Egy hiánySPOTló fesztivál

Munkatársunk ellátogatott a hatodik SPOT-ra, a Színművészeti Egyetemek Nemzetközi fesztiváljára, ahol a kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti, krajovai és újvidéki színisek személyében a jövő nemzedék tagjai töltötték meg egy hétig Nagykároly színházcsinálásra alkalmas és kevésbé alkalmas tereit. Tasnádi-Sáhy Péter riportja

Károly kemény hely – szokták volt sommásan nyugtázni élményeiket a várost megjárt barátaim, ismerőseim. Van, ki lesütött szemmel teszi, mert tényleg nem szívesen mondana többet, s van, ki ragyogó arccal, nyelvét fékezve, mert tartja magát a titkos fogadalomhoz: „ami Károlyban történik, az Károlyban is marad”.
Természetesen egy késő délután és egy fél éjszaka igencsak kevés ahhoz, hogy a Nagykárolyt körüllengő misztikumot felfejtse az ember, legfeljebb benyomásai lehetnek, így csak annyit állíthatok szívből: van a dologban valami, legalábbis a várost (szín)művészpalántákkal megtöltő SPOT fesztivál negyedik napja ezt sugallta.

Jelképek a sportteremben Tejfehér ködben érkezem, az alig látható helységnévtábla után rögtön lehúzódva hívom Sarvadi Pault, a fesztivál főszervezőjét, a Művelődési Ház egykori referensét, hogy hol találkozzunk. „Jössz egyenesen, elérsz egy jelzőlámpás kereszteződésig, de ott is hajtasz tovább, aztán keresztül egy körforgalmon, még mindig egyenesen, majd még a Kaufland mellett is eljössz, mígnem balra meglátsz egy kis kocsmát. Na, ott várunk.” Károlytól nem is számítottam rosszabb nyitómondatra, de itt el is akad a dolog, szolidan üdítőzgető társaság fogad a csocsóasztal mellett, mégsem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba, a több helyszínen zajló eseménysorozat komoly koordinációt igényel a folyton felmerülő szervezési problémákkal. Kevés idő jut sajnálkozásra, hogy csak egy estét maradhatok, pedig vasárnapra disznót is sikerült már szerezni, tor lesz a javából, mert rohannunk kell hat órára az első előadásra a Iuliu Manu Iskolaközpont sporttermébe. A könnyűszerkezetes épület nagy, göröngyös parkoló közepén található, ahogy sötétben osonunk a bukaresti harmadévesek Aquaholic című mozgásközpontú előadására, olyan érzésem van, mintha összeesküvő társaimmal titkos bacchanáliára lopakodnék, nem mondanám színházhoz méltatlan hangulatnak. A csarnok közepén felállított pódium és nézőtér viszont profi, csak az előadás végére meghűlök kissé, mivel a fűtőberendezést ki kell kapcsolni, a zaja elnyomná az aláfestő zenét. A fővárosiak kicsit több mint egy órás, szinte már elmaradhatatlan vetítéssel megtámogatott performansza bőven megéri ezt a kellemetlenséget, pedig közben többször is akadnak kétségeim, a felvillantott kliséket látva. Aztán rájövök, direkt csinálják: amikor falnak rohannának, beleütközve valami orbitális közhelybe, az utolsó pillanatban mindig félrerántják a kormányt, izgalmas új irányt találva. Az előadás erős, egyértelmű jelképekkel operál: három fiú játszik, a kellékeket is – amikor nem használják őket – ügyes hármas csoportokba rendezik, emellett folyton ott a víz, és a fehér lepel. A színészek az előadás elején viselt öltönyökből – és a társadalom által kényszerített önmagukból – kilépve, ezekkel a tárgyakkal és egymással különböző interakciókba lépve keresik a megtisztuláshoz, az önazonossághoz, önmegváltáshoz vezető utat. Zajos taps fogadja a bemutatót, kicsit meg is lepődnek a jól megérdemelt sikeren.

Sokk a pubban Elvárásaim az egekbe szöknek, miközben a város központjában található Joy Pub felé tartunk, hogy meglessük a krajovai harmadéveseket, amint Leonyid Andrejev Kutyakeringőjével birkóznak. Eredetileg ez az előadás is a sportcsarnokba volt kiírva, de a csapatnak nem felelt meg a helyszín, inkább a színpadi világítást és egyéb technikát tökéletesen mellőző kocsmát választották. Ezzel nem is lenne semmi gond, a közönség boldogan kucorog, a nagy csúszást is türelmesen fogadva, a széttolt berendezés közé ledobált babzsákokon, nekem már csak egy fal mellett megbúvó kanapé háttámlájának tetején jut hely, szóval a kedvező induló atmoszféra itt is tökéletesen adott. Más viszont sajnos már nem. Pedig egyetemi előadást látva az ember tudhatja: nem mindig az kell legyen a cél, hogy a közönség jól szórakozzon, lehetnek a fejlődés fontos lépcsőjének számító egyéb szempontok is, de ettől, amivel másfél órán keresztül – menekülőút híján – szembesülnöm kellett, még ily elnéző szemüvegen keresztül nézve is, a falra másztam.
Persze, ha ismertem volna a szerzőt (a huszadik század elejének szó szerint Gogol köpönyegéből előbújt, meg nem értett orosz rebellise), illetve a darabot (merő ármány, mocsok és világfájdalom, amivel még Gothár Péternek sem sikerült az akkori kritikák szerint nagyon messzire szaladnia a Katonában három évvel ezelőtt), bizonyára nem számítok túl sok jóra, de sajnos nem rendelkeztem a megfelelő előképzettséggel. Az előadás előtt a felmerülő nehézségekkel mentegetőző, elegáns tréningruhában parádézó osztályvezető tanárral sajnos nem az ügyetlen darabválasztás a legnagyobb probléma. Szívesen megkérdezném tőle, mit kíván átadni a növendékeinek azzal, hogy életük egyik első színpadi produktumában odateszi őket szakadt harisnyában ócska erotikus fantáziákból előlépett cemendének popsit paskoltatni, vagy az élet kegyetlenségéről artikulálatlanul ordítani – lányok –, illetve részeget játszva alsógatyában saját nemi szervüket markolászni, ripacskodni – fiúk. Félreértés ne essék, nem a prüdéria mondatja velem mindezt: a káromkodásnak, mocsoknak, meztelenségnek, mint ahogy mindennek az égadta világon, indokolt esetben igenis helye van a színpadon szerintem, viszont tényleg ez a legfontosabb? Ezt kell először megtanulni? Hol maradnak a finomságok, az apró rezdülések, az ilyen feladatokkal lehet őket legkönnyebben elsajátíttatni? Merthogy a fiatalok néhány megmozdulásából következtetve még az is lehet, hogy lenne ilyen irányú képzésre is igényük.
És talán ez a fesztivál egyik legnagyobb hibája, hogy erre nincsen mód, sőt, nem válnak elkerülhetetlenné ezek a kérdések. Tökéletesen érthető, hogy a fesztelen hangulat és a kötetlen találkozó jelleg megőrzése végett nincs előválogatás, nincs zsűri, nincs verseny, nincsenek díjak, viszont a visszajelzések sem jutnak el így feltétlenül a megfelelő fülekbe. Az is előfordulhat, hogy mindez sötét sarkokban lefolytatott beszélgetéseken megtörténik, a tanárok egy-egy sör mellett megvitatják ezeket egymással, mernek véleményt formálni egymás munkájáról, csak nem kötik mások orrára, viszont a közönséghez bizonyosan nem jut el ebből semmi. Talán okosan levezetett közönségtalálkozók formájában lehetne ezen valamit javítani, bizonyára lenne rá érdeklődés.

Másik generáció Az érzelmi skála csúcs-, illetve mélypontját letaroló két élmény annyira kifáraszt, hogy a román és magyar kolozsvári hallgatók közreműködésével készült Cseresznyéskertet már nem tudom vállalni a Károlyi-kastély lovagtermében, pedig érdekes kezdeményezésnek tűnik: előző nap a magyarok játszották az urakat, a románok pedig a szolgákat, ma pedig fordított a szereposztás. De nincs mese, két és fél órányi habkönnyű Csehovra már nemet mondanak szellemi emésztőnedveim, inkorrekt dolog lenne a színészek erőfeszítéseit, azok eredményétől függetlenül, üres zombi-tekintettel meghálálni.
Inkább maradok a pubban, nézem a kis csapatokat. A krajovaiak láthatóan elégedettek a teljesítményükkel, felteszem, lehetnek is, az instrukciókat bizonyára maradéktalanul betartották. A bulihangulat lassan ébred az egyelőre elkülönülten iddogáló csoportokban. Kellemes beszélgetésbe elegyedek a temesváriakkal hagyományosan jó viszonyt ápoló újvidéki növendékekkel, faggatózásaim közben jóleső érzéssel konstatálom, hogy az ő húszévesektől elvárható idealizmusukat óvó kezek ápolják.
Próbálok kitartani az est fénypontjáig, amikor hajnal felé a társaság átvonul a helyi termálstrand nyitott medencéjébe feredőzni egy jót, már csak azért is, mert szinte vízzel kezdtem, stílusos lenne vízzel befejezni is, de nem megy. Pedig lehetnék lelkes is, beszélgetőtársaim azonnal – még ott melegében – lájkolnak a Facebookon, hogy aztán kommentárjaimat kérjék, miközben az adatlapomról igyekeznek behatóan tanulmányozni. Hirtelen öregnek érzem magam: ez már egy másik generáció, de szerencsére korántsem reménytelen.
A fürdőzés féktelen hangjait a strand tőszomszédságában található szobámból hallgatom félálomban, már csak egy hálósapka és a kötött zokni hiányzik.
Károlyból titkok nélkül távozom, de még visszatérek.