Kosztolányi a villamoson

Miért olvasnak Kosztolányit az egyetemisták, amikor utaznak; tudnak-e figyelni, párhuzamot vonni az olvasmány és a realitás között; látják-e, értelmezik-e a „civil utasok” reakcióit? Minderre húszperces kísérletben kapott választ az a kéttucatnyi fiatal, aki Esti Kornél egyik kalandját olvasta el és élte meg, a Láthatatlan Kollégium szervezésében. Kustán Magyari Attila írása.

Negyed nyolckor már látni izgatott bölcsészlányokat a George Bariþiu, leánykori nevén Malom utca végén, a villamosmegállóban, Kosztolányi-kötetet vagy másolt papírt szorongatnak a kezükben. Közben focisták is gyülekezhetnek valahol, mert kisebb társaságok üvöltik a kedvenc csapataik nevét, ahogyan azt már megszoktuk. Egyikük sem csatlakozik a Láthatatlan Kollégium villámcsődületéhez.
Lassan érkeznek az emberek, többen nem ismerik egymást, de meghallják a magyar szót, tudják, hamarosan együtt ülnek villamosra. A kommunikáció tanszék diákjai is kiveszik a részüket az eseményből, elsősorban egy decemberi rendezvényüket reklámozandó.
Fél nyolc előtt néhány perccel megérkezik a villamos, de a régebbi kiadású, kopottas géphez senkinek nincs kedve, szűkös is, csúnya is, várjunk még, mondják, amíg beszalad az újabb. Amikor megáll a várt jármű, és az ajtók kinyíltak, kisebb dugó keletkezik, mert mindenki egyszerre szállna fel.

Az ajtók zárulnak „Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem”, írja Kosztolányi, a kolozsvári villamos-tömeg pedig igazolja a majdnem évszázados írást. Magam is alig találok olyan helyet, ahol egyáltalán megállnom lehet, és lehetőleg nem úgy, ahogy az írás szól: részint a tulajdon lábamon, részint a másokén. Aki mostanáig nem próbált mozgó járműről fotózni (hajdanán autóból kerékpárosokat is fényképeztem, nem sok sikerrel), annak ajánlott a villamos: a szerelvény kissé megrázkódik, amikor nem illene neki, az emberek tolonganak, és persze az olvasó fiúk-lányok sem az elképzelt kompozíció szerint helyezkednek el.
Mivel nekem nem kell olvasnom, két kattintás közben azokat is megfigyelhetem, akik nem tartanak könyvet a kezükben: nyilvánvalóan rögtön észrevették, hogy valami nem stimmel, hiszen villamoson nem dívik az ilyesfajta elfoglaltság, egyebek mellett gyakorlati okokból. Figyelik a jelenséget, vannak, akik összesúgnak és nevetnek, vagy egyszerűen az első perc után felejtik az érdekességet. Eszembe jut az, amit egy kerekasztal-beszélgetésen fogalmaztak meg igen találóan: Kolozsvár a társadalmi kísérletezések városa; ezt magam is örömmel tapasztalom, de azt hiszem, az ilyesmi a meglepetés-faktort is eltompítja.
A Malom utcai megállótól az állomásig haladunk, időközben sokan leszállnak, újak elé tárul az olvasó diákok nem mindennapi látványa. Az állomás után a szerelvény visszafelé indul, egészen a magyar színházig. Itt a társaság nagyobb része már végzett a néhány oldalas írással, páran azonban úgy döntenek, még maradnak, és olvasgatnak tovább. Búcsút intünk nekik, hogy az Insomnia Kávéházba vonuljunk, a történteket megbeszélendő.
A társalgás során kiderül, színes csapat gyűlt össze ezen az estén, még az irodalomtól oly távol álló informatikát tanuló lány is beszállt a villámcsődületbe. Azt is tapasztalom, hogy rendkívül sok szemszögből rávilágítanak az esemény részleteire, maguk is megfigyelték a körülöttük állókat, a reakciókat, és elmondják, mennyire együtt éreztek a novella hősével, aki maga is az emberek gyúródását, a villamosok zord hangulatát élte meg. Az alig húszperces akció alatt érezni lehetett szimpátiát, ellenszenvet egyaránt, elmesélik például, hogy egy idős férfi sértődve morgolódott, és mintha hajdani fiatalságát említette volna.

