Egy Charlie Gordon-féle trükk

KULCSÁR-SZÉKELY ATTILA a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és az Aradi Kamaraszínház égisze alatt színpadra vitt Virágot Algernonnak című előadásával a Bánsági Magyar Napok vendége volt Temesvárott. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Nem tudom, felülreprezentáltak-e a szellemileg visszamaradott hősök a XX. századi amerikai prózában, de szerintem rövid gondolkodás után, komoly előképzettség nélkül is fel tudunk sorolni legalább hármat közülük. Nekem John Steinbeck Lennie-je jut eszembe az 1937-es Egerek és emberek-ből, Daniel Keyes Charlie Gordonja az 1966-os Hugo-díjas Virágot Algernonnak című regényből, illetve Winston Groom Forrest Gump-ja 1986-ból.
Valószínűleg nem egyedül az én listámon szerepelnek éppen ők hárman, mivel mindegyik képzeletszülte úriember nevét világszerte – így magyar nyelvterületen is – rengetegen ismerik, történetüket sokszor, minimum kasszasikert hozó film formájában feldolgozták, tehát bizonyára ők állnak a népszerűségi listák élén ebben a kategóriában.
Egy mai, egyéni műsor alapanyagra vadászó színészben feltehetően bármelyikük nevének hallatára megmozdul valami, de aztán Lennie-t hamar kirostálja, mivel George Milton nélkül nem igazán működik, Forrest Gumphoz pedig nagy valószínűséggel nem merne hozzányúlni, mert ő úgy van Tom Hanks-szel, „mint a borsó, meg a héja”. Tehát marad Charlie Gordon.
Nem gondolom, hogy Kulcsár-Székely Attila ezt az utat bejárva jutott el odáig, hogy őt akarja megformálni a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és az Aradi Kamaraszínház közös produkciójában (ha egyáltalán ő választotta a feladatot), de a regény máig töretlen népszerűsége a mai negyvenes-hatvanas kultúrafogyasztó népesség körében, valamint a fogyatékosság színpadi megjelenítése által learatható siker kecsegtető szorzója fontos tényezők lehettek a döntésben, bárki is hozta meg.
Egy ilyen vállalásnál a legnagyobb hiba, amit egy színész elkövethet – a Trópusi vihar című filmből elhíresült, nem kifejezetten szalonképes szállóige szerint – ha belead apait-anyait és „full kreténbe nyomja”. Ezekben a szerencsétlen esetekben, hiába az átélés, az arcon patakzó testnedvek, a nézőközönség jobb érzésű része rövid idő után a színpadon zajló események helyett az órájának számlapja, illetve a legközelebbi kijárat között osztja meg figyelmét, miközben egyre többet fészkelődik a székén.
Szerencsére jelen esetben Kulcsár-Székely Attila nem lépett bele ebbe a kellemetlen csapdába, mint ahogy egyéb nagy kutyaszorítóba sem került, még ha a Bánsági Magyar Napok keretében szervezett temesvári kiszálláson nem is volt éppen szerencséje az Adam Müller-Guttenbrunn Házban összesereglett közönséggel: folyamatosan zörgő cukorkás papírok, asztma elleni inhalátor sziszegése, rosszkor felhangzó taps, illetve egy, az első sorból rendszeresen az arcába villanó vaku zavarták a munkáját.
Ha a kellemetlen körülmények hatással is voltak rá, ez egyáltalán nem látszott, a több mint egy órás játékidő alatt töretlen energiával, biztos szövegtudással, koherens játékkal interpretálta Charlie Gordon történetét, ami már önmagában elismerendő teljesítmény.
Persze ő követ el hibákat, amik közül objektíve talán egyedül az vethető a szemére, hogy nem meri megadni az időt a még gyermeki Charlie lassan forgó világának kibontásához, sőt mintha amiatt is lelkiismeret furdalást érezne, amennyit szán rá, ezért ahol lehet, pörgeti a szöveget. Bár ebben a kérdésben az legyen okos, aki több mint egy órán keresztül beszéltetett már egy karaktert egy szál magában, komoly baki nélkül. A színészi munkával kapcsolatos egyéb kritikai észrevételeim nem többek támadható, személyes ízlésemet tükröző fanyalgásnál, de a teljesség kedvéért megemlítem őket. Nem kifejezetten tetszik az eszközkészlet, amivel a retardáltságot megfogja, az elnyújtott mássalhangzókkal lassított beszéd, illetve a nehezen kontrollált lelkesedés helyett vagy mellett szívesen láttam volna többet a felnőtt testbe zárt ártatlan gyerekből, de az is lehet, hogy csak túl élénkek bennem a filmadaptáció képei és azokhoz próbálnék közelíteni. Emellett az is zavar egy picit, hogy míg Ms. Kinnian vagy Robinson Crusoe nevét helyesen ejti, addig Algernon esetében konzekvensen g-t mond dzs helyett, valamint egy helyütt a whiskyt is s-sel használja. Előbbi szólhat akár annak is, hogy az egér neve a magyar olvasók körében így köznyelvesült, de utóbbival együtt úgy hat, mintha nem döntötte volna el, hogy meghagyja a figurát amerikainak vagy honosítja. Ez meg inkább rendezői vagy dramaturgiai döntés, aminek csak azért van itt a helye, mivel utóbbi feladatokat Kulcsár-Székely Attila vállalta fel Nagy István rendezővel megosztva, a plakát tanúsága szerint maguk álltak neki, hogy Keyes regényét színpadra alkalmazzák. Ez egy ennyire rafinált szöveg esetében igazán komoly feladat, ami néhol láthatóan meghaladta őket, legalábbis semmiképpen sem könnyítették meg a saját dolgukat, mint színész, illetve rendező.
Ez nem jelenti azt, hogy az alapcselekmény szintjén bármivel is megrövidítenének minket. Szépen sorjában elmesélik, hogy Charlie 38 éves (32 helyett, gondolom, kicsit a színészhez öregítették), szellemileg egy hat éves gyermek szintjén éli az életét, a pékségben, ahol dolgozik, mindenki gúnyt űz belőle, amit ő a baráti szeretet megnyilvánulásaként él meg. Egy orvoscsoport viszont – az Algernon nevű egérrel végzett sikeres kísérlet után – úttörő műtétet hajt végre rajta, melynek következtében 185-ötös IQ-ra tesz szert. Természetesen rájön, hogy akiket eddig a barátainak hitt, azok igazából megvetették, és ráébred férfiúi mivoltára is, gyengéd érzelmeket kezd táplálni a hajdani tanárnője iránt, aki viszonozza azokat. Boldog ennek ellenére sem lehet, egyrészt kitágult értelme rengeteg új problémát generál, a saját kísérleti egér státuszával sem tud mit kezdeni, valamint arra is rájön, hogy a javulás nem végleges, mint Algernon példája mutatja, elkerülhetetlenül vissza fog zuhanni hajdani önmagába.
Még azt sem állítanám, hogy nem teszik egyértelművé, milyen kérdéseket szeretnének körbejárni a szöveggel, és nem tartanák meg a regény által rajzolt ívet. Charlie kitör az átlagnál is jobban definiálható korlátai közül (ezt egyébként a rendezés erősen aláhúzza, Kulcsár-Székely Attila Charlie-ja az első képben rácsok mögött áll, és az utolsóban mögéjük tér vissza), megnézni, meddig feszíthetőek a személyiség határai, meddig maradhat az ember azonos önmagával, hol az emberi felfogóképesség határa, aztán visszatér a homályba.
A hiba, vagy mondjuk inkább úgy, önbotlasztás, véleményem szerint a dramaturgiában ott van, hogy nagyon is ragaszkodik a regényhez, az adaptátorok kínosan próbálták megőrizni annak eredeti koncepcióját, mely szerint az egész történet Charlie Gordon – orvosai kérésére írt – „előmeneteli jelentéseiből” ugrik elő hús-vér valósággá. A történések mindig éppen aznap történtek, vagy az elmúlt két hétben, amikor éppen elmaradtak a bejegyzések, az elbeszélés időpontja gyakran változik, mindig éppen aktuális közelmúltként utalva az eseményekre.
Ez a kvázi napló jelleg komolyan hátráltatja a színészt, folyamatosan küzdenie kell, hogy maga alá gyűrje a felolvasó színházi kereteteket erőltető dramaturgiát. Igazán megterhelő lehet, hogy folyton egy-egy gesztussal, pozícióváltással, esetleg ingcserével kell ugrania időpontok, helyszínek, lelkiállapotok között az alapvetően Charlie Gordon szobáját formáló díszletben. A szöveg csak a legritkább esetben támogatja az építkezésben, és akkor sem sokkal könnyebb a helyzete, amikor egyedül eljátszott dialógusokba menekülhet, mert ilyenkor a narratívát is neki kell elmondania, ami nem csak érzelmileg korlátozza, de sokszor még –- szókincsét, stilisztikáját tekintve – a karakter aktuális szellemi állapotával sincs összhangban. Ezek fényében aztán meg pláne óriási teljesítmény, hogy Kulcsár-Székely Attila színészként nem hasal el a dramaturgia teremtette – talán még az indokoltnál is nehezebb – pályán, időnként a semmiből előrántva hitelesen felmutatott érzelmeket.
Hogy létezik-e jobb megoldás az általam inkriminált dramaturgia szempontjából, valamiképpen megborítva az időrendiséget, esetleg el lehetne-e jobban játszani Charlie tulajdonképpen kettéhasadt személyiségével, persze nem tudom, de ilyen szempontból mindenképpen érdemes lett volna bátrabban kísérletezni, az lett volna csak az igazi Charlie Gordon féle trükk.