Új alternatíva kell a baloldaltól

Nagyváradon tartott előadást Kádár és ellenzéke(i) címmel Földes György, a Szabad Sajtó Alapítvány egykori elnöke, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója, akit mindenekelőtt az általa vezetett intézet aggasztó helyzetéről faggattunk. Szilágyi Aladár interjúja.

Kérem, tájékoztasson az Ön által vezetett Politikatörténeti Intézet jelenlegi helyzetéről, ugyanis az utóbbi hetekben számos egymásnak ellentmondó híradást olvastam, hallottam róla…

Három tényből kell kiindulni. Az egyik az, hogy amióta Fidesz-kormány van, nem kaptunk egyetlen fillér állami támogatást sem, szemben a baloldali–liberális kormányokkal, amelyek a Terror Háza Alapítványnak is mindig megadták a szükséges támogatást – ez az első tény. A második, hogy a székházunkul szolgáló épületből el akarnak bennünket költöztetni, a harmadik tény pedig, hogy a levéltári anyagaink jelentős részét, illetőleg a szakszervezetek levéltárának 1945 és 1989 közötti részét is államosítani akarják. Minderről született egy levéltári törvény. Ebben az ügyben vita van közöttünk és a kormány között. Bejelentettem a parlament illetékes bizottsági ülésén: amennyiben ezt az alkotmányellenes, pontosabban: alaptörvény-ellenes törvényt meghozzák, mi eljárunk ezzel kapcsolatban. Indítottunk egy polgári pert a magyar állam ellen, beadtunk az alkotmánybíróságra egy beadványt, amiben jeleztük, hogy ez miért alkotmányellenes. Egyrészt nem áll fenn az a közérdek, amelyik az államosítást indokolná, másrészt nincs kimondva a törvényben, hogy ez most államosítás vagy sem. Deklaráció ugyan van, amely megkerüli ezt a problémát. Harmadsorban a jogsérelmünket beadtuk Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Június elsején lépett hatályba a levéltári törvény, azóta néha folytak tárgyalások, illetve voltak kísérletek a kormányzat részéről, hogy végrehajtsák az államosítást.

Meg is jelentek az intézetben?

Igen, meg is jelentek nálunk, de mind a mai napig nem készült el az a közigazgatási határozat, amely a törvény végrehajtását lehetővé tenné. Mi ideiglenesen ajánlottunk egy kompromisszumot. A lényege az, hogy várjuk meg, amíg a bíróságok döntenek. Mindenki tudja, az anyagok szabadon kutathatók nálunk mindenki számára. Hozzáférhetőek, minden egyes darab visszaazonosítható, tehát semmilyen kár ezt az anyagot nem érheti. Akár így, akár úgy, igényt tartunk a tényleges költségeink megtérítésére, az elmaradt haszon, illetve az erkölcsi, az eszmei kár megtérítésére is. Ez a dolog egyik része, a másik az épület. Az épületnél ugyancsak egyértelmű a helyzet: tudomásul vettük, hogy a kormányzat be akarja költöztetni a Kúriát és az Igazságügyi Tanácsot. Nem kérünk mást, mint hogy az ingyenes használati jogunk ellenértékét kapjuk meg. A megoldás két lehetőséget tartalmaz: vagy épület és anyagiak, vagy csupán anyagiak formájában, és akkor mi megoldjuk az épület problémáját. Tapogatózó tárgyalások indultak, amelyek január óta tartanak, de semmi érdemi nem történt. Nemrég fölmerült, hogy lennének épületek, egyet meg is tekintettünk. Jeleztük, azt készek vagyunk elfogadni, tehát mi nem az épülethez ragaszkodunk, hanem a jogainkhoz. Ez tömören a helyzet. Azért a dolog érdemi részéről is beszéljünk. Mialatt zajlik ez a vita, a Politikatörténeti Intézet nonprofit kft. továbbra is elvégzi az alapvető tevékenységét, ingyen látogathatóak a gyűjteményeink, a levéltár és a könyvtár, és továbbra is dolgozik tudományos műhelyünk, még a nagyon megnehezült körülmények között is. Például a jövő héten kezdünk a váradihoz hasonló léptékű előadás-sorozatot, A modernkori magyar történelem kérdései címmel, hiszen újra és újra fellángolnak a viták. Ormos Mária lesz az első előadónk, Mozgásterek és kényszerpályák a modernkori magyar történelemben címmel. Dolgozunk, de nagyon-nagyon nehéz körülmények között.

Tudtommal, néhány éve egyeztetett Schmidt Máriával, a Terror Háza és Rainer M. Jánossal, az 56-os Intézet főigazgatójával, és Ön készített egy előterjesztést, amelyben javasolta, hogy egy hosszú távra szóló megállapodás keretében kerüljenek ki ezek az intézmények az aktuálpolitika befolyása alól. Ebből lett-e valami?

Nem ez volt a javaslat lényege, hanem az, hogy ezek az úgynevezett jelenkor-kutató műhelyek kapjanak egy finanszírozást, hosszú távú megállapodást kössenek a magyar álammal, ami mentesíti az intézeteket attól, hogy aktuálpolitikai igényeket kelljen kielégíteniük. Ugyanakkor megerősíti őket abban a funkcióban, hogy a magyar társadalom számára fontos kérdéseket a történelemtudomány tisztázza, és lehetővé tegye, hogy a közvélemény a tények alapján alkosson véleményt a közlemúltról, nem pedig az előítéletei alapján. Ezt nem az intézmények fúrták meg, nem a közöttünk lévő ellentétek, hanem az akkori kormánnyal már nem sikerült elfogadtatni. Túl kevés volt az idő, és túl sok teher volt a kormány vállán ahhoz, hogy ebbe belevágjon.

Van-e arról elképzelésük, hogy mi és mikorra várható: mikor kell elköltözni, mikor kell de facto a levéltár egy részét átadni? Nincs-e meg annak a veszélye, hogy ha csökken a levéltár, egyáltalán, a gyűjtemény, akár az intézmény létjogosultságát is megkérdőjelezhetik?

Az üggyel megbízott kormánybiztos levélben tájékoztatott arról, hogy a kormány készül a levéltári anyagaink jelentős részének az államosítására, egyúttal a kiköltöztetésünkre is. Nyilván összekapcsolták a két akciót. Azt gondolom, hogy a levéltári anyaggal kapcsolatban megnyerjük az összes pert, amit indítottunk, mert indokolatlan az államosítás és alkotmány-, illetve alaptörvény-ellenes. Tehát még nem beszélnék múlt időben az intézet presztízséről, és jelentőségének csökkenése miatt sem aggódom, mert a bíróság nekünk fog igazat adni! Olyan értelemben pesszimista vagyok, hogy folytatódik egy rossz hagyomány, ami nem tesz jót sem a magyar tudományosságnak, sem annak, hogy a magyar tudomány ne ugyanazokat a meccseket játssza, amiket a politikai élet. A szellemi élet ne kopírozza le a politikai életet, hanem próbáljon visszahatni arra másfajta módon. A Politikatörténeti Intézet az elmúlt húsz évben ennek a példája volt. Mi a magunk ideológiájához közel álló politikai képződményeket, jelesül a Magyar Szocialista Párt tevékenységét is tudtuk kritikusan elemezni, tárgyalni. Elég, ha felhívom a figyelmet a 2010–2011-ben publikált Húsz év után című sorozatunkra, tizenöt kötetben elemeztük a rendszerváltás húsz évét. Ha a politikai teljesítményről kellett beszélni, azonos mércével mértük a jobb- és baloldali és a liberális politikát is.

Ön 1994-től 2000-ig volt aktív politikus, az MSZP-nek előbb elnökségi tagja, majd választmányi elnöke. Miért lépett ki az aktív politizálásból?

Akkor nagyon erőteljesen képviseltem egy irányt, ami az MSZP megújítását célozta volna, és ezt a törekvésemet – ha csak egy hajszálon múlt is – elbuktam. A párt, a vezetés többsége nem támogatta ezt a vonalat. Próbáltam olyan ideológiai irányt szabni az MSZP-nek, ami baloldalibb irányba vitte volna el. Az utolsó cselekedetem a 2000-es pártkongresszus előtt egy stratégiai kezdeményezés elindítása volt, ami kiváltott valami pozitív visszhangot, de a választmányi elnökségért folytatott küzdelemben vereséget szenvedtem, ha csak négy szavazattal is. De ez nem változtatott azon, hogy akkor fölismertem: az olyanfajta értelmiségi politikusnak, amilyen én vagyok, korlátozottak a lehetőségei a magyar politikában, nem csak a Szocialista Pártban. Több hasznot tudok hozni azoknak az értékeknek, azoknak az embereknek a javára, akikért tevékenykedni szeretnék, ha „visszavonulok” a tudományba, emellett próbálok baloldali ideológiát, stratégiát kidolgozni a Szocialista Párt számára, illetőleg a baloldali orientációjú törekvések számára. Ezen a területen csak mérsékelt sikereket tudtam és tudott az intézet felmutatni.

Javasolom, térjünk rá a baloldal jelenlegi helyzetére. Az elmúlt két évben sok minden történt az MSZP háza táján. Előbb egy kisebb csoport, a Szili Katalin vezette Szociális Unió, majd a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció emberei hoztak létre önálló politikai tömörülést…

Amikor a kialakult helyzetét elemeztem a baloldalnak, döntően az MSZP-nek, de nem csak a Szocialista Pártnak, ott már arról beszéltem, hogy az MSZP előtt háromféle út van: vagy szakad, vagy folytatja azt, ami addig volt, vagy megpróbál egy eszmei-erkölcsi tisztulást végrehajtani. Ez utóbbi volt az én javaslatom, és akkor az is bekövetkezett, hogy akik tehernek érezték az MSZP múltját, vagy nem értettek egyet ennek a baloldali arculatnak az erőteljesebb vállalásával, másfajta lehetőség után néztek. Ez volt a Szili Katalin-féle irányzat, majd a Gyurcsány Ferencé. Mára tisztább helyzet van. Merthogy ők elmentek. Ma a fő probléma nem az, hogy az MSZP mennyire baloldali vagy sem, hanem hogy össze tud-e állni egy olyan szövetség, amelyik egy másik jövőt képzel el ennek az országnak.

Mit tud mondani a Bajnai Gordon-féle kezdeményezésről? Mennyi realitása van, mennyire számíthat társadalmi támogatásra?

Azt gondolom, hogy van realitása. Nagyon sok elégedetlen ember van, aki az MSZP-re még mindig haragszik a 2006 és 2010 közötti tevékenységéért, viszont a jelenlegi kurzust sem szereti. Tehát, ha Bajnai ebbe az űrbe lép be, akkor segíti szerveződni az ellenzéket, mert egy olyan új választási törvény van, ami megnehezíti a korábbiakhoz képest a kormányzó párt legyőzését a választásokon. Ez egy sokkal feszítettebb és összehangoltabb tevékenységet kíván, mint bármikor, hiszen le kell játszani a koalíciós típusú vitákat még a választások előtt. Az egyeztetést nem lehet a választás utánra halasztani, mert nehéz ügyek megoldásával kell kezdeni a kormányzást. Tehát itt tart jelenleg a baloldal. De inkább az ország helyzetét tartom egészében aggasztónak, mindazzal, ami a politika mögött van, érdemes volna azzal foglalkozni.

Akkor foglalkozzunk azzal. Konkrétan mire gondolt?

Szerintem Magyarország 2004 óta – s ennek is vannak előzményei – elveszítette azt a jövőképet, azt a nemzeti minimumot, ami minden nemzet, minden ország, minden társadalom normális tevékenységéhez szükséges. Azért zajlik ez az acsarkodó, öngyilkoló politikai harc ebben az országban, mert nincs egyezség a jövőt illetően a meghatározó erők között. Nem kell mindenben megegyezni, hiszen ideológiák szerint is különböznek a szereplők, de vannak olyan gazdasági és össztársadalmi problémák, amik összefogást igényelnének, ehelyett pozícióharcok vannak. Kétségtelen, hogy a jobboldal ebben előbbre jár, mint a baloldal. A jobboldal megpróbál történelmi előnyhöz jutni abból a sok-sok hibából, amit a baloldali–liberális kormányzat elkövetett 2004 és 2008 között. Ezen túl kellene lépni. Ha meg akarjuk nézni, hogy a színfalak mögött mi van, ki írja ezt a darabot, miért haragszik ez az ország önmagára ennyire. Azért, mert az elit csoportjai ádáz küzdelmet folytatnak egymással? Az egyik támad folyamatosan, a másik védekezik. Ilyen szempontból nem lehet egyenlőségjelet tenni a jobb- és baloldal között. Csak akkor értjük meg igazából, hogy mi történik, ha figyelembe vesszük ezt a néhány szempontot, hogy se a jövőt illetően nincs azonosság, se a nemzeti minimális egyetértéssel, sem a múlttal. Sőt, a múltat újra és újra feltépik ahelyett, hogy végre összebékülne ez a nemzet a saját történelmével. Én például azért vállaltam ezt a váradi meghívást, hogy itt, az általam vélelmezett igazság megmutatásával is hozzájáruljak ahhoz, hogy ne állandóan a sebeket tépve és állandóan az egymás elleni vádiratokat fogalmazva beszéljünk a magyar történelemről.

Az MSZP reálisan mennyire tanult a saját hibáiból? Lehet-e valamit látni abból, hogy nemcsak felmérték, értelmezték, egyértelműsítették ezeket a dolgokat, nemcsak azt állapították meg, hogy nem így kellett volna csinálni, hanem azt is, hogy mit kell a továbbiakban tenni?

Minden most derül ki. Tudjuk, pusztán egy protest-szavazással mit lehet elérni, kihasználva az elégedetlenséget, ugyanazt a népi elégedetlenséget, ami minden kormányt megbuktatott a rendszerváltozás óta, egy kivételével. Egyszer tudta egy kormánykoalíció, a Gyurcsány-féle, négy évnél tovább kormányozni az országot, amiért az ország is, a baloldal is iszonyatos árat fizetett, ez volt a 2006-os választási győzelem. A nép azt várja, hogy segítsenek rajta, ezért mindig arra szavaz, aki biztonságot ígér neki. S aki nem tudja megadni, azt bosszúból leváltja. Ez is könnyen előfordulhat. De ez nem fogja megoldani az ország problémáit. Ez érthető társadalomlélektani folyamat, de valahol át kell vágni, valahol meg kell mondani a valós helyzetet. Ha jól látom, azért a mai baloldali és ellenzéki kommunikáció nem az ígéretek oldaláról próbál hozzáférni az emberekhez elsősorban, hanem a valós helyzetet igyekeznek megmutatni. Hangzanak olyan nyilatkozatok, hogy nem szabad még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni, mint 2006-ban. A Fidesznek annyi előnye volt, hogy 2010-ben ígérnie se kellett, és megnyerhette a választásokat, egy kitöltetlen csekkel vehette át a kormányzást, most pedig ennek látjuk a következményeit. Most meg kell mutatni, hogy milyen gazdaságpolitikát, társadalompolitikát akar csinálni a baloldal. Vannak pozitív jelek, de a következő egy évben derül ki, hogy megint egy ilyen adok-kapok, illetőleg egy ígéretverseny lesz, vagy nem. A baloldalnak az egész nemzet számára kell új alternatívát ajánlania.