Láthatóbb Kollégium Egy villámcsődület önmagában nyilvánvalóan nem lesz különösebb hatással a társadalomra, de még a benne részt vevőkre sem feltétlenül. Céljai között szinte bármi szerepelhet, a sekélyes magamutogatástól a legőszintébb vágyig, hogy a buszon, villamoson, vonaton hasznosabb időtöltésre sarkalljunk másokat.
Hogy a gyorsolvasást milyen célból szervezték, arról Jakab Villő Hangával beszélgettünk. A Láthatatlan Kollégium – Cs. Gyimesi Éva kezdeményezésére – 1993-ban indult útjára az ország első szakkollégiumaként, évente öt-hat tutorral és tizenöt emberrel működik. A különféle műhelyek törekszenek arra, hogy ne csak a kutatásokkal foglalkozzanak, hanem kifelé is nyissanak – ezt az elképzelést legerősebben a kortárs irodalommal foglalkozó csoportnak sikerült érvényesítenie, ők többek között Háy János írót, költőt hívták meg Kolozsvárra a János Zsigmond Unitárius Kollégiummal közösen.
A szakkollégium évente tucatnyi diákot tudott megszólítani, ebben az évben azonban mindössze ketten jelentkeztek annak ellenére, hogy az előző évek gyakorlatához hasonlóan meghirdették a felvételit. A Kosztolányi-mű nyilvános olvasását éppen azért találták ki, hogy a jó ötletekre fogékony egyetemisták megismerkedjenek, és az esemény után halljanak a Láthatatlan Kollégium ajánlatáról.

Könyviszony A villámcsődület nemcsak a szakkollégium bemutatásául szolgált, hanem arra is törekedett, hogy az órák után már elfáradt egyetemistákat, akik semmiképp nem vennének ilyen megviselt állapotban a kezükbe könyvet, felrázza kissé. Az olvasás a villamoson közösségi eseménnyé vált, Kosztolányi Dezsőtől pedig, aki egyébként is közkedvelt a köreikben, olyan írást sikerült választani, ami remek ürügye lehetett egy villamosutazásnak.
Gondoltak persze a be nem avatott utasokra is. Egy ilyen megmozdulás mindig mutat kifelé is, egy villamoson pedig, hogyha valaki azért elégedetlenkedik, mert mások olvasnak körülötte (vagy éppen magyar nyelvű könyvet tartanak a kezükben), nem fog leszállni, szembesülnie kell a történtekkel. Ellenszenv valóban megmutatkozott a villamoson, ami persze arra is visszavezethető, hogy a Román Társadalomtudományi Intézet idei felmérése szerint az ország lakosságának fele nem vett a kezébe könyvet ebben az évben, a megkérdezetteknek pedig mindössze 15 százaléka forgatott öt olvasmánynál többet. Érdekes egyébként a korosztályok szerinti lebontás is, a 18–30 év közöttiek 32 százaléka, a 31–55 évesek 49 százaléka, az 55 év fölöttiek 68 százaléka nem olvasott idén.
Az ötlet továbbfejlesztéséről szintén szó esett, a szervezők azt remélik, hogy a város különböző pontjain, például külvárosi kerületekben, köztereken is lehetne tömeges olvasásokat szervezni. Azt mások már kipróbálták, milyen tapasztalatokat gyűjthetnek egy forgalmas bevásárlóközpont kellős közepén, hogyha csoportosan írnak, az ötletek tárháza pedig szinte kimeríthetetlen, és a megvalósításuk mindössze azon múlik, mennyi energiát fektetnek bele. Hasonló a helyzet a Láthatatlan Kollégiummal is, amely igyekszik együttműködni a különféle csoportokkal, más szakkollégiumokkal – az éppen elnyert Európai Ifjúsági Főváros cím pedig kapóra jöhet az ilyen jellegű törekvéseknek.