amerikai jelenlétet növelni. Amúgy az US pionírság a TPP-t illetően megkérdőjelezhető, ahogy az időszámítás is, ami öt évre vezeti vissza a tárgyalásokat, s innen az sem biztos, ki tartozik majd a második lépcsőbe. Igaz, a tíz éve Brunei, Chile, Új-Zéland és Szingapúr között már létező kereskedelmi egyezmény nem minden standardja emelhető át a mostani monstre-egyezménybe, s ami struktúraként átemelhető, azt a jelenlegi építmény már magába olvasztotta. Annak ellenére, hogy a TPP forgatókönyve azt tartalmazza, el fog tűnni 18 ezer kereskedelmi tarifa, amelyet a tagországok az amerikai exporttermékekre róttak ki, és szintén eltörlődik mintegy hatezer amerikai import-tarif a többi ország felé, a szabadkereskedelmi programmal, – főleg amerikaiak szerint – rengeteg baj van. Hiába a derűlátó előrejelzések: elméletileg tízegynéhány éven belül az amerikai export öt százalékkal nő a TPP előtti állapothoz viszonyítva, az import négy százalékkal, az amerikai GDP 0.3 százalékot bővül csak ebből a „forrásból”, ráadásul a Kongresszust is be kell venni a ratifikáláshoz, ami nem ígérkezik egyszerű feladatnak. Ott amúgy is puskaporos a hangulat, sokan még mindig képtelenek elfogadni a szerintük gyenge és áterőltetett iráni paktumot, mások egy republikánus elnököt várnak, hogy a kérdést az újratárgyalás felé tereljék. Így ez az újabb Obama-győzelem egyenesen a republikánus idegekre megy. Erről van szó, vagy erről is: Obama elnök utolsó alig-hatalmi évét nem csak valami lábvízlangyos bénakacsás hangulat jellemzi, hanem nyílt ellenszenvhullámok ostroma. Ha az iráni ügyintézés sikere allergiás reakciókat váltott ki, képzelhetjük, milyen ellenállásnak megy neki az, amit nem is TPP-nek, hanem Obamatrade-nak gúnyolnak.

Japánban a gazdák, piacukat féltve már tüntettek az egyezmény ellen

 

Erősödő ellenhangok

Az O-trade ellenzői arra a logikára támaszkodnak, amelyet egykor sikerült végigvinni: az amerikai-dél-koreai szabadkereskedelmi paktumot az aláírása után USA nyomásra legalább háromszor átrágták a felek. De egészséges gondolkodásra vall-e az, hogy ezt az egy eseti intézésformát át akarják erőltetni a TPP tizenegy darab aláírójára? Az új elnöki ciklus kivárásának hangulatára jellemző: nem csak a republikánusok zöme szkeptikus, hanem a demokrata tábor két igazi esélyese, Hillary Clinton (kezdetben a terv támogatója, most már az előnyös amerikai munkahelyek teremtéséhez köti ezt) és Bernie Sanders is (szerinte a Wall Street és a korporációk nyertek ismét) a kifogásokat állítók táborába tartozik. Igaz is, ha a Kongresszussal, és a prezidenciális versenyzőkkel bajok adódnak, ha ott a kirohanások és a vezetőváltás-várás között ingadozik a hangulat, ez nem mérhető ahhoz az ellenzéshez, amelyet a TPP által érintett monstre-cégek szegeznek szembe a paktummal. A „Transz-Csendest” aláírták, de például az úgynevezett biotech-kérdéskör még tisztázatlan: a vezető amerikai gyógyszeripari konszernek szerint minden félnek be kellene tartani az amerikai 12 éves várakozási időt, amely a komolyabb gyógyszerek fölötti monopolhelyzetnek kijár. Csakis arról van szó, hogy a konszernek óvva vigyázzák a szakadatlan kutatásokhoz szükséges összegeket, és nem arról, hogy senki se tudja olcsóbban gyártani azt a méregdrága gyógyszert, amely éppen védelem alatt áll. Idevágóként ajánlom információs kikapcsolódásnak Michael Moor Sicko-filmjét. Ebben a tárgykörben Ausztrália és Új-Zéland inkább az ötéves másolásellenes védelmi időt ajánlja, speciális esetekben három év hosszabbítással. A tárgyalások tovább folynak.

Más: továbbra se tiszta, hogy mennyiben élvez vámmentességet egy gépkocsi, amennyiben egynémely fontosabb alkatrészét nem TPP országban gyártják. Amennyiben a tejről és tejtermékekről van szó, a TPP kapcsán Amerika tejtermékipara egy emberként szólalt fel az ellen, hogy Új-Zéland jó minőségű és olcsó termékeivel betörjön és taroljon, s az ilyen fejleményeknek Kanada, Mexikó vagy Japán sem örvend. Kanadának is megvannak a tejjel-vajjal folyó tervei Amerika felé, miközben féltve védi tej- és húsiparát mások behatolása ellen.

 

A formálisan még kommunista vietnami propaganda azt sugallja, gazdaságuk gyorsan szeli majd a habokat

 

Nevető vietnamiak?

Shinzo Abe miniszterelnök Japánjának mindenképpen kedves a TPP: a kormány két százalékos GDP bővülést prognosztizál, a politikai konstelláción belül a szabadkereskedelmi paktum felett igazából a demokratákkal lehetett volna érdekellentét, de hát a demokraták a kezdettől fogva támogatták a TPP-t, a kommunista ellenzék pedig ellenkezhet nyugodtan. Japánnak, Shinzo Abe nélkül is, más okok miatt éri meg igazán a Csendes-óceáni Partnerség: nem csak Amerikához közelíti, hanem a csendes-óceáni régió többi nagyjához is, s az ilyes jóindulat a Kínával való meg-megújuló feszültségek tükrében cseppet sem közömbös. Még egy probléma: a TPP egyik látszólag leginkább egyértelmű nyertese Vietnam, bármi történik a kereskedelmével, vagy a kereskedelme körül, az csak felfelé mozdíthatja el a jóléti mutatókat. Vagy kétmillió vietnami dolgozik Amerikában csak a textiliparban, ez jó befelé is (olcsóbban dolgoznak), kifelé is (hazamegy a keresetek egy része), jó az amerikai exportnak is. A vámmentességgel tényleg beköszönt a paradicsom. Ám hogyan taksálják azt a fonalat, vagy cérnát, amelyből az export-ruhacikkeket gyártják Amerikában, vagy Vietnamból Amerikába és hogyan hat ez majd az elvileg teljes vámmentességre? Arról nem is beszélve, hogy a világ egyik legnagyobb fonal-, cérnaellátó országa éppen a kimaradt, kimaradó Kína.

Végszó-féle: a TPP igen érdekes és értékes foganatosítás, főleg amikortól működni kezd, onnan tényleg mosolyosabb lehet a kisebbedő világ, a pénz veszít pejoratív vonzatából és szociálisabb, kulturálisabb kategóriákat is boldogíthat. Az igazi végszóhoz azonban kellene tudni: belép vagy nem Kína, mert bármely döntése más-más konstellációt eredményez.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!