Ki dönti a tőkét?

„A politikai és az üzleti szféra között egyre nagyobb az összefonódás, a multinacionális cégek nem egy esetben közvetlenül beleszólnak a kormányzati döntésekbe. Egyre nyilvánvalóbb, hogy egy jól szervezett, hatékony és agresszív piac áll szemben egy gyönge, korrupt és rosszul szervezett állami és pártapparátussal.” Székely Ervin írása.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak Romániában, de egész Európában, mintha válságba jutottak volna a klasszikus ideológiák. A politikai pártok egyre kevésbé tudnak elvi válaszokat adni a lakosság kérdéseire, ennek következtében megpróbálnak ők maguk vélelmezett társadalmi igényeket gyártani és azokat kielégíteni. Romániában az IRES közvéleménykutató intézet felmérése szerint a lakosság 70 százaléka elégedetlen az életszínvonallal és úgy véli, hogy ezért a politikai döntéshozók a felelősek. Első pillanatra úgy tűnhetne, hogy egy ilyen helyzet valóságos mennyei manna egy baloldali politikai pártnak, amelyik ráadásul a kormány vezető ereje. E helyett a Ponta kabinet egyik kiemelt célja az állami tulajdonban lévő nagyvállalatok munkásainak nagymértékű elbocsátása és a költségvetési intézmények karcsúsítása. A szociál-liberális kormányzás egy éve alatt mindössze néhány passzív szociális intézkedésnek lehettünk tanúi, mint amilyen a 2010-ben 25 százalékkal csökkentett állami bérek kiegészítése vagy a garantált minimális jövedelemnek a közelmúltban bejelentett 13 százalékos emelése (amely nagyjából megfelel az elmúlt három év inflációs rátájának). Egy szót sem hallottunk azonban a 2011-ben a munkavállalók érdekeit súlyosan sértő Munkatörvénykönyv módosításáról vagy a társadalmi párbeszéd érdemivé tételéről, hogy munkahely-teremtésről már ne is beszéljünk.
Úgy tetszik, hogy a román kormánynak és a hazai baloldalnak ugyanaz a gondja, mint a hasonló helyzetben lévő európai pártoknak. A gazdasági válság ellenére, a munkavállalók politikai érdekképviselete nem tudott megerősödni, mégpedig azért, mert – amint arra George Farrell a George Washington Egyetem professzora az Aeon magazinban rámutatott – a baloldali kormányok elvesztették a meccset a piaci szereplőkkel. Ha ugyanis az államok megkísérlik a fellépést a nemzetközi nagyvállalatokkal vagy a bankokkal szemben, akkor azok azonnal kivonulással büntetnek, növelve a munkanélküliséget és csökkentve a költségvetési bevételeket. Arról nem is beszélve, hogy a politikai és az üzleti szféra között egyre nagyobb az összefonódás, a multinacionális cégek nem egy esetben közvetlenül – embereik révén – beleszólnak a kormányzati döntésekbe. Egyre nyilvánvalóbb, hogy egy jól szervezett, hatékony és agresszív piac áll szemben egy gyönge, korrupt és rosszul szervezett állami és pártapparátussal.
Erre a klasszikus ideológiai pártok nem voltak felkészülve. Nincs olyan doktrína, amelyik ezt a helyzetet kezelni tudná, szétválasztaná a magán és az állami szférát, visszaadva a kormányok autoritását. A jobboldali pártok úgy menekültek a gazdasági téren elszenvedett csatavesztés elől, hogy a szimbolikus politizálás útját választották. Újratemettek, átértékeltek, múltba néztek, némi régi dicsőség után és persze megbélyegezték a nemzet bûnöseit, felfedezték az idegengyûlöletet vagy a nacionalizmust (esetleg mindkettőt) és megértőekké váltak az antiszemitizmussal szemben. A helyzet nyilvánvalóan inkább a baloldali pártokat sújtja jobban, hiszen a közvélemény elsősorban tőlük várná azt, hogy egyensúlyba hozzák a piac javára elbillenő mérleget. Nagy valószínûséggel megállapítható, hogy a baloldal válságából nem a mérsékelt jobbközép, hanem a populista és radikális baloldal – mint amilyen a görög Syrizára és az olasz Beppe Grillo – fognak profitálni. Csöndben megjegyzem, hogy Romániában a Dan Diaconescu féle néppártnak az volt a balszerencséje, hogy egy arra minden tekintetben alkalmatlan személy volt a vezetője. Parlamenti képviselete viszont arra utal, hogy nálunk is van igény (akár a klasszikus viccben az antiszemitizmusra) egy populista, irracionális, már-már anarchizmusba hajló baloldali érdekképviseletre, s ha ez megtalálja a megfelelő vezetőt, akkor komoly meglepetéseket okozhat már a következő választásokon.
Ami a romániai magyar politikai mezőnyt illeti, a helyzet ugyanaz, de az okok sokkal sajátosabbak. Egy kisebbségi szervezeten belül az ideológiai tagolódás eleve problémásabb, hiszen a nemzeti (nemzetiségi) prioritások értelemszerűen felülírják a doktrínér opciókat. Másfelől viszont az RMDSZ – azért, hogy ne engedje át politikai riválisainak a jobboldalt – belekényszerült egy olyan versenybe, amely eltávolította az általa képviselt közösség valós problémáitól. Az a körülmény, hogy a magyar érdekképviselet kikerült a kormányból még inkább a szimbolikus politizálás irányába tolta el a Szövetség gyakorlatát. A székely zászló, az autonómia, Wass Albert rehabilitációja, a különböző város- és falunapok megszervezése váltak az RMDSZ politika központi problémáivá, miközben nincs egyetértés arról, hogy jöjjön-e a Sweighofer vagy sem, kitermeljék-e a palagázt, avagy ne, legyen-e ciántechnológiás aranykitermelés Verespatakon?
A különbség csak annyi, hogy a kérdéseikre választ nem kapó, elszegényedő és radikalizálódó magyarok egy része nem a szélsőbal, hanem a szélsőjobb iránt kezdett el érdeklődni...