Az autonómia folyamat, nem állapot

KLÁRIK LÁSZLÓ korábban a Közigazgatási Minisztériumban, a Közigazgatási Reformért Felelős Főigazgatóság vezérigazgatójaként, a Vidékfejlesztési Ügynökség élén, majd Kovászna Megye Tanácsában megyemenedzserként dolgozott. A Háromszéken és Bukarestben egyaránt otthonosan mozgó RMDSZ-es politikussal Kustán Magyari Attila beszélgetett.

Hol kell képviselni az erdélyi magyarságot? Bukarestben vagy Budapesten?

Hadd említsem egy kedvenc szerzőm, Kende Péter nemzetközi jogász szavait, aki egy tanulmányában fejtegeti a nemzeti öntudatot. Az erdélyi magyar közösség tudathasadásos állapotban létezik, mert egyrészt egy meglehetősen erős kultúrnemzethez tartozik, ami Budapesthez köti, a politikai konjunktúrák ellenben arra kényszerítették, hogy egy más közösséghez is kapcsolódjon, ez pedig Bukaresthez köti. Azt hiszem, a nemzeti identitáshoz, kultúrához kötődő kérdések megoldásában a magyar fővárosnak óriási szerepe van, amikor pedig a mindennapi életünkről, a gazdasági fejlődésről, közigazgatásról van szó, akkor a román fővárosba kell mennünk. Azt hiszem, ezt meg lehet élni tudathasadásos állapot nélkül, a helyére lehet tenni ezt a két dolgot.

Hivatalos honlapján olvasható, hogy szenátori minőségében néhány fő kérdéskörre koncentrál, az egyik ilyen a közigazgatási átszervezés. Milyen átalakításokat igényel az ország?

A közigazgatást nem lehet bebetonozni, mindig meg kell felelnie a társadalom változásainak, így aztán időről időre módosításokra szorul – mondhatni, a közigazgatási reform állandó folyamat. Az utolsó nagy lépés, amit ez ügyben tettek, 2006-ban történt, amikor a most érvényben levő közigazgatási törvénycsomagot elfogadták. Megjegyzem, 2005-2006-ban én vezettem a belügyminisztériumban azt a főigazgatóságot, amely ezért a folyamatért felelt. Számtalan problémát meg kell oldani: nem nyilvánvaló például a hatásköri megosztás államelnök, parlament és kormány között, nincs tisztán elkülönítve, hogy mi a szenátus és a képviselőház szerepe. Ha lennebb jövünk: az alkotmány dekoncentrációról beszél, nem decentralizációról, ennek értelmében tehát az államigazgatás kihelyezett hivatalt hoz létre, mint amilyen például a környezetvédelmi ügynökség, ami a minisztérium alá tartozó megyei szintű igazgatóság. Az alkotmány jelenleg nem teszi lehetővé az igazi decentralizációt, ezért kell egy újat alkotni, hogy aztán tokkal-vonóval át lehessen adni a központi közigazgatást a helyi szerveknek.

Azt is írja, hogy a prefektúra intézményének meg kellene szűnnie.

Ez a francia közigazgatás szüleménye, aminek III. Napóleon idejében meg is volt a szerepe, de én úgy vélem – és szerencsére a kormánykoalíción belül is sokan –, hogy ez egy túlhaladott intézmény, legalábbis a jelenlegi hatáskörökkel. A prefektúra felülbírálja a helyi önkormányzati döntéseket, és koordonálja a dekoncentrált intézményeket, a normális fejlődés értelmében ezek viszont, mint mondtam, a helyi erőkhöz kellene tartozzanak. Azt gondolom, hogy a prefektúrák el is fogják veszíteni ezeket a hatásköröket a jövőben, a törvényesség ellenőrzése pedig a bíróságokhoz kerül, a sürgősségi állapotok kezelése meg náluk marad. Személy szerint valóban azt támogatom, hogy ezeket az intézményeket felszámolják, de erre nem hinném, hogy sor kerülne.

A második fontos kérdéskör az agrárpolitikák reformja, amelyen belül többek között a Székelyföld földalap megvalósításáról ír. Hogyan működne ez?

A javaslatom célja, hogy a székely tulajdont székely kezekben tartsuk, legyen szó földről, erdőről – a Holzindustrie Schweighofer rétyi beruházását is, amennyiben az a veszély valóban fennáll, hogy erdőket vásárolna: ellenzem. A Székelyföldi földalapról szenátorként nem tudok olyan kezdeményezést tenni, amely arról szólna, hogy kedvezménnyel vásárolhat földet a székely ember, mert ez alkotmányellenes, ezért egy olyan civil mozgalom kialakítására gondoltam, amely újra befektetné a jövedelmét földvásárlásba, vagy hitelezne olyan intézményeknek, szövetkezeteknek, amelyek székelyföldi embereket támogatnának ebből a célból.

Egy másik célkitűzése, hogy a területalapú támogatások mértéke érje el a nyugat-európai szintet. Ez mennyire reális törekvés?

Románia és az Európai Bizottság között még folynak a tárgyalások, az adatok alapján viszont, amiket eddig ismerünk, az látható, hogy azon országok esetén, akik eddig több segítséget kaptak, csökken a támogatás, akik keveset, azoknál nőni fog, de egyik esetben sem lényegesen. Az európai átlag jelenleg háromszáz eurót súrol hektáronként, Románia a kétszáz eurót fogja megközelíteni a következő években, ennél többet nem is hinném, hogy el tudunk érni politikai eszközökkel. Létezik azonban a vidékfejlesztési program, amelyből Románia jóval nagyobb mértékben juthat támogatásokhoz, mint a nyugat-európai államok, így az élelmességünkön múlik majd, hogy mennyi pénzt tudunk megpályázni. Háromszék például jól teljesített ebben a kérdésben, a hátrányos helyzetű mezőgazdasági területekért járó plusz támogatásokkal együtt akár 500-550 eurót is lehívhattak.

Salat Levente, a BBTE politikatudományi karának dékánhelyettese nemrég azt nyilatkozta, a székelyföldi autonómia megvalósítása belátható időn belül nem lehetséges, elérésének egyetlen útja lévén, a román jogrend átalakítása. Hogyan látja ezt a kérdést Ön?

Az a véleményem, hogy az autonómia nem egy állapot, hanem folyamat. Nehéz meghatározni ugyanis, hogy mettől meddig tart az autonómia, ráadásul ahány embert megkérdezünk a fogalomról, annyi választ kapunk, és mindannyiuknak igazuk lehet. Az önkormányzatok is egyfajta autonómiát jelentenek, hiszen pénzügyi és adminisztratív szempontból maguk döntenek, és a területi függetlenség is autonómia, mi pedig a két véglet között levőkről beszélgetünk. Hogyha ezt az elvet elfogadjuk, akkor Salat Levente kijelentése hamis. Mindenképpen elmondható, hogy haladni akarunk egy olyan állapot felé, amelyben több kérdésben dönthetünk önállóan, amelyben a rendelkezésünkre álló eszközökből több van, és kevesebb pénzt kell küldeni a fővárosba, többet lehethelyben felhasználni.

Milyen eszközöket tart működőképesnek az Ön által most valamennyire definiált folyamat előremozdításában?

A polgári elégedetlenség kifejezése egy nagyon fontos eszköz, amivel időnként élni kell, ezt azonban megfelelő időpontban érdemes gyakorolni, különben könnyen lehet, hogy a remélttel ellentétes eredményt érünk el. Az RMDSZ parlamentáris erőkkel dolgozik azon, hogy a magyarság számára ideális eredményeket érjen el, az igazi döntést azonban nem tudjuk magunk meghozni, ehhez tárgyalnunk kell. Amennyiben pontosan abban a szakaszban vagyunk, hogy egy számunkra fontos kérdésben a többség mellénk állt, kifejezetten káros a polgári engedetlenség, hiszen a román politikusokra is nyomás nehezedik a választók részéről.

Ez ideig milyen benyomásokat szerzett a szenátusban?

Nem rossz a hangulat, civilizált, iskolázott emberekkel találkozom, akik többségének volt gyerekszobája. Persze, amint mondtam, vannak olyan kérdések, amelyekben nem akarnak engedni, mi ilyenkor azon dolgozunk, hogy olyan zsákutcákba vigyük be őket, ahonnan nincs kiút. Mi a parlamenti munkát elsősorban nemzetiségi szempontból éljük meg, szerencsénkre azonban a többségi társadalom részéről is fogalmazódnak meg olyan követelések, amelyek több teret biztosítanának a számukra, ezek az érdekek pedig összehangolhatóak a mieinkkel. Romániában decentralizáltabb, nagyobb helyi önrendelkezést gyakorló államigazgatási berendezkedés felé haladunk, amibe előbb-utóbb az is belefér majd, amit mi ma autonómiának nevezünk